Prágai Magyar Hirlap, 1934. február (13. évfolyam, 26-49 / 3357-3380. szám)
1934-02-18 / 41. (3372.) szám
k ■ v tAtitAk niKiják 1934 február 16. vasárnap. óriási választéki Legolcsóbb árak! Pausz T., KoSle Üveg — porcellán — villany csillárok 2 Modern képkeretezés, üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 ARCKÉPECSKÉK írja: Kosztolányi Dezső Csokonai Vitéz Mihály Egyszer, amikor Debrecenben jártam s egy kora ,júniusi éjszakán cél nélkül kószáltam, megállapodtam szobra előtt. A szobor a kis méreteivel, a meghitten törékeny arányaival puhán helyezkedett bele a térbe, a sötétkék, bársonyos égboltba. Mögötte a kollégium épülettömbje komorlott, a századok elkondult harangzenéjével. A háttér, az égbolt élő díszlete, a világítás és a csönd, távolban pedig az ősi város lefekvő zaja, szinte emberivé, tette az alakot, aki az örökkévalóság őrhelyén várakozott. Úgy éreztem, hogy „négy szem közt 11 vagyok vele. Nézegettem csigás, homlok..’. • tilt haját, hosszú hajdú-orrát, ösztövér testét, melyet már harmincegy éves korában elperzselt a tüdővész — vagy ahogy akkor írták: az ászkor — s noha terv nélkül vetődtem oda és a szobor is mintegy véletlenül állított meg éji sétámon, arra gondoltam, hogy valamit közölnöm kellene vele. Egy verssora zengett vissza bennem, melyben megjósolja, hogy őt majd a XX. század becsüli meg ti méltányolja igazán. Ezt mondtam el magamban, aztán tovább ballagtam. Csokonai a XVIII. században találkát adott nekünk, akik ma élünk. A fekete tógás diák, fején a háromszögletes sipkával, vándor-költő, nem érezte jól magát századában, hiszen amíg élt, csak két kötetét nyomtatták ki, a többi kézirat ban hevert. Kölcsey így vélekedett, felőle: „Azt a csilit és teljességet, mely Daykának a sajátja, ő nála hiába keresnénk.“ Kazinczy ítélete ez. ..Az ő versei rettenetes mázolásoké1 Nem csodálatos-e, hogy ma Dayka nevét már csak az irodalom búvárai ismerik, ellenben ha Csokonait emlegetik, valamennyien trillákat hallunk, égi zengzeteket, s általa föltámadt elfeledett kora is. tündér játékai vak szépség tapaszaival, modoros magakelletésével és vaskos tréfáival, Cytherével, Cypris-szel, Ghloé-vel, Ámor-ral, Hymen-nel és Zephir-rel, meg a görög-római mitológia többi alakjaival, akiket kortársai műveiben egyáltalán nem tudunk szívelni és élvezni? Úgy látszik, a távoli és titokzatos találkára nemcsak a költő jött el, hanem a megidézett szerelmes is, a XX. század. Emlékezünk, századunk első éveire esik az a láz, mely nevének új veretet adott. Jelkép lett szemünkben a debreceni poéta, aki fiatalon rogyott össze, a halhatatlanság küszöbén, diákok dinom-dánomok, regényes szerelmek, szeleburdi égvirágok után. Ekkoriban tetőződött nálunk a biedermeier gyűjtőszenvedély, az ódon bútorok, poharak, zenélőórák, rézkapcsos családi albumok divatja. Észrevettük, hogy az ő költeményeinek hangja hasonlít az üvegburás órák 0ingár muzsikájához s a nők, akiket festegetett, szintén hasonlítanak albumjaink megfakult fényképeihez. Egy porau.h. mesterségesen fölelevenitett divat utján érkeztünk el hozzá, a biedermeieren át a rokokóhoz. Ő a mi rokokónk. A rokokó a díszítés, a ciráda, a cikornya bájos és aprólékos művészete, halovány aranyozással, az ötletek játéka, idilli merengés, szobák természet-rajongása, egy üvegablakon vagy fátyolon át, illedelmes hódolat és a bókolat szivünk hölgye előtt egy helyzetdal kapcsán, csupa finomság és finomkodás, viszont a tréfakedve — ennek visszaikatásakép annál borsosabb, csupa fintor és szamárfül-mutogatás s azon igyekszik, hogy mindent, ami túlontúl cukros, elkeserítsen és mindent, ami túlontúl fennkölt, lehúzzon a földre. Csokonaiban megvolt mindekét rokokó vonás. Az egyikre példa andalító elégiája: „A magányossághoz 11, a másikra vastag gúnyképe: a „Dorottya11. Akit egyre félreismertek“, azt később igazolják, aztán szükségszerűen újra „félreismerik 11. Ez történt vele is. Amikor munkáit levették a polcról és kezünkbe adták, akadtak olyanok, akik minden költő fölé helyezték s azt hirdették, hogy ő maga az eredetiség és sorsa abból magyarázható, hogy forradalmi módon dacolt kora szellemével. Ez a megállapítás oly igazságtalan mint Kölcsey és Kazinczy igazságtalansága. Kedves, üde lélek volt, de alapjában a betű szerelmese, poéta doctus, mindvégig tanuló, széleskörű elméleti szaktudással. Görögül, latinul, olaszul, franciául, angolul, németül olvasott s érdeklődött a perzsa ég a „szerecsenyi” költészet iránt is. Bűvösen csengő sorai mögött gyakran ott kisért Bürger, Popé, Metastasie. Az 1794. év, amelyben börtönbe cipelik Bacsányi-t, Kazinczy-t, Verseghy-t, a Martinovics-összeesküvés miatt, őrá nézve csak azért nevezetes, mert akkor mozdítják el a kollégiumból, mint a poe- bng professzorát. Mi ellene a vád? Az, hogy későn kel, a tanteremben táncol diákjaival és pipázik. Szóval a francia forradalom tüzén csak a pipáját gyújtotta meg. Lázadása nem több egy csínynél. Mint a Diétás Múzsa szerkesztője, ellenforradalmár s a Napóleon ellen vonuló vitéz nemesség „felülésére 11 ódát ír. 1799-ben, a Kanyonét ezzel zárja: „Éljen II. Ferenc császár, kegyes királyunk, éljen I. Pál muszka cár, éljen III. Szelm, a nagy szultán, éljen III. György, a világ öt részének birtokosa, éljen a vitéz Souwarow ég e nagy hérosznak Vergiliusa légyen maga Vergilius hazája!11 Gyökereivel a régi, nemesi világba, a vidéki pusztai életbe kapaszkodott. A nagyvárost nem értette és nem szerette. Pestről Gvadányi kedélyes dobogásával emlékezett meg. A mai kávéház ősét így rajzolja: „Hiszen itt minden dicsőség csak abban áll Hogy az ember locsog, pipál, ül vagy sétál. Hörböl pergett török babot szűk kortyokkal, Földig érő füstfelleg közt olyanokkal, a Kik begyültek ezerféle köntös vázba, Egy különös szabadságés pipaházba, Hol egyhuzamban félnapig is elnézik Némely bolond csont tekékkel hogy tekézik ...“ Gyöngyösit folytatja tovább és úgy nő ki belőle, mint a bárokból a rokokó. Ujitó nagyszerűsége nyelvében van. Ezt vallotta magáról: „Amphibius vagyok.11 Valóban A Prágai Magyar Hírlap nemrég egyik vasárnapi számában ismertette azt a mozgalmat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia indított meg a magyar nyelv tisztaságának megmentése érdekében. Az Akadémia nyelvművelő szakosztályt létesített és ez „Magyarosan 11 névvel havi folyóiratot ad ki, ezen felül a napisajtó és egyéb propaganda utján is iparkodik elérni azt, hogy nagyobb gondot fordítsunk a hibátlan magyar írásra meg beszédre. Akinek ez a folyóirat kezébe kerül, örömmel állapíthatja meg, hogy elsőrangúan szolgálja célját, mert példát adóan egyesíti a tudományosságot a népszerűséggel. Megdöbbenve tapasztalhatják mindazok, akiknek még van érzékük a nyelv tisztasága iránt, hogy a mi tájainkon is minő rettenetes merényleteket követnek el mind gyakrabban nyelvünk legelemibb szabályai ellen. Akiből még ki nem halt a nyelvérzék, bizonyára elégtétellel vette tudomásul, hogy végre valahára, — majdnem ,mondanám „debuisset pridemit —■ megindult a szervezett és rendszeres küzdelem a nyelvrontás ellen. Hiszen, ha ez a nyelvrontás olyan ütemben és mértékben folytatódik, mint ahogyan azt ma rző szívvel tapasztaljuk, akkor siralmasan és kétlaki. Műveltsége egészen európai, nyelve egészen magyar. Ez mindent megnemesit. Amint a halhatatlanságáról szóló költeménye a ponyva sirató énekét fölmagasztositja, azonképen debreceni iskola minden rigolyáját, szójátékát a Kováts Józseff tféle kvirimjét is művészivé varázsolja. Az ő nyelve nem is népies, hanem gyermeteg és érzékletes. Mindent, amit tőle olvasunk, az öt érzékünkkel ragadhatunk meg. A mezőket „megnyuztad a tél. A tulipánt „száraz hektika bántja11. Amikor sorsa eldől, „rájajdul a Balaton11. Az Alföld: „kenyér sík óceánja11. Másutt a mosolygó gráciáknak „borba ferdett csókjai“-ról beszél. Bátorsága a dolgozószobájában nyilatkozott meg, abban a pillanatban, amikor írt. Itt volt alkotó és szabad, így kell szemlélnünk őt, a maga mivoltában, soha meg nem fogyatkozó fényében. Ijesztően magyartalanná válik az a nyelv, amelyben él a mi itteni magyarságunk. (Bizonyos e tekintetben ugyanis mindig állam fog az, hogy „nyelvében él a nemzet 11.) A nyelv romlásának fokozódása végre oda juttathat, hogy talán meg sem fognak érteni más határok között élő magyar testvéreink, ha velük az itteni megrontott magyar nyelven akarunk beszélni. Nem térek ki arra, hogy itt Csehszlovákiában miért nyílik tág terük az idegen behatásoknak. Ezúttal nem akarok foglalkozni a germanizmusokkal sem. Ezektől való fertőzöttségünk ma talán nem sokkal nagyobb, mint volt az átalakulás előtt. Egészen újak azonban a szlavizmusok, amelyek ellene leghatározottabban kell tiltakoznia még a ma már nem teljesen ép nyelvérzéknek és sokakban csökkent vagy hiányos nyelvtani tudásnak is. Kezdem mindennapos, de éppen ezért veszélyes példákkal. A magyar nyelvben elemi szabály, hogy először írjuk a család (vezeték) nevet és utána az utó (kereszt) nevet. Ez az elemi szabály — úgy látszik — kezd kiesni sok magyar író és újságíró emlékezőtehetségéből. Napirenden van, hogy magyar lapokban ezt olvassuk: Karél Capek, Frantisek Lánget, Ján Jesensky, Milán Ivánka stb. Pedig helyesen csak úgy írhatjuk Capek Károly, Langer Ferenc stb. Nem mondjuk és írjuk Olivér Cromwell, Fridrich Schiller, Benito Mussolini, Félix Faure, Adolf Hitler, hanem Cromwell Olivér, Schiller Frigyes stb. Lehetséges, hogy akik felborítják a magyar nyelvnek ezt az elemi szabályát, úgy vélekednek, hogy kedves udvariasságot és lojalitást tanúsítanak az illető más nemzetbeli iránt, akinek nevét akként használják, ahogyan azt ő teszi saját nyelve szabályainak megfelelően. Nem lehet helyes ez a felfogás! A magyar nyelv valamely elemi szabályát annál kevésbbé dobhatjuk sutba ilyen szempontokból, mert ezen a téren viszonosságot sohasem fogunk tapasztalni egyik más nemzet részéről sem. Még sohasem olvastam szlovák vagy cseh lapokban — mondjuk — a magyar Molnár Béla nevét igy is írva. Abból bizony Vojtech Molnár lett, bár akik róla írtak, nyilvánvalóan tudták, hogy ez a Molnár Béla magyar ember. A női nevek közül hasonlóan szomorú jelenségeket észlelhetünk. A magyar nyelv nagyszerűen külömbözteti meg az asszonyt a leánytól. Kis Klára — leány: Molnár Béláné Kis Klára asszony, özv. Molnár Béláné Kis Klára pedig özvegyasszony. Kivételek vannak. Művésznők például — még ha asszonyok is — leánynevüket használják (Németh Mária, Fáy Szeréne stb. Költeményekben is találjuk ezt, de ez a poetica Iicentiára tartozik.) Miért ne lehetne eszerint írni az itteni nem magyar női neveket is? Sokakat nagyon megzavarhatja, az „ova.“ rag, amelyet a szlovákok és csehek hozzáillesztenek a családnévhez, ha nőről van szó. Ha például olvassuk a Novakova nevet, csak azt következtethetjük ebből a névből, hogy ez nem férfi, hanem nő, hogy azonban asszony-e vagy leány, az már nem derül ki a névből. Ha már most valaki másnyelvű tudósítás alapján megemlíti ezt a hölgyet, — elhiszem — nem tudja, mit kezdjen vele. Nem is tudhatja pusztán az „ova“ rag alapján, asszonyról vagy leányról van-e szó. Választja tehát a neki legkényelmesebb és legegyszerűbb megoldást és mi a magyar szövegben ezt olvassuk: Novákova. Senki sem cáfolhat meg, ha azt állítom, hogy ez százszázalékosan magyartalan. De olvastam már ilyent is: „Zemiin asszony.11 Zeminné ugyanis tagja a képviselőháznak és gyakrabban szerepel a parlamenti tudósításokban. Ez sem lehet helyes. A magyar azt mondja „Ágnes asszony1”, de sohasem teszi a nő puszta családneve után az asszony szót. Bizonyára égnek állana minden hajaszála annak, aki előtt például Beniczkyné Bajza Lenkét valaki úgy említené „Beniczky asszony 11. Horribile dictu — minden szándékom ellenére (és nem dacára) kénytelen vagyok idegenből kölcsönvenni — olvastam már magyar szövegben magyar névvel kapcsolatban is az „ova“ ragot. Ekként: Molnárova, Nagyova, Farkasova. Nem csodálkoztam tehát, amikor nemrég valakivel erről beszélgettem és ezt mondotta: Meglátod hova-tova A magyar nő is óva. Ügyvédektől tudom, hogy ez az „ova“- tag perekben, peren kívüli eljárásokban, különösen a telekkönyvi betétekben már sok zavarra adott és ad okot. Hogy ezen miként lehetne segíteni, az más lapra tartozik, de ahogy a német „Frau Hilde Müller“-t magyar szövegben sohasem említjük, úgy, hogy „asszony Hilde Müller“, úgy Novákovát sem írhatjuk sem akként, de akként sem, hogy „Novák asszony 11. Nem egyedül nyelvmentő, de nemzetmentő feladat is, hogy a magyar, még ha idegen hangzású is a neve, ragaszkodjék annak magyaros használatához. Ezért íródtak meg ezek a soraim is. Ha a P. M., H. hasábjain mások is hozzászólnának a mi, • itteni különleges nyelvmentő kérdéseinkhez, úgy, azt hiszem, nekik is és a P. M. N.-nak is hálásak lennének mindazok, akik épségben, tisztán akarják itt fenntartani nemzeti létünk egyik nagy kincsét, ami utólérhetetlenül szép magyar nyelvünket Nyelvmentés - nemzetmentés A nyelvrontás ellen megindult mozgalomhoz hozzászól: Dr. Aixmeer László Mécs László: Fuss, fusf vadász: a Föld kihűl A boldogságnak kék egén mikor repedt meg az üveg? Testvér, töprengsz s töprengek én — de dől a kozmikus hideg s a Föld velünk borzong szegény. A Föld csak hül ki, egyre hül, kár. Lét s nem-lét közt tarka nász csak a földön van egyedül s igy minden szerencsevadász a mindenségből idegyül. Éhes gyökérzet televényt vadász, mézet a méhikék, a cinke hernyót, teli fényt a Május, ember égi kék álmot, bibor bűnt, víg erényt. De nyugta néki sem lesz itt kurjant bár, sir vagy mennydörög: lelkét éjjel-nappal lesik az angyalok s az ördögök, testét a halál. Elesik. Vadászgat. Vénül. Egyedül marad. A híres csillag itt az ő számára egyre hül s a nagy vadász nem csillapít egy vágyat sem, míg lesben ül. Itt várok én is a lesen a téli erdőn. Mély a csend. A szerencsémet keresem, mely nyomot hagyva erre ment át a sors lombu tölgyesen. Hull, hull a hó. Tar ágaikon halk hókristályok pengenek, koccannak üveghangokon, megmákonyozzák csendemet. Lehunyt pillákkal hallgatom. Halál-zene. Mi van velem, mondjátok vén sore-lombu fák? Mély álom húz. De hirtelen sikolt egy véres szirmú mák s rést ront a hófehér, selyem csend-szemle jön. Szivem kiáll: „A Föld kihűl, hó-réquiem beszórja lábaid nyomát, fuss, mentsd át lelked hősien, fuss, vár egy örök fény-világ!^