Prágai Magyar Hirlap, 1931. december (10. évfolyam, 274-296 / 2791-2813. szám)

1931-12-25 / 293. (2810.) szám

1981 december 25. pénteken. Séta Pozsonyban a levett és fennhagyott emléktáblák nyomán Jókai házában ma vak öregemberek laknak, Petőfiről nem tudják, hogy „portás” volt, Kisfaludy emlékét egy cseh szű­csmester őrzi Ahol a bús feledékeny­ség alakjai lebegnek — Beszélgetés Jókai kiadójával, az írói előlegek örök problémájáról­­ Amikor Petőfi a Dunába akart ugrani Szerelmi idil 1817- ben a mai Kisfaludy-uccában Petőfi aranyért szétdarabolt atillája és a pozsonyi jurátusok Poi ZiSony, december közepén Sárgászöldre festett kétemeletes ház csöndes Jókai-uccáiban. Most a 10-es számot a kapta az új uccarendezés óta. Alul két ab­lak, az emeleteken négy-négy. Jobboldalt a régimódi húzós csengő mellett kis cégtábla: J. POLACEK Pansky krajár Az uccaajtó nyitva, nem is kell csengetni. Jobbra van a szűk, sötét folyosón Polacsek uriszabó „"műterme". Boltíves, öreg szobács­­ka, most minihely. A falakról hull a vakolat, füstösek ezek a falak. Ebbe­n a Szobában tanult valamikor, csaknem száz évvel ezelőtt, Jókai Mór, a nagy mesemondó. Hat évvel ezelőtt, amikor­ országos Jókai­­centennárium volt, senkinek sem jutott eszébe ide, a történelmi nevezetességű ház­ba ellátogatni. Senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogyan élnek ennek a háznak a lakói, tudnak-e egyáltalában róla, hogy ki volt az, akinek nevét emléktábla meg a homlokzaton, ahol írva vagyon­ örökíti „Jókai Mór koszorús költőnk e házban Dőlté 1836—1837. tanulóéveit. Ennek és fél­­százados írói jubileumának emlékére emel­tette a Pozsonyi Toldi Kör 1894. És alatta Molnár István dr. tanár epi­­gramja: <>$.­? Jókai egykoriban hozzád . . . Jött német igére, Most te sietsz hozzá Nemzeti szóra Pozsony." Tudjuk, hogy Jókai cseregyerekként került Pozsonyiba és Zsigmondy Imre ev. teológus tanárnál lakott itt a tizes számú házban. Az összeomlás után az utcát átkeresztelték Szél-utcára és eltávolították az emléktáblát, amit a ház tulajdonosa évekig a pincéjében őrzött. Aztán jobb belátás lett úrrá a telke­ken: hat évvel ezelőtt visszakeres­ztelték Jókai uccáját a nagy költő nevére és visszatették régi helyére a senkinek sem vétő emléktáblát is. Odaibent Polacsek mester urat éppen munkában találjuk. Egy vevője kabátját va­salja, amikor belépünk a sötét tuscula­­numba. — Tudom, persze, hogyne tudnám — mondja egész jó magyarsággal Polacsek úr — hogy ki lakott valamikor ebben a házban, hisz itt van a táblája kint, amit annyian el­olvasnak, megállnak az ablakom alatt Fe­leségem azt mondja, hogy ez a műhely volt valamikor a Jókai ta­nulószobája. (Téved, mert a Jók­a ítélet­rajzírók szerint az első emeleten lakott.) — Itt velünk szemben, a folyosón túl van a lakás — folytatja — abban lakott a Jókai koszt adó gazdája, ez meg itt az irodája volt, amelyben Jókai tanulgatott... Most egy kissé rossz, kormos a fal, szombaton tudniillik felrobbant a benzin­­lámpásom és tűz keletkezett a műhely­ben, kijöttek a tűzoltók is, akik azután eloltották. Kis hab­a volt, hogy nagyobb veszedelem nem keletkezett — teszi hozzá a májszter úr kissé elgondolkodva. — De tessék a háziúr­hoz fordulni, az bővebbet is tud talán mon­dani. Én csak nyolc-kilenc év óta lakom itt, a háziúr már régebben vásárolta a házat. Fölmegyünk az emeletre. Nem tudjuk le­küzdeni megillepedésünket, falépcsőkön felkapaszkodunk,amikor a szűk Ezeken a lépcsőkön járt-kelt, ugrándozott, játszott, biflázta a németet Jókai Mór, a capregyerek, néhai való jó Zsigmondy ta­nár uréknál. A ház bizony eléggé az elha­nyagoltság állapotát mutatja. Négy lakás van a két emeleten. Az elsőt maga a házi­úr: „Zigmond vori Strada" nyugalmazott megyei, tisztviselő foglalja el. Beteges, mindkét szemére világtalan ember, de Mí­vesen áll rendelkezésünkre, amikor azt hallja, hogy Jókairól érdeklődünk. Felnőtt leánya is jelen van, ő is segít az apjának, ahol az öreg elakad emlékezéseiben. Strada Zsiszmond olasz származású, de Buda­pesten született. A pozsonyi megyeházán volt tiszt­viselő. Tizennyolc évvel ezelőtt vásárolta meg a Jókai-házat Berecz Károly törvényszéki hivatalnoktól. — úgy hiszem, Jókai idejében még csak egyemeletes volt a ház — mondja a Jókai­ház vak gazdája. — Később húztak rá egy emeletet, amelyben most a Somogyi-család lakik. Hát bizony kérem mi ig nemsokára jubileumot ülünk, mert a tábla szerint 1836-ban lakott itt Jókai, tehát 1936-ban lesz száz esztendeje. Látszik, hogy örül a jubileumnak. Szeretet­tel beszél arról az időről, amikor a most már visszahelyezett emléktáblát a pincéjében őrizte évekig, amíg aztán újból ki­tehette régi helyére. — Pedig a házra tulajdonképpen már rá­fizetek, tessék elhinni — mondja kissé el­keseredve. — Sok a teher. A lakók keveset fizetnek, még a békeévek után van kiszab­va a lakbér. Szeretném jó pénzért eladni, de nem igen akad rá vevő. Nincs pénz. Pe­dig itt a belvárosban egy ilyen ház kérem a telek miatt la megér vagy egy negyedmilliót. Az háziban nincs villany, sem gt­z, csak vízvezeték. Jókai idejében persze még víz­vezeték sem volt. Az udvaron látható korhadt artézi kút szolgáltatta a vizet. Apropos! az udvar. A Jókai-háznak tulajdonképpen nincs is ma udvara. Ezért is nehezen lehet túladni rajta. A szűk kis udvar, amelynek egyetlen dísze: egy vén diófa alatt Jókai nyáron tanulgatott, telekkönyvileg ugyan a 10-es számú házhoz tartozik, de a szomszédos 8-as számú ház tulajdonosa. • Páhr „Kis Pipa" vendéglős azt állítja, hogy az udvar tulajdon­képpen az övé, az ő házához tartozik. Strada­ur egy ideig pereskedett is vele, de aztán meg­unta a Péter-Pátoskodás-szerű civakodást és a béke kedvéért átengedte az udvart Páhr vendéglősnek, aki azt használja is. Nyári vendéglős székekkel, asztalokkal van most telerakva Jókai egykori udvara. Kérdezzük Strada Zsigmondit, nem zavar­­ja-e esti nyugalmában a környékbeli heuriger, de az öregúr azt mondja, hogy sok az azokból kihallatszó muzsika hangja mel­lett szakot nyári estéken elszenderedni. Inkább az utcai gyerekek lármája zavarja, akik mióta kiaszfaltozták Jókai uccáját, nyá­ron seregestől lepik el a finom aszfaltos uccát és görkorcsolyáznak, hameuroznak, kia­bálnak. Ez az idegeire megy. Strada kisasszony, aki áhítattal hallgatja apja előadását, büszkén mondja, hogy Jókainak nagyon sok regényét elolvasta m­ár, csupa kegyeletből. Megkérjük a kisasszonyt, kalauzoljon le a földszintre, ahol a szabóval szemközt, Zsig­­mondyék volt lakásában, egy S­zememé nevű öreg, vak asszony lakik. (Másik vak e ház­ban. Jókai, ha élne, megírná új regényét a „Vakok Házát.") Szívesen megteszi. Steiner­­né asszony csak hangos kopogtatás után nyit ajtót. Nagyon fotös néni. Mikor kidugja bor­zas fejét az ajtónyiláson, ijedten kapja vis­­­sza és arra kér, hogy az ablakon át nézzünk csak be hozzá, mert éppen nagy rendetlenség van nála. Hosszas magyarázgatás után megérti, hogy csak körül akarunk nézni, a berendezés nem érdekel bennünket. Egy roppant sötét, ab­lak nélküli, bolthajtásos konyhából és egy szo­bából a hajdani Zsigmondy lakás. De minek is vak asszonynak világos lakás. — Hallott már valamit arról — kérdezzük az öreg németül beszélő nénikét — hogy ki lakott itt valamikor? — Nem én, kérem. — Nem hallott Jókairól, aki itt volt „stu­ckeut" korábban?­­ — Hja, igen a Móritz von Jókai! — feleli felderült ábrázattal. — Hisz olvastam is tőle a „Zweimal vermahlt" c. regényt (Talán az „Akik kétszer halnak meg" regényre gondol.) és a „Gold menseket" (Aranyembert) meg a színházban láttam Bécsben. Valamikor tud­tam ám kérem én magyarul is, de évtizede­ken át Bécsben éltem és csaknem teljese­n elfelejtettem. Most már 75 éves vagyok, nem is látok, de azért életem legszebb napja vol­na, ha még egyszer legal­ább végighallgathatnék (ha már nem láthatok) egy Jókai-d­arabot a színházban... Jól esett, hogy egy német zsidóasszony így gondolkodik a nagy mesemondóról. Búcsúz­tunk is ezzel a kétemeletes háztól, annak de­átrék lakóitól, hogy az emlékezés aranyhídján eljussunk ahhoz a még élő emberhez, aki Jókai műveit mint könyvkiadó kiadta. Beszélgetés Jókai kiadójával Staimpfel Károly könyvkereskedő ez, aki a Krisztina ucca 15. számú házban lakik. A könyvkereskedést már a fia, Hugó folytatja, másik fia ügyvéd Pozsonyban. Stempfel Károlyt két évvel ezelelőtt elütötte egy automobil. A nyolcvannégy esztendős öregúr még nem heverte ki teljesen ennek a balesetnek a nyo­mát. Kissé sán­tát és a hallása is meggyöngül t Azért nehogy azt higyje valaki, hogy talán otthon az ágyat őrzi! öh, nem! Stampfel Ká­roly rém elfoglalt ember, egy takarékpénz­tár igazgatósági tagja és aktív részt vesz a bank munkájában. Mikor felkerestük Krisz­tina uccai házában, éppen elmenőben van ha­zulról. — A közjegyzőhöz kell sietnem — mondja — valami fontos ügyet kell ott elintéznem. Az utcán — engedelm­ével — hozzá szegő­döm. — Szeretnék valamit Jókairól hallani ön­től, aki a regényeiből többet kiadott. Láthatólag jól esik a szép, fehérhhajú, daliás termetű öreg urnak, hogy a P. M. H. érdeklő­dik a régmúlt időkről. Ezt mondja lassan, el­gondolkodva. — Jókai igen gyakran fordult hozzám a könyveinek kiadása ügyében részint levélileg, részint személyesen. A leveleit mindig német nyelven írta (büszke volt rá, hogy Pozsonyban tanult né­metül), ha személyesen jött, mindig Samar­­jayval, a most is Pozsonyban élő ügyvéd nagyapjával keresett fel. Úgy emlékszem, az első regénye, amit kiadtam, a „Rab Ráby“ volt. Ezt követte több műve, a címekre bi­zony­­ már nem elékszem, csak azt tudom, hogy minket jobban szeretett, mint a pesti ki­adókat. — Én a könyveit részint magyar, részint német nyelven adtam ki. — Volt-e Jókai például pénzzavarban? Sze­rette-e az „előleget"­, az „ákontót", — kockáz­tattuk meg a kérdést. Stampfel Károly elmosolyodik. Már az Iparkamara mellett járunk és az ucca forga­tagában egy autó elől ugyancsak az utolsó percben térünk ki. — Az előleget? Ki nem szerette az írók közül az előleget? Bizony Jókai is szerette és nem egyszer előfordult, hogy három kötetének kéziratát egyszerre küldte be előre, hogy az előleget megkaphassa. Hát bizony meg is kapta mindig. Már bú­csúzik is, sietős az útja. Kezet szerit s a Hum­mel utca irányában eltűnik fürgén, elevenen, mintha nem is 84 év nyomná a vállát... Ahol Petőfi lakott . •­ A közhit Pozsonyban azt tartja, hogy Petőfi Sándor a róla elnevezett uccában, az y-nal írott „Pefefy-ho ulicában" lakott, amikor Pozsonyban élt, pedig ez tévedés, mert csak az ,,Országgyűlési Tudósításokat" szerkesztet­te Kalmár Józseffel együtt 1843-ban a Zsidó uccából nyíló Petőfi ucca egy szűk kis pad­«*** *1 iB \ \ ^ 9 \ \ ^xMII ilAiliiissima Petőfi,leli a régi Bél vitJházban szá.mit’ az egykori Blasko­ikJL ^ amö]^ a Toldy-kör 1900 Sí a felkáítí^ helí ®»« » „Ebben a házban lakott Petőfi Sándor 1843 május és junius hónapban. Kegyeletes emlékül a Pozsonyi Toldy-Kör 1900 március 15." Az utcát azóta átkeresztelték A pácapályá­­nak, a házról, amely később az evangélikus egyházközség tulajdonába került, 1920-ban levették az emléktáblát és azóta sem került oda vissza. Pedig Günther M. Vilmos, az ev. egyházköz­ség képviseletében uj emléktábla elhelyezé­sekor szóról-szóra a következőket mondotta: ,,Az ev. egyházközség nevében ünnepélye­sen kijelentem, hogy ezen az ő tulajdonát ké­pező házon elhelyezett emléktáblát híven megőrizni és annak jókarban tartásáról gon­doskodni mindig kötelességének ismeri." No de hát tempóra mu­tan túr és nemcsak Petőfi emléktáblája tűnt el, hanem a Petőfi szobra is elkerült a színház előtti térről és a Marhavásár­ tér egyik istállójában adták át a csöndes enyészetnek. Az emléktábla felavatásakor — mint azt az egykorú följegyzésekből megtudjuk — Hor­váth János államvasuti hivatalnok lakott ab­ban a kis udvari szobában, amely két hóna­pig Petőfi hajléka volt. Lássuk, ki lakik ott most, 88 év után? Az egyemeletes szürkefalu épületnek az ucca felől lent öt, az első eme­leten két ablaka van. A régi húzós csengőt itt is megtaláljuk még. A csengő mellett ügy­védi iroda cégtáblája: „Jabloniczky János dr. és Jurenko dr. ügy­védi irodája" A másik oldalon egy divatszalon reklámja. A kapu alatt a lakók névjegyzéke. Van vagy húsz lakó ebben az ódon házban. Egy öreg nénit szólítok meg az udvarban: — Kérem, nem tudja, melyik az a szoba, amelyben Petőfi lakott? A megszólított idegenül néz rám. Németül felel: — Hogy? Petőfi? Nem ismerem azt az urat. Én csak 6 éve lakom itt, tessék talán a ház­mestert megkérdezni, mert itt sok lakó van. Petőfi nevű lakóról nem tudok... A kis házmesteri lakásban már tudják, hogy miről nevezetes a ház, bár pontosan nem tudják, melyik a keresett szoba. Holló­­ékhoz utasítanak, akik már nagyon régen, 70 éve itt laknak a földszinten. Hollóéknál 70 év körüli fehérhajú asszony­ság fogad. — Oh, hogyne tudnám, hol lakott Petőfi, itt, kérem, fölöttünk, az első emeleten, most Neugebauer kisasszony lakik a szobában... De majd föl­vezetem az urat... Útközben az öreg német asszonyság csillogó szemmel beszél Petőfiről, akiről az édesapja sokat mesélt neki, így el­mondta, hogy Petőfi a bútorozott szobában hátrahagyta jurátus kabátját (attiláját), aminek később Ilire ment és mikor Petőfi híres ember lett, a pozsonyi jurátusok a kabátnak minden egyes négyzet centiméteréért egy aranyfo­rintot adtak, mert hogy széjjel vagdosták emléknek, így a házigazda, akinél talán a bohém, vé­­konypénzű költő, néminemű hátralékban le­hetett a lakbérrel, bőven kárpótolva lett a jurátus kabát árából. Nem tudom hamarjában, hogy a Petőfi élet­rajzírói erről a kedves epizódról megem­lé­

Next