Prágai Magyar Hirlap, 1923. június (2. évfolyam, 122-145 / 275-298. szám)

1923-06-08 / 127. (280.) szám

2 A jegyzők és a konszolidált helyzet. Szlovenszkó, jub­cius eleje. A cs'dh-S­ zl­ová­k állam fennállása óta kor­mánylapok siókat foglalkoztak a jegyzők a állam­osításával s kérész­tü Ihaj szólás­áv­al a közigazgatási reform és úgy tüntették mindig azt fel, mint az egyedül boldogító nagymegyerendszer alapépítményét, amely ősia­k álltalános me­gel­éged­et­tséget válthat ki. A közigazgatás állami centralizálásába rejtett vérmes remények azonban csalódás­ra váltak. S a csalódást legjobban érzik a jegyzők. Természetesen ama jegyzők, aki­ket a régi rezsim szolgálatából vettek át állami szolgálatba. Az állami gépezet utolsó végrehajtó szerve a jegyző és pedig oly fontos szerve, amely nélkül a gépezet képtelen működni. Az általakul­ás után itt maradt jegyzők —­ akiket élethossziglan választottak meg — a politikától teljesen függetlenül végez­ték továb­b idegölő és felelősségteljes mun­kájukat, azzal a pontos és lelkiismeretes szaktudással, ahogy azt a magyar kormány idejében megkívánták, abban a hitben, hogy az új állam nem lesz hozzájuk mostoha, ígé­ret jött bőven. Különösen a kezdet nehézsé­geit élő első években. De ez érthető is volt. Szükség volt a képzett, a helyi viszonyok­kal ismerős magyar jegyzőikre, akik, mint a végrehajtó államhatalom fontos szervei, a közigazgatás menetét biztosítani tudták. A jegyzők dolgoztak már csak azért is, mert államszolgálatba való végleges átvételük­ben vakon hittek. S most, a köztársaság fennállásának ötödik évében mégis mit látunk? Aki figye­lemmel kíséri a napilapok híreit, annak nem kel bővebb magyarázat. A négy és fél évig kihasznált, ideiglenesen átvett jegyeket egy­másután bocsátják el az állami szolgálatból. Az ok m­­indeniknél különféle, de végered­ményben mégis mindeniknél ugyanaz: poli­tikai m­egbízh­atatlansá­g. A közigazgatás államosításával kapcso­latban a jegyzők az állam exponenseivé váltak, akiknek számtalan politikai termé­szetű, bizalmas ügyet kell keresztül vezet­­nüök — illetőségi, kiutasítási, megfigyelési ügyek stb. És ha a jegyző csak egy esetben is, mondjuk, tisztán emberi szempontot te­kintve, nem a mindenható állam érdekében intéz el valamit, kész a bűnlajstrom. Bevezetett szokás, hogy a jegyző poli­tikai működését a csendőrség figyeli, sőt számtalanszor előfordult, hogy a jegyző ál­tal kiállított okmányokat (illetőségi, erkölcsi, vagyoni bizonyítványok) a főszolgabíró le­­küldte a csendőrségnek igazolás és véle­mény végett. Ez megalázása a hivatali cím­nek, mert legalább­is abszurdumnak kell tartani, hogy egy jegyző felett egy nálánál kevésbé intelligens és kvalifikálatlan csend­őr gyakoroljon felügyeletet s adjon véle­ményt, különösen akkor, m­aga is állami alkalmazott,amikor a jegyző Természetesen ilyen esetek csak ott fordulnak elő, ahol a jegyzőt a magyar ál­lam szolgálatából vették át, vagy ahol a jegyző magyar, illetve politikailag megbíz­­hatatlan. A tények szerint tehát csaknem mindenütt. A régi jegyzőknek a szolgálatból való elbocsátását programszerűen hajtják végre. Hogy miért, az érthető és világos. A négy és fél év alatt kiképzett, de gyakorlattal nem bíró, új anyag az állam rendelkezésére áll. Ezeket pedig el kell helyezni. A jegyző­­ség ma már politikai bizalmi állás. S az el­helyezés gyors iramban történik. Naponta akasztanak koldus­tarisznyát egy-egy a magyar rezsimből átvett jegyző nyakába s sok könny és keserűség omlik csendben ártatlan családok szeméből — a konszolidáció ötöd­ik évében. Az egyén, a család nem fontos, az államérdek a fő, így történik az ígéretek beváltása, tud. Számtalan esetben a jegyző miről sem Beállít hivatalába valaki, előveszi ki­nevezési okmányát s kéri a hivatal átadá­sát. Miit tehet a kétségbeesett ember? Sza­lad fűhöz, fához, kutatja az okokat, pörrel, panasszal él, de mindenütt zárt ajtókra és süket fülekre talál. „Nagyon sajnáljuk, de önt el kellett bo­csátani, mert magyarnak van beirva­; mert Hlinika-párti; mert két évvel ezelőtt részt­­vett egy gyűlésen, ahol a magyar Himnuszt énekelték; mert magyar lapot járat; mert stb. — politikailag megbízhatatlan. De a ma­gyar nyugdíjat kérelmezheti, ahhoz joga van.“ A szerencsétlen család mehet koldul­ni. Az elbocsátások napirenden vannak s nincs senki, aki eme sérelmes eljárás ellen felemelné tiltakozó szavát. Az utóbbi időben — csak hogy példa em­littessék — a volt párkányi járásból öt, a volt­sági járásból eddig tizenegy jegyzőt bocsátottak el, illetve kényszernyugdijaztak. Hogy mennyi az összes elbocsátott jegyzők száma, érdemes volna statisztikába gyűjteni. De hogy már nem sokan vannak azok közül, akik megalapozták a közigazga­tás épületét, akik reménnyel telve várták sorsaik javulását s helyette keserű csalódást nyertek, az bizonyos. A jegyzői kar felfrissítése — amint azt már régebben jelezte egy jól informált kor­­mánylap — gyors iramban befejezéséhez közeledik; a magyar rezsimre emlékeztető utolsó nyomok is hamar eltűnnek. Az elbo­csátottak sok százai pedig levonhatják konzekvenciát, amit a keserű csalódás vál­a­tott ki belőlük, hogy a jog és a törvény csak a kiváltságosok torzszü­lötte. Egy nyugdíjas jegyző. M m<m&T&€ ST noiadl&tatmaR a vni Tárcarovatunk: Szombat: Vécseyné-Jankovich Lujza: Utolsó levél. Vasárnap: Mécs László: Egy asszony zongorá­zik. (Vers.) Radnay Oszkár: Kain. Üzenet. Felhőkkel üzentem: Alkonyatkor várlak, ígérték, megmondják. Hiszen arra járnak. Jöjj! Egyedül leszünk. Mint mindig egyedül. A hold sem les majd ránk Felhőrongyok mögül. Várunk szerelmünk Régi helyén. Ketten: Szivem , meg én. Bézay Zoltán. ,-■*—. . . -----------------­ Péntek, junhis 8. Stinnes Milánóban késziti elő Németország nemzetközi kölcsönét. — A Prágai Magyar Hirlap eredeti tudósítása. — Berlin, juniius 7. Stinnnes, alki kétségkívül szellemi kezde­ményezője a garanc­iaa­j­ánlatnak, amint azt a német gyáripar birodalmi szövetsége a né­met kormányhoz intézett emlékiratában for­­mulázta, nem várta be a garanciaajánlat nyomán megindult eszmecserét, hanem — amint azt egy bizalmas barátjával közölte — Olaszországba utazott, mivel ott fontosabb munkálatok várnak reá Németország érde­kében. Abszolút megbízható forrásból jelent­hetjük, hogy Stinnes úr milánói utazása és onnét to­vábbi útja Zürichbe nagy horderejű politi­kai ügynek tekintendő, amely szorosan összefügg az új német jegyzékkel és mely­nek az a végső célja, hogy egy Németor­szágnak szánt nemzetközi kölcsönnek a jóvátételi probléma keretében való meg­oldási lehetőségét keresse. Stinnes, aki bejelentés nélkül érkezett Milánóba, igen kimerítően tanácskozott az olasz pénzügyi világ egyik vezető szemé­lyiségével Toeplit­z úrral, aki a Banca Com­­merciale Itialiana ügyveztő igazgatója. Hogy utazása célját elleplezze, Stinnes olyan nyi­latkozatot tétetett közzé, hogy milánói sür­gős látogatása tisztán személyes és magán­jellegű és hogy csak néhány óráig akar ott tartózkodni. hogy Stinnes Mi azonban megállapíthatjuk, a Toepf­itz-vel való megbszé­­lés során nemcsak a nemzetközi kölcsön ügyét vitatta meg, hanem más kombinációkat is, amelyek úgy az amerikai pénzügyi érde­keket, mint az olasz­­ gyáripart is érintik. Mi­lánóból Zürichbe utazott Stinnes, hogy mis­­­sziója folytatásaképpen más pénzügyi sze­mélyiségekkel is tárgyalhasson. Darino Carnevali. A i&9*z©«sB*üwés§ p»ü>h* s$«e«I®§ 1©!©e»1©z©s©I. Franciaország szervezte a puccsot. — Bajorország, Baden és Würtemberg elszakítása. — Cseh-Szlovákia állítólagos szerepe. München, junius 6. (Saját tudósítónk távirata.) A Fuchs—Machhaus árulási pör tegnapi első tárgyalási napja elé lázas érdek­lődéssel nézett Németország egész közvéle­ménye. Az államügyészség vádja szerint Fuchs és Machhaus nagyarányú puccsot ké­szítettek elő abból a célból, hogy Bajoror­szágot, Badent és Würtemberget Németor­szágtól elszakítsák és Franciaország, illetve Cseh-Szlovákia szövetségesévé tegyék. Az első tárgyalási nap folyamán beiga­­zolást nyert, hogy Richert francia ezredessel Machhaus vezette a tárgyalásokat. Richert nagy pénzösszegeken kívül katonai felszere­lési tárgyakat és fegyvereket is ígért az összeesküvőknek. Richert beismerte, hogy a franciák igényt formálnak a Rajna bal­­partjára, de Pfalz tekintetében nem tettek kijelentése­ket. Bajorországnak abban az esetben, ha az összeesküvés létrejön, megigérték a majnai vonalat. Richert kifejezte azt a reményét, hogy a Cuno-kormány lemondása után, mely a puccs következtében meg fog történni, a franciák szándékai előtt meghajtó baloldali radikális kormány jut uralomra. Az összeesküvés előkészítésében nagy szerepet játszott Műnk cseh-szlovák állam­polgár, aki több csehországi állam­i férfiúval lépett érintkezésbe. A puccs napjául február 13-át tűzték ki, mely napon fegyveres felkelés mellett diktá­tori hatalommal felruházott kormányzótaná­csot alakítottak volna és elfogták volna a kormány és parlament tagjait. Műnk tagadta, hogy a Franciaország és Cseh-Szlovákia érdekeit szolgáló puccs előkészítésében részt vett volna. Fuchs a keresztkérdések alatt végül be­ismerő vallomást tett. A tanúk kihallgatása Mahr vezérkari őr­nagy kihallgatásával kezdődött. A tanú elő­adta, hogy a tervezett akcióba, mint katonai tanácsadót, vonták bele. Machhausnak jegy­zéket adott át, melyben többek között száz­ötven tankot, százötven repülőgépet egyéb katonai felszerelést követeltek Fran­cs­ciaországtól az akció támogatására. Ezt jegyzéket Rielertnek továbbították. Az őr­a nagy előadta azt is, hogy Mank társaságában Prágába kellett volna utaznia, hogy a cseh-szlovák minisztériu­mokkal és vezető katonai hatóságokkal a puccs előkészítése tekintetében összekötte­tésbe lépjen. A tervezett út végrehajtására azonban nem került sor. Január 29-én Fuchs telefonon Machhaushoz rendelte Mahrt és e találkozás­nál Fuchs kijelentette, hogy a puccs napja közeledik, addig azonban Cseh-Szlovákia közreműködését meg kell nyerniük, erről Monk gondoskodni fog. Megveszi az ember... — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tárcája. — írta: Kocsis László. Keresztes Gáspár meg a hitves felesége Szitás Mária. Gáspár gazda odajárult az ajtó elé, felnézett az égre, meg a csizmája orrán a sárra is, oszt bekopogott. Krákogott egyet és bekopogott. Hogy senki nem szólott oda­­bentről, megint krákogott, oszt megint be­kopogott . . . — Hát semmi, szó . . . Megveszi az em­­bör a fődet. Ha van kitől ... De ha nincs. Mer nincs ... Az emibör csak kopogtat. A szegény emibör. Oszt néha beeresztik, néha meg nem . . . Választáskor birják is. Le is ültetik. Hogy aszongya iljiék csak le kend Gáspár. Ne csak abból a tavalyi körtvélyesi­­ből­­ . . Vagy egy pohárka sligoyica is jól esne talán . . . Oszt kezelnek is. Jól összeke­­zelirek. Mór Keresztes Gáspár szaval. Olyan­kor becsülete van a szavaló polgárnak. Most meg kopoghat az ember . . . Affenét enge­dik be . . . Azt. Keresztes Gáspárné született Szálas Má­ria csiak állott csöndesen az ura háta mögött, várta mikor lesz vége a befelé beszédnek. — Kopogják csak kend még egyszer. Ur­nái papnál háromszor szokás. De kopogják ám, ne csak simogassa az ajtó fáját. Persze mikor korcsmázik kend, olyankor kopog. Majd hogy be nem szakad az ablak kereszt­fája. Hát csak úgy kopogják. — Asszony — szóla nagy tekintélyesen Keresztes Gáspár — már otthon megmondám néked, hogy hallgatás essék . . . De azért bekopogott. Szilas Mária elhall­gatott, megvárták mig odabentről kihallatszott egy takarékosan elbocsátott igen. Meghal­­lották. Szilas Mária áhitatosan felnézett az égre, de a tekintete valahogy odaesett a sző­lőhegy lábán a tagra, észrevette, hogy az ökörészlegények buzgón szemezgetik a cse­resznyét. Hirtelen szakított az ájtatos szán­dékával, másnapra halasztotta a fohászát, kezdte szépen egy sorba emlegetni a Sátánt meg az ökörészek zsivány fajzatát, de mert Keresztes Gáspár utoljára csak kikrákogta magát, Szilas Mária is átlépte utána elszán­tan a küszöböt. — Adjon az Isten jó napot. — Kendteknek is Keresztes Gáspár uram. Hát hoznak-e, vagy visznek? A zsidó az asztal mögül kérdezgetett, azonban Ke­resztes Gáspár előcipelt valahonnan két szé­ket, feleségestül beleteremtőd­tek, amíg ez­zel el nem készült, dehogy is adta volna ki a szót. — Hát e­gyüttümk mondok a feleségem­mel . . . — Azt már látom. Az asszony szapora szóval közbevágott. — Teccsik tudni a főd végett . . . —­ Affenét . . . Má dehogy is a főd vé­gett. Ne is tessék hallgatni rá . . . Pedl­g meg is mondtam neki, hogy hallgatás essék . . . Má hogy gyönne az emiber ilyenkor főd vé­gett . . . Nem kall most a főd . . . — Kend mondta, hogy avégett . . . Kerestess Gáspár felfortyant. — Hát hiszen mond az ember . . . Mit csiináljék az asszonyával . . . Mond vala­mit . . . Hát befogja a száját ... De nem azér, hogy fecsegés legyek . . . Nem azér. — Hát hiszen . . . — No ugye? Here úr tudja. — Már hogy mit tudok? — Hogy sok baja van az em­bernek az asszonnyal . . . Here urnak is vót. Oszt el­vált tüle. Urak elválnak . . . — Szegény emberek is. De csak nem bo­londult meg kend Keresztes Gáspár. Hogy válni akar . . . — Affenét akarok. Csak mongya az em­ber. Megszoktam a főztjét. Oszt a kézinek is jó a járása. Korcsmázás után oly egészsége­sen odateremtődik az ember képb­e. Oszt be­leszokik. Az embör is, az asszony is. Még nem csinálhat az ember közmegbotránkozást. Elég egy zsidó a faluba­n urambocsá . . . Aki elválik . . . Oszt mit szólna az eklézsia... No meg a plébános úr . . . Affene fél tőle, de mégis no . . . Hisz teccik érteni. — Hát hiszen megértem no. — Gazdasszonynak is megtartanám az­­ asszonyt. — Bolond kend Gásápár — megszólalt megint csöndesen az asszony — nem vóna az akkor válás . . . — Hát persze hogy nem. Még aszonda­­nák, hogy egy bolond százat csinált. Mer a Here urra mondták. Hogy bolondul csinál. Akkor is mikor házasodott. Meg hogy vált is. — Hagyjanak már békét nekem. — Hát hisz igen. Csak mongya az em­ber. Hát mondom e­gyüttünk . . . — Jól tették. Köszönöm a látogatást . . . A zsidó mosolygott egyet befelé, aztán hogy kikivánkozott a mosolya, fölállt az asz­tal mögül, elsétált az ablak előtt, ki se né­zett rajta, várta a beszéd folytatását. , Keresztes Gáspár megbökte az asszony könyökét, oszt odasúgott­ már.— Ammondó vagyok, hogy szólhatnál — Kend fogta be a szám. — Nyitom már no. Nem lehet ajtóstul rohanni a házba . . . Meg kell fontolni az embernek, hogy mit csinál. Drága a főd . . . Here úr! — Tessék. — Elgyüttünk. — Már mondták. — Hisz igen . . . Már mondtuk. Az asszony beleszólt. — A föd végett . . . — Affenét — öreg keresztes Gáspár ha­mar letorkolta. — Milyen a termés. Megkér­dezni . . . Nem jól fog fizetni ... A buzia ... Rosszak az esztendők. Az idő is rossz. A főd is rossz . . . .• — Nem rossz lesz az. — Már ha én mondom. Elhiheti . . . Rosszak a fődek. Lement az ára is a fődnek... Nincs aki vegyék . . . Már nem lesz háború... Szilas Mária közbebátorkodiik. — Mink azér vennénk . . . — Ne beszélj bolondokat. Már hogy a fe­nébe is vennénk . . . Mikor nem veszünk. Nem vesz az em­ber. Minek. Lemegy az ára úgyis. Ha venne is az embör. De mondom nem vesz . . . — Csak ezért? — Nincs is jó főd eladó. — Már hogyne vóna ... — a zsidó köz­bevágott. — A Nyirjes alatt. Az enyém. Első­rangú föld. — Dehogy is elsőrangú . . . Rossz főd. Tudja a fene hogy osztályozzák az urak a

Next