Prágai Magyar Hirlap, 1925. február (4. évfolyam, 26-48 / 769-791. szám)

1925-02-22 / 43. (786.) szám

& Jókai levele a feleségéhez _ Jókai eddig kiadatlan levele'' — Kevés levelét ismerjük Jókainak Laborcfalvi Rózához. Hisz ez érthető is, együtt éltek és a hű feleség ritkán hagyta el urát. Még fiatal házasok voltak, amikor felesége Pécsre utazott vendégszereplésre. Jókai szalma özvegyen maradt odahaza és híven, a nyárspolgár közvetlenségével számol be a nagy Rózának a Nemzeti Színház pletykáiról, amely a színésznőket első, mondhatnék: legelsősorban érdekli és csak azután az otthonról, a cseléd felmondásáról, az építkezésről, napi sétájáról. Ez Jókai, az ember. Gyöngéd, figyelmes, mintáiért. A levél végén azután bemutatkozik az igazi Jókai, az anekdotázó, a humor fejedelme. A levél így hangzik: Jókai Mórné sz. Laborfalvi Róza asszonyságnak, a pesti nemzeti színház művésznőjének Pécsett Pest, 1852 június 3. " Reményiem, hogy szerencsésen megérkeztél és jó egészségben vagy. Mi minden órában emlegetünk és találgatjuk, hogy mit csinálsz most? A páholyper el van napolva olyanformán, hogy a gróf addig is, míg valamennyi számára gondoskodni fog méltó helyekről, meglkérette Cambyses kisasszonyt (nem feleségül), hanem a végett, hogy ne menjen páholyba s másnap, Adrienne adatásakor már a makkdisznó s délben donna Idailia előfogta Kovácsnét, szivére beszélvén, miszerint ne tartsa őt olly neveletlennek, mintha magának külön páholyt követelne, azt csak kivételes ajándékkép kapta három estre s illy megkülönböztetést el sem fogadna s. a. t___Egyébiránt Lecouvreur adatásakor jelenlevők tanúbizonyságai szerint, az egész karzaton hét ember volt jelen, földszinten, a zártszékeket is beleszámítva, tizenkettő, minek következtében az egész darab a legünnepélyesebb csendben ment véghez, még Felekinek sem lévén alkalma tenyereit enthusiasmusba hozni. Festetics keményen dolgozik a színház körül, ígér szebbnél-szebb dolgokat s iszonyú röviden bánik az emberekkel. Tegnap odaküld hozzá Rény egy fiatal embert, elmondani, hogy őt mennyire szereti a közönség s hogy e szeretet őt feljogosítja öt ezer pengő forintnál alább meg nem maradni „Bizony pedig én sehogy sem akarom szerződtetni,“ felel a gróf. — Az embernek tátva marad a szája. Már most beszéljünk házi dolgokról. — Páni kisasszony elszegődött valahova dajkának, hogy készen van-e már az a gyerek, vagy még csak ezután készül? arról nem tudósított, minthogy úgy sem lehetett már egész nap itthon látni, inkább eleresztettem, mint hogy elszökjön. Az alatt majd látunk valami olcsó szolgáló után. Fáni azt mondta, hogy neki 8 forintot adnak, amennyiért én meg nem tarthatom. Hadd keresse a szerencséjét másutt. Nekünk itthon, a te távoli étedet leszámítva, semmi bajunk sincsen. Kis Róza rendben tart mindent s velem, vagy Kovácsnéval jár sétálni, a Javo javul, a Svábhegyre még nem értem rá egyet mást kivitetni. Bolond Gyurka tegnap itt volt s tudtomra adta, hogy fel akarja állítani az ágyat s majd hoz kőművest. — Mi a ménkőnek az a kőműves? — Hát csak a falat kivágni, édes úr. — Micsoda falat? — Hát csak azt a középső oszlopot ott a görbe szobában, a mi a kis bolthajtást tartja. — Az nem rossz tréfa volna. Végül egy anekdotát mondok el, a melly, úgy hiszem, mulattatni fog. Azt tudod, hogy Rachelt Berlinbe hívták az orosz czámak productiókra 20 ezer tallér díjjal. Hát az előtt való napokban Napóleon Lajos szólittatta fel a kisasszonyt, hogy Merynek a sasok visszatértére szerzett költeményét szavalja el a Tunilleriákban. Rachel erre azt izente vissza, hogy nem mehet, mert rekedt. Másnap ismét felkérette, hogy szavaljon el egy jelenetet Horaceból; ismét rekedtnek mondta magát. Harmadnap jön a meghívás Berlinből s Rachel rögtön nyargal az igazgatóhoz, tudtára adva, hogy szabadság idejét 1 Junius helyett 15 Májusban veszi ki. Az igazgató elég vak. Eredetije Feszty Béla ógyallai földbirtokos tulajdonában. Mutató a komáromi Jókai-Emlékkiállitásról, merő volt kérését megtagadni. Rachel repül a belügyminiszterhez s mondja, hogy ő menni akar. Persigny erre mosolyogva azt mondja neki, hogy ő nem kompromittálhatja Európa előtt a francia művészetet azzal, hogy egy rekedt művésznőt engedjen föllépni idegen színpadon. Rachel sírt, könyörgött, káromkodott, elájult, semmi sem használt. Persigny annál maradt, hogy a kisasszony iszonyúan el van rekedve s ezzel Phaedra kénytelen volt lemondani a nagy dicsőségről és a húszezer tallérról. Mire e levelemet olvasod, már akkorra én a tiedet óhajtom látni. Csókollak ezerszer szerető Móriczot. Kétségtelen, hogy Laborfalvi Rózát elsősorban színháza érdekelte, a színházi vetélytársnő ügyesen beadott kudarca, Lecouvreur Adrienne tátongóan üres háza... Jókai ismerte Rózája gyengéjét, aki vérbeli színésznő volt, a zajos sikereik szerelmese. De a levele végén Rachelről, a világhírű francia tragikáról elmondott kis tréfáját is főleg a színészek értik meg, mit jelent az, elvesztem 20.000 jó német tallért, egy francia honleánynak s a németek vastapsait, azonfelül a porosz király és a minden oroszok cárja kézszorítását. Mert a színésznők Rachel, Laborfalvi Róza idejében is csak épp úgy keresték a forró sikerek mámorát, mint ma. A. Gy. SiirsicifcKíí mindem kJ csak Galerik u Tsa teltette mi, &aiMfná ni. Telefon 2391. 239%és 239?. mnaan^mmísviw&maauaKaomBSfmmmaammv Vasárnap, Február 22. „Életem regénye** Egy ismeretlen, elkallódott Jókai önéletrajz Bécs, február 21. (A P. M. H. bécsi tudósitójától.) 1870-ben Kertbeny Károly, az ismert iró és műfordító azzal a kéréssel fordult Jókaihoz, hogy irjott részére önéletrajzot. Jókai Kertbeny ezen kérését készséggel teljesítette és így jelent meg Jókainak első, nyilvánosságra szánt önéletrajza. A levél csaknem kizárólag tényeket tartalmaz, anélkül, hogy valamit is hozzáadna, vagy elvenne belőle élete eseményeiből és mégis rendkívül sok kedvességet, szeretetreméltóságot, emberi és költői fordulatot tartalmaz. Jókai, ami időn ezt az önéletrajzot írta, érett férfi volt mái", alkotóképességének és hírnevének tetőpontján. Már nem az előretörtető kezdő. Munkáit a szabadság és az emberszeretet szelleme lengi keresztül. Jókai ezt az elfeledett és ezidő szerint teljesen ismeretlen, önéletrajzot németül írta Kertbenyhez, mi azonban most magyar fordításban adjuk vissza. Kedves barátom!1870 december 6. Elbeszélek tehát önnek valamit az életemről, olyan epizódokat, amelyeket Önön kívül még senki sem hallott, azon egyszerű oknál fogva, mert Önön kívül még senki sem érdeklődött e dolgok iránt. Azzal kell elkezdenem, hogy puritán voltam egész életemben, meggyőződésből és szabadelvűségből. Nem paradoxonok ezek. Egész életemben kézzelfogható bizonyságot szereztem annak, hogy van valami, amelyről nemcsak hit, de tudás útján szerzünk meggyőződést. Gyermekkoromban nagy beteg voltam, a doktor ujjával felnyitotta szemhéjjamat és szempillámra nézve így szólt: — Már halott! Kezd elszenesedni! Akkor azonban apró kis homoepatikus pirulák segítségemre jöttek és életben maradtam. Tízéves koromban Pozsonyba mentem. Szokás nálunk, hogy jó családok gyermekeit kicserélik egymással egy-két évre, a német család egy magyar gyermeket, a magyar pedig egy német gyermeket vesz cserébe. A gyerekek apának és anyának szólítják a családfőket és úgy kezelik őket, így mi is, a bátyám, a nővérem és engem egymásután Zsigmondy tanár három lányával cseréltek ki szüleink. Zsigmondynak volt a fia az a mérnök, aki az artézi kút fúrása körül szerzett érdemei után olyan híres lett. Amidőn 12 éves koromban hazakerültem, édesapám meghalt. Kicsi kis vagyonkánk volt, de hogy Károly bátyám akkor a kapzsi rokonoktól ezt a kis vagyonkát nem tudta megmenteni, nem bírom megérteni. Ettől kezdve tanulni, dolgozni kellett. Nemsokára elvégeztem gimnáziumi tanulmányaimat és már a főiskolára kellett volna mennem, amely nem Komáromban volt és így sokba került volna. Ekkor elhatároztam, hogy az első évfolyamot magánúton fogom elvégezni és csak kollokválni megyek fel Pestre, a filozófiai fakultásra. Ezt könnyű volt mondani, de akkor még nem volt Magyarországon tankönyv. A tanárok kéziratokból tanítottak és hogy tudtam volna én ilyet megkenteni. Akkor sógorom, Vály komáromi igazgató az ottani tanárhoz vezetett és így szólt: — Itt vannak az eredeti könyvek, amelyekből a professzorok előadásaikat összeállítják, végezd ezekből tanulmányaidat, így csináltam én magamnak a foliánsokból könyveket, amelyeket nekem latinból és németből először magyarra kellett fordítanom. Ugyanabban az évben franciául és görögül is tanultam. Szórakozásból pedig rajzoltam és építészeti dolgokkal foglalkoztam. Megszoktam, hogy naponta 16 órát dolgozzam. A következő évben a pápai főiskolára mentem. Az az évfolyam, amelybe kerültem, kiváló volt. Az első eminens Kerkápoly volt, a jelenlegi pénzügyminiszter, a második Badon, a mostani miniszteri tanácsos, a harmadik én voltam, a negyedik Paál képviselő, később miniszteri tanácsos, a hetedik Orlay Petrics, a híres festő és a második pad mögött ült Petőfi. Itt irodalmi társaságot alapítottunk. A jogi tanulmányaimat Kecskeméten végeztem. Pápán, irodalmi kört létesítettünk, olympiai játékciklust alakítottunk s valahányszor csodálkozva kérdeznek, hát mit tanultál vívni, lőni, kitűnő lövő vagyok egyébként, már több díjat nyertem, tornászni, táncolni, énekelni, színészkedni és mindezekben volt időd, bevallom, hogy mindezeket az iskolában tanultam. Hogyan? Hát van a magyar protestáns iskolákban annyi tanár, akik ezeket tanítják? Nincs! A tanulók egymástól tanulják ezeket. Az egyik zenei talentum. Ez a többieket zenélni tanítja. Az iskolának saját zenekara van. A másik kész táncmester, ez táncolni tanít. A harmadik vívómester, a negyedik színigazgató. Kecskeméten én voltam az osztályban az első és egyben az iskola rajztanára, portrékat festettem olajban, amely jól jövedelmezett, mert darabonként 2—5 forintot adtak érte. Itt találkoztam ismét össze Petőfivel. Ekkor festészeti tanulmányaimnak véget vetettem, látva irodalmi eredményeimet. Petőfi akkor csak 19 éves volt, én 17. Egy versenydrámát írtam, „A zsidó fiú”-t, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia megdicsért és így ismerkedtem meg Vörösmartyval és Bajzával. Tanulmányaim befejezése után visszatértem Komáromba és egy derék ügyvédnél joggyakornok lettem. Még egyszer aposztafáltam és festészettel kezdtem foglalkozni. Szerencsés kezem volt és Komáromnak csaknem minden szép lányát lefestettem. Mint kisvárosi ügyvéd, minden további nélkül lehettem volna festő is. Ezután mint jurátus tabulé regiae rotarii Pestre mentem, hogy megszerezzem ügyvédi diplomámat. Itt újból összetalálkoztam Petőivel, akinek neve már akkor közismert volt. Molnár Józsefnek, a híres kriminológusnak az irodájába kerültem és nappal replikákat, éjszaka pedig novellákat írtam. Mind a kettőt elolvasta, a replikákat a papírkosárba dobta, novelláimat azonban Haeckenastnál kinyomatta. Azután nem írtam többé replikát. Majd az Életképek szerkesztője lettem, de jött 1848. Én voltam az első, aki a népszabadság proklamámóját, a tizenkét pontot a piacon felolvastam és a sajtószabadság via facti életre keltettem. Ugyanebben az évben megnősültem, feleségül vettem Laborfalvy Rózát, amiatt meghasonlottam családommal és Petőfivel, akit pedig olyan nagyon szerettem. A feleségem azonban kárpótolt mindenért. Lassacskán családom kiengesztelődött és megáldotta házasságomat. Petőfi azonban elesett a csatában, anélkül, hogy azután egy szót is válthattunk volna. És miért volt ez az elhidegülés? Mert a feleségem színésznő volt, bár a legnagyobb, aki valaha a magyar színpadon szerepelt, de a magyar az büszke nemes, még ha Petőfinek is hívják. Nem a spanyol, hanem a magyar a legbüszkébb nemzet. Mert ott a spanyol grand a büszke, itt pedig a paraszt, a koldus, sőt az arisztokrata, akinek egy színésznő csak komédiás. A kereskedő csak csaló, a zsidó csak selm, a szlovák nem ember és a német. Én pedig gyűlöltem a büszkeséget, úgy a királyokét, mint a koldusokét. Egész életem törekvése arra irányult, hogy e büszkeség megenyhüljön és valamit el is érhettem. A magyar már kezd a kereskedelem felé orientálódni, a zsidót emancipálták és ma már ott ül az országgyűlésen a szlovák bratye és ma már egy magyar sem mondja, hogy huncut a német. A komédiásnők is a többi férfiakkal egyenlő sorban és amióta Laborfalvy Róza Jókainé nevét viselte, senki sem használt álnevet, mint addig, csak azért, hogy a famíliára szégyent ne hozzanak. Itt azonban ifjúi éveim befejeződnek. Akkor 23 éves voltam és attól kezdve öreg lettem. Azóta nem egy év múlt el telve katasztrófával. Az 1848-ik esztendő a magyar kormánynak Debrecenbe való menekülésével végződött. Én is feleségemmel menekültem Debrecenbe. Az Esti Lapokat szerkesztettem és a forradalom alatt hazafias politikát folytattam. Én nem akartam, hogy a magyar országgyűlés a szakadást kimondja, mert tudtam bizonyosan, hogy akkor Oroszország közbe fog lépni. Amit előre láttam, bekövetkezett. Az oroszok betörtek és a magyarokat eltiporták. A világosi fegyverletételnél jelen voltam, egy szobában laktunk Csányi miniszterrel és Kiss Ernő generálissal. Itt találkoztam Molnár, egykori principálisommal. Előre láttuk, hogy ha ellenség kezébe kerülnénk, mindannyian szégyenteljes halált halnánk. Molnár azt mondotta, tud egy utat, amellyel ezt kikerülhetjük. Felment a szobájába és agyonlőtte magát. Én is el voltam határozva, hogy ezt teszem, de akkor jött Zabolay barátom és értesített, hogy a feleségem Gyulára vár engem, mert utánam jött Pestről. Ez a szó mentette meg az életemet és elhatároztam, hogy felkeresem a feleségemet. A távolság csak tíz mértföld, de közben százhúszezer orosz volt. Keresztül mentem az orosz határon, anélkül, hogy csak egy orosz is szólt volna hozzám. Csányi minisztert felakasztották, Kiss Ernőt agyonlőtték. Gyulán tényleg találkoztam feleségemmel, a nagy Bükk rengetegeiben rejtett el egy parasztkunyhóban és havonként felkeresett magányomban 24 mértföldre Pesttől. Eladta minden bútorát, ékszerét, hogy engem megmentsen. Nélküle már rég halott volnék. Időközben egy más csoda is bekövetkezett. Komárom vára is kapitulált. A feltétel az volt, hogy minden tiszt szabadon elvonulhat. Egy ügyes rekrutának, Szatmári volt a neve, Szigligetinek fivére, az jutott eszébe, hogy az én nevemet, mint honvéd tisztet a kapitulálok névsorába beírja és meghozta számomra feleségemhez a menlevelet, amely a menekülést jelentette és büntetlenül térhettem vissza Pestre. Itt egy elvesztett játszmát kellett újra kezdeni a magyarságért, a szabadságért, az emberiségért, az irodalomért az abszolutizmus idejében, egy narkotizált nép lethargiájában, a hóhér felügyelete alatt. Szomorú vállalkozás volt. Az évet azzal fejeztem be, hogy soha ilyen esztendőt nem szeretnék még egyszer átélni, de a következő év még ennél is rosszabb volt. Ezerszeresebben tört volna meg a sors, ha nem lett volna a’daiamon hajlíthatatlan jellemű és áldozatkész feleségem. Végül ellenzéki szabadelvű újságot alapítottam. Schmerling terrorizmusa közepette 1863—64-ben minden vagyonomat elvesztettem, régi barátaim megtagadtak, bebörtönöztek, végül is azonban győztem. Húsz esztendőn keresztül folytattam a harcot, amelyben senki sem támogatott, csak az Isten és senki sem szeretett, csak a feleségem. Voltam golyózáporban Pest mellett, a pesti bombázásban is részt vettem, párbajoztam, küzdelmet folytattam epidémiákkal és miazmákkal. Voltam ellenség kezében, barátaim elárultak, szükséget és kétségbeesést éltem át az elemek viharában, halálos betegségben és önmagam előidézte szerencsétlenségben s csak csodálatos sorsfordulatnak köszönhetem menekülésemet. Ma már nincsen okom kicsinyes panaszokra. Az elismerés, amely osztályrészemül jutott, érdemen felüli. Háromszor választottak meg képviselőnek, legutóbb Gorove miniszterrel szemben Pesten. Most pedig Andrássy Gyula gróf a kormánypárti képviselők előtt nyiltan kijelentette, hogy a magyar kormány politikáját kizárólag én, az ellenzéki újságíró támogatta. Keveset utaztam és valószínűleg ezentúl sem fogok sokat utazni. Télen fázom, nyáron kertemben olyan kedves, olyan meleg hangulat vesz körül, hogy különb paradicsom után nem is vágyakozhatom. őszinte tisztelője Jókai.