Prágai Magyar Hirlap, 1928. október (7. évfolyam, 225-249 / 1852-1876. szám)

1928-10-25 / 244. (1871.) szám

'JWKA.Wii* * !AVí­ íAk*H Í fd­uák'' m, amely az állam lakosságának 5,57 száza­lékát teszi ki, de amely az álam közgazdasági és kulturális életében ennél a százalékarány­­nál sokkal nagyobb szerepet jér­ezi­k! Óriási hiány magyar elemi és polgári iskolákban Nagyon sajnáljuk, hogy az iskolaügyi mi­nisztérium költségvetése nem részletezi csa­kazt a kiadásokat, amelyekért az elemi és pol­gári iskolák fentartása fölemészt. Ennek oka bizonyosan az, hogy az iskolaügyi miniszter úr ezekkel az adatokkal nem mer a nyilvá­nosság elé lépni, mert akkor kiderülne, hogy a nemzeti kisebbségek, különösen a ma­gyarság elemi és polgári iskolai oktatása milyen csekély összegekkel kénytelen be­érni azokkal a hatalmas tételekkel szem­ben, amelyeket a cseh és szlovák isko­lák, de elsősorban az úgynevezett kisebb­ségi iskolák — értsd a német és magyar vidékeken létesített cseh iskolák — cél­jaira fordítanak. Részletes pénzügyi adatok nélkül is meg le­he­t azonban állapítani azt, hogy a csehszlovák köztársaságban legalább százzal kevesebb magyar elemi iskola van, mint amennyi a lakosság számará­nya szerint megilletne bennünket és a meglévő elemi iskoláknak 90 százalékát is nem az állam, de a hitfelek­ezetek, közsé­gek és e^esüleleik tartják fenn, tehát közvet­ve ,a magyar lakosok önmaguk, meg lehet to­vábbá állapítani azt is, hogy a meglevő 17 magyar polgári iskola he­lyett minimális számítás szerint legalább 94 illetné meg a magyarságot, hogy a pol­gári iskoláknál egyáltalában nem fordí­tanak gondot a fiúnevelésre, hogy a ma­gyar osztályokban aránytalanul több ta­nuló van, mint az államnyelvű iskolák­ban, hogy a szlovák állami iskolák épüle­tei valóságos paloták az ugyancsak az ál­lam által fentartott magyar iskolákhoz képest és így tovább... Szóvá kell tennem azt is, hoszy a tanfel­ügyelői karban tudtommal egyetlenegy ma­gyar sincsen, aminek következménye azután az, hogy a tanfelügyelők a szín­magyar közsé­gek iskolaszékei­vel és tanítóival is törvény­­ellenesen, nem m­a­gyarul, de szlovákul leve­lesnek. Mint e­mlít­ettem, a kisebbségi magyar elemi iskolák nagy részét a hit­elekezetek tartják fenn. A felekezeti iskolák Szlovensz­kó kulturális fejlődésének évtizedek óta fontos támaszai volta­k. Sajnos azonban, hogy a mai polgári kormány minden tendenciája azt a célt szolgálja, hogy a valláserkölési alapon átlásó iskolákat létalapjukban megrendítse így lassú elsorvadásra és megszűnésre kész­í­tesse. A felekezeti iskolák sorsa A nyilvánosságra jutott, de visszavont is­­kola törvénytervezert, a mostani tanügyi irány­­át, amely olly súlyos nehézségeket, majdnem teljesíthetetlen követeléseket támaszt a fele­kezeti iskolák építése, fejlesztése s fentartása elé, az újabban oly gyakran jelentkező elköz­­ségesítési törekvések, mind-mind a kormány­zat burkolt szándékairól tanúskodnak. Felekezeti tanítóink és tanáraink oly messze estek a tanítás szabadságától, mint Makó Jeruzsálemtől. Az állami tanfelügyelők­nek a törvény az ellenőrzés jogát biztosítja. A valóság azonban azt mutatja, hogy az állami tanfelügyelő úgyszólván élet és halál ura a felekezeti iskolák és tanítók fölött. Ezrekre, tízezrekre menő illetéke­ket szüntethet be egy tollvonással a fele­kezeti tanítóknál! Hogy a felekezeti iskolák fen­tartására az iskolaügyi kormány mennyivel járul hozzá, az a költségvetésből nem tűnik ki, de tudom jól, hogy a mostani állami tanfelügyelet úgy szereti feltüntetni a felekezeti iskoláik hely­zetét, hogy azok az állam kegyéből élnek. Ez falsum, ez megtévesztés, ami ellen a legerélyesebben kell, hogy felemeljem tiltakozó szavamat! A felekezeti iskoláik tanítóinak állam segélyei busásan kikerülnek az állami adókból és pót­ad­ókból, amelyeket a földekezet adózó tagjai, mint állam­polgárok fizetnek. Ez nem ajándék, hanem igenis az államnak köteles járuléka a felekezeti iskolák fen­tartásához! Ha egész tárgyilagosa­n tekintjük a dolgok meg kell állapítanunk, hogy’ éppen allénké réteg, a hitfelekezetek adnak ajándékot az ál­lamnak, amikor 100—200 stb. százalékos külön hitközségi adót fizetnek a feleke­zeti iskolák fentartására! Vajjon mit fog a Szentszék szólni ahhoz, hogy éppen a modus vivendi megalkotása idején akarja a kormányzat az egyház kezéből, a leg­fontosabb jogot, a gyermek­nevelést kicsikar­ni? Merem ál­l­tani, hogy a felnövekedő nem­zedék valláserkölcsi alapjának megszűnésével az állam léte rendül meg, ha pedig ezt akarja az kkolaügyi kormány, úgy lássa a következ­mény­eket ! Indexen a magyar könyvek Ha a kulturális életnek általános vonat­­­­kozásait veszem szemügyre, úgy lehetetlen­­ meg nem állapítanom azt, hogy ennek az ál­­­­lamnak kultúrpolitikája a magyarságot kínai­­ falak közé akarja szorítani s ily módon akar­­­­ja megakadályozni azt, hogy az itt élő ma­­­­gyarság lépést tartson korunk szellemi áram­lataival. Ennek jellemző példája az, hogy miképpen alkalmazzák az azóta már ré­­­­gen megszüntetett szlovenszkói teljhatal­mú minisztériumnak azt a rendeletét, amellyel a Magyarországon 1918 után megjelent könyvek Szlovenszkóra való behozását cenzúra alá vetette. Kezeim között van egy jegyzék, amely össze­foglalja azokat a Magyarországon 1918 után megjelent könyveket, amelyeket Szloven­­szkón és Ruszinszkóban szabadon lehet ter­jeszteni. összesen 78 könyvet engednek be Magyarországnak egy évtized alatti rendkívül gazdag könyvtermeléséből! Ezeknek a köny­veknek­­ a jegyzékében azonban hiába keres­sük a magyar irodalom klasszikus nagyjai­nak műveit, az egyetlen Madách Imre kivételével va­lamennyi száműzve van a csehszlovák köztársaság területéről. Bizonyára van tudomása az iskolaügyi mi­niszter úrnak is arról, hogy Kassán számos könyv között elkobozták Balassa Bálintnak, a XVII. században meghalt magyar lírikus­nak a műveit, továbbá Csokonai Vitéz Mi­hály dalait, Gárdonyi Gézának Egri csillagok című művét és Krúdy Gyula Podolini kisér­­tet­ét. Vagy mit szóljunk ah­hoz, hogy mig a szlovákoknak Szent Adalbert-egyesülete — nagyon helyesen — szabadon működhetik Bu­dapesten és ott fiókot nyithatott, addig a bu­dapesti Szent István Társulat Szlovenszkó te­rületéről ki van tiltva, sőt Prohászka Ottokár­nak, a korán elhunyt nagy széke­sf­eh­érvári­­ püspöknek gyönyörű filozófiai műveit sem szabad Szlovenszkón terjeszteni. Az iskolaügyi miniszter úr, aki a magyar kultúra emlőin nevelkedett s aki minden ké­pességének kifejlesztését a magyar iskolák­­­­nak köszönheti, kulturemberi kötelességének tenne eleget, ha ezeknek a hihetetlen kilen­géseknek egyszer véget szakíttatna! Emlékez­tetnem kell itt arra is, hogy alig fél esztendő­vel ezelőtt az itteni­ hatóságok megtiltották, hogy Kosztolányi Dezsőnek, a magyar iro­dalomnak egyik büszkeségének, akinek a cseh irodalom is hálás lehet, hiszen ő fordí­totta le Csapeknek RUR-ját, szlovenszkói iro­dalmi turnéját, s ezzel ismét kiderült az, hogy a kormánynak az emberek szellemi együttműködésére vonatkozó minden kijelen­tése és Hodzsa iskolaügyi miniszter úrnak a bécsi Beethoven-ünnepségen tartott beszéde, amelyben azt mondotta, hogy a kultúra a híd a különböző népek között, üres frázisnál egyébnek nem tekinthető. Ilyen körülmények között a magyar kul­túra fentartása és ápolása a legheroiku­­sabb feladatok közé tartozik. A csehszlovákiai magyarság kultúráját el akarják zárni az anyanemzet kultúrájától, hogy magára maradva, minél előbb elsenyvedjen. A kormány semmivel sem támogatja az itteni magyar kultúra kiépítését, hiszen akár az irodalmi és zenei, akár a képzőművészeti és tudományos életet nézzük, mindenütt azt lát­juk, hogy az a kormány, amely súlyos millió­kat áldoz a cseh és a szlovák, de még a né­met kultúrának is, egyáltalában nem törődik azzal, hogy ebben az országban tekintélyes számú magyar alattvalói is vannak. A szlovenszkói tankönyvek Éppen e napokban olvastam a Berliner Tageblattban, hogy a német kormány Len­gyelország felsősziléziai részében levő német, tehát kisebbségi iskolák céljaira mennyit ál­doz. Mi nem kívánjuk a kormánytól azt, hogy engedje meg a magyar államnak, hogy Szlo­­venszkóban és Ruszinszkóban magyar iskolá­kat tartson fenn, azonban teljes joggal megkövetelhetjük a kor­mánytól azt, hogy az állami költségvetés­ben adja meg a magyaroknak azt, ami számaránya alapján megilleti őket. Ez nemcsak az igazság elvéből folyik, hanem a kormány ezt már a saintgermaini szer­ződés alapján is megtenni tartozik, amelyben tudvalevőleg erre kötelezettséget vállalt. De ha már a kormány ezt a kötele­zettségét nem akarja teljesíteni, legalább azt kellene minden rendelkezésére álló eszközzel megakadályoznia, hogy az isko­lákban gyűlöletet hirdessenek a nemze­tiségekkel szemben. Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy a gimnáziumokban használt tankönyvek kö­zött ott van Pesek Haza és Világ című köny­ve, amely azt állítja, hogy a régi magyar időkben a szlovák beszédet bűnnek tartották és mint hazaárulást üldözték. A magyar a szlováknak még emberi méltósá­gát sem ismerte el. Az iskolaügyi miniszter úrnak kellene a legjobban tudnia, hogy ez az állítás milyen szemenszedett valótlanság, mert a régi Magyarországon senkinek sem ju­tott eszébe valakit anyanyelve miatt ül­dözni, amire legjobb példa a boldog em­lékű Csernpeli János, aki egyszerű szlovák fiúból Magyarország hercegprímása lett. Vagy ott­ van egy Hlavicska nevű szerző­nek történelmi könyve, amely szerint a ma­gyarok mint nomád nép gyilkosságokból és rablásokból élnek. A régi, sokat ócsárolt ma­gyar rezsim idejében elképzelhetetlen lett volna egy tankönyv, amely ilyen szavakkal szította volna a gyűlöletet az országnak egy nemzetisége iránt! Beszédem végéhez közeledve nem mu­laszthatom el, hogy újból szóvá ne tegyem a lefoglalt egyházi birtokok ügyét. Szlovenszkó katolikusai már többször tiltakoztak az egy­házi birtokok jogtalan lefoglalása és vissza­tartása ellen. Az országos keresztény szocialista párt most is a leghatározottabban követeli, hogy a birtokok minél előbb visszaadas­sanak jogos tulajdonosuknak, az egyház­nak s a birtokok jövedelme pontos elszá­molással szolgáltassák át a jogos frászom­éi vésők kezeihez. Ezzel kapcsolat­ban követeljük, hogy a patronátusi birtokok fölparcellázása utá­n gondoskodjék a kormány a templomok, pap­­lakok és egyéb épületek, valamint a papság paitromátusi járandóságának biztosításáról. A birtokokat parcellázzák, de a patronátusi tör­vényjavaslat még mindig késik és félő, hogy­ha elkészül, nem­ lesz benne sok köszönet. A medius vivendi tárgyalásával kapcsolat­ban nem mulaszthatom el felhívni a kormány figyelmét az itt élő katolikus magyarok siral­mas helyzetére. A szlovenszkói katolikus ma­gyarok az egyházi téren is érzik azt a nagy magukrahagyatottságot, amelyet más téren is tapasztalnak. A magyar katolikus papság szá­mos tagját minduntalan súlyos sérelmek érik. 20—80 év óta itetmű­ködőket zaklatnak az ille­­tőség miatt,,, elvonják a kongnnist s nincs fó­rum, amely ezen zaklatások ellen védelmet nyújtana. A bírósági út hosszú és lassú s leg­többször nem vezet célhoz. l­illi­ó ii házmegy­él a magyar katolikusoknak Ezek a szomorú jelenségek szerintem on­nét származnak, hogy a Szlovenszkón­­ak több mint félmillió katolikusnak nincsen ki­lön magyar egyházmegyéje. Nem kegyet kér­nek, de a természetadta jogos alapon állnak a szlovenszkói katolikus magyarok, amidőn azt Lffúo M, («Uhirt)NÚ WEIGEL tánciskola , Nyitra Iparos székház információ a Huszár cégnél, Wilson­ utca kívánják, hogy külön egyházmegyét kapjanak és egyházi életü­k élén saját fajukból való fő­pásztor álljon. Ha a kormány jogosnak ismer­te el a szlovák katolikusok igényét szlovák származású püspökök kinevezése iránt és ezt a kívánságot a püspöki kinevezéseknél mint követelményt képviselte, úgy követeljük, hogy ismerje el és képviselje a magyar ka­tolikusok hasonló igényét a méltányosság és igazság, a demokratikus egyenlőség elve alap­ján. Fontosnak és aktuálisnak tartom a kato­likus magyarok kívánságát hangoztatni most, amikor a modus vivendivel kapcsolatban az egyházmegyék határait rendezik. A kongh­a kifizetése még mindig késik Végül újból szóvá kell tennem a lelk­ész­kedő papság kongrua-ügyét. A végrehajtási utasítás ugyan megjelent már, azonban az ál­la­m m­ég mindig nem gondoskodott arról, hogy a papságnak a törvény értelmében járó kongnia ki is fizettessék. Szlovenszkó területén alig van nap, aki a felemelt kongruát megkapta volna. A leg­nagyobb méltánytalanság az is, hogy azok­nak a lelkészeknek, akik évtizedek óta itt működtek, de az itteni botrányos állam­polgársági és illetőségi joggyakorlat kö­vetkeztében csak a legutóbbi időben kap­ták meg az állampolgárságukat, nemcsak, hogy az elmúlt évekre járó kongruájukat nem fizették meg, hanem még eddigi szol­gálati éveiket nem számították be s ezál­tal felbecsülhetetlen nekik.Károkat okoznak Vannak olyan papok is, akik már 4 — 5 évvel ezelőtt letették a fogadalmait az illeté­kes egyházi fenhatóság kezébe, az iskolaügyi minisztériumban mégis azt állítják, hogy a püspök nem volt feljogosítva a fogadalom ki­­verésé­re. Az iskolaügyi minisztériumnak leg­elemibb kötelessége volna, hogy végre rendet teremtsen saját minisztériumában. Éppen a napokban olvastuk a szlovák ag­rárpárti lapokban, hogy számos református lelkésznek, akiknek vitás volt az illetősége, az állampolgárságot csak azzal a feltétellel ad­ták meg, hogy belépnek az agrárpártba és an­nak érdekeit fogják szolgálni. Nem tudom fel­tételezni, hogy akadna lelkész, aki meggyőző­dését elárulná egy állampolgársági oklevél s egy párttagsági igazolvány kedvéért, azonban nagyon jellemzőnek tartom azt, hogy ilyen hí­rek egyáltalában szárnyra kelhetnek, mert ezzel demonstrálják azt a hihetetlen ter­rort és a párturalomnak azt a kilengését, amely ebben az államban uralkodik. Ismét csak azt kell mondanom, hogy a régi Magyarországon ilyesmi ne­m volt lehet­séges és soha az állampolgársági kérdésiből pártpolitikai kérdést nem csináltak! Az európai kultúra harcol Afganisztán királya a turbán és a szakáll ellen — Lenviratta és átöltöztette parlamentje képviselőit —■ London, október 24. Az angol lapok érdekes részleteket kö­zölnek Am­anullah afgán király reformjairól. A legutolsó ezek között az volt, hogy Afganisztán királya a parlamenti kép­viselőket európai ruhaviseletre kötelezte. Kerek 700 képviselője van a ka­buli parla­mentnek s a király rendeletére valamen­­­nyien összegyülekeztek a fővárosban. Te­mérdek sokan jöttek automobilon, mert ez a közlekedési eszköz hihetetlenül elterjedt Af­ganisztánban. A hegyvidéki törzsek képvise­lői természetesen régi arab népviseletükben, bő humuszokban és festői, színes turbánok­kal jelentek meg a király színe előtt Amanullah király kihirdette a képvise­lőknek, hogy ezentúl nyugateurópaiasan kell öltözködniük. Az arab nép­viseletű képviselőket bevezették a palota, együk termébe, ott nadrágot kellett húz­ni­ok és európai szabású kabátot,­­bőrlajord­koraikat, illetőleg fa talpú papucsa­i­kat fel kellett cserélniök 'bőrcipővel és a tur­bánt cilinderrel. De ez még hagyján, noha a hegyvidéki képviselők alig tudtak járni a szokatlan cipőben. A hosszú szakáll sehogy sem illett a nyugateurópai öltözethez s mi­kor Amami­l1­ah király végignézett, a sorako­zó képviselőkön, nyomban megparancsolta, hogy senki sem viselhet torzonborz szakállt. A képviselőknek azonnal meg kellett borot­válkozni­uk, csak keveseknek engedte meg a király, hogy rövidre nyírt szakállal járhassa­nak. De a kabuli parlament ülésterme is nagy változáson ment keresztül. Eddig a kép­viselők a földre kuporodtak le s középen egy alacsony emelvényen ült maga alá húzott lábbal az elnök. Nyugateurópai viselethez ez sehogy sem illett volna, tehát A mán­u­­llah király padsorokat állíttatott föl a törvényhozás termében. Az afganisztáni képviselők az ülésnek ezt a módját nagyon kényelmetlennek találják. Százezer hontalan küszöbön áll a jubileumi ünnep, amelyre Prága városa és a csehszlovák nemzet olyan nagy parádéval készül. De az álla­m fennállá­sának tizedik esztendejében is csak Szlovénokéban százezret felülmúlja azoknak a száma, akiknek állampolgársá­gát a hatóságok nem akarják elismerni. Vannak emberek, akik a hetvenes évek óta megszakítás nélkül Szlovenszkón laknak, ezt a területet soha nem hagyták el, szorgal­mas munkájukkal hozzájárultak e földterület felvirágoztatására, fiaik a csehszlovák hadse­reg legjobb katonái, hatalmas adóösszegeket, fizettek be az állam pénztárába és mégis, ma is idegeneknek tekintik őket. Beszélhetünk-e végleges konszolidációról egy államban, ahol a hontalanok szívét állan­dó bizonytalanság érzése marcangolja? Ily kö­rülmények között nem nehéz megérteni azt, hogy miért annyira elégedetlen a magyarság ebben az államban, amikor fiainak egytized részét nem akarják állampolgárokul elte­merni. Ütött a tizenkettedik óra, hogy ezt a kér­dést, amelyet már Európa botrányának kell tekinteni és szégyene az itteni kultúrának és civilizációnak, végre likvidálják! Ütött a tizenkettedik óra, hogy a nyugdí­jasok, valamint özvegyek és árváik megdöb­bentőn szomorú helyzetén javítsanak és a ha­­dikölcsön problémáját, amely annyi kis exisz­­tenciának keservesen szerzett vagyonát tette tönkre, revízió alá vegyék! Masaryk köztársasági elnök úr a köztár­saság kilencedik évfordulója alkalmából lel­kére kötötte a kormányzatnak és a hatóságok­nak, hogy tegyék jóvá a jubileumi esztendő­ben azokat a hibákat, amelyeket eddig elkö­vettek. A jubileumi esztendő azonban már vége

Next