Prágai Magyar Hirlap, 1934. február (13. évfolyam, 26-49 / 3357-3380. szám)

1934-02-18 / 41. (3372.) szám

k ■ v tAtitAk niKiják 1934 február 16. vasárnap. óriási választéki Legolcsóbb árak! Pausz T., KoSl­e Üveg — porcellán — villany csillárok 2 Modern képkeretezés, üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 ARCKÉPECSKÉK írja: Kosztolányi Dezső Csokonai Vitéz Mihály Egyszer, amikor Debrecenben jártam s egy kora ,júniusi éjszakán cél nélkül kószáltam, meg­állapodtam szobra el­őtt. A szobor a kis mére­teivel, a meghitten­ törékeny arányaival puhán helyezkedett bele a térbe, a sötétkék, bársonyos égboltba. Mögötte a kollégium épület­tömbje komorlott, a századok elkondult harangzenéjé­vel. A háttér, az égbolt élő díszlete, a világítás és a csönd, távolban pedig az ősi város le­fekvő zaja, szinte emberivé, tette az alakot, aki az örökkévalóság őrhelyén várakozott. Úgy érez­tem, hogy „négy szem közt 11 vagyok vele. Né­zegettem csigás, homlok..’. • tilt haját, hosszú hajdú-orrát, ösztövér testét, melyet már har­mincegy éves korában el­perzselt­ a tüdővész — vagy ahogy akkor írták: az ászkor — s noha terv nélkül vetődtem oda és a szobor is mintegy véletlenül állított meg éji sétámon, arra gondol­tam­, hogy valamit közölnöm kellene vele. Egy verssora zengett vissza bennem, melyben meg­jósolja­, hogy őt majd a XX. század becsüli meg­­­ ti méltányolja igazán. Ezt mondtam el magam­ban, aztán­­ tovább ballagtam. Csokonai a XVIII. században találkát adott ne­künk, akik ma élünk. A fek­e­te tó­g­ás diák, fején a háromszögletes sipkával, vándor-költő, nem érezte jól magát századában, hiszen amíg élt,­ csak két kötetét nyomtatták ki, a többi kézirat­­­ ban hevert. Kölcsey így vélekedett, felőle: „Azt­­ a csilit és teljességet, mely Daykának a sajátja, ő nála hiába keresnénk.“ Kazinczy ítélete ez. ..Az ő versei rettenetes mázolásoké1 Nem cso­dálatos-e, hogy ma Dayka nevét már csak az irodalom búvárai ismerik, ellenben ha Csoko­nait­ emlegetik, valamennyien trillákat hallunk, égi zengzeteket, s általa föltámadt elfeledett kora is. tündér játékai vak szépség tapaszaival, modoros magakelletésével és vaskos tréfáival, Cytherével, Cypris-szel, Ghloé-vel, Ámor-ral, Hy­­men-nel és Zephir-rel, meg a görög-római mito­lógia többi alakjaival, akiket kortársai művei­ben egyáltalán nem tudunk szívelni és élvezni? Úgy látszik, a távoli és titokzatos találkára nemcsak a költő jött el, hanem a megidézett szerelmes is, a XX. század. Emlékezünk, szá­zadunk első éveire esik az a láz, mely nevének új veretet adott. Jelkép lett szemünkben a deb­receni poéta, aki fiatalon rogyott össze, a hal­hatatlanság küszöbén, diákok dinom-dánomok, regényes szerelmek, szeleburdi égvirágok után. Ekkoriban tetőződött nálunk a biedermeier gyűjtőszenvedély, az ódon bútorok, poharak, zenélőórák, rézkapcsos családi albumok divatja. Észrevettük, hogy az ő költeményeinek hangja hasonlít­ az üvegburás órák 0ingár muzsikájá­hoz s a nők, akiket festegetett, szintén hasonlí­tanak albumjaink megfakult fényképeihez. Egy porau.h. mesterségesen fölelevenitett divat ut­ján érkeztünk el hozzá, a biedermeieren át a rokokóhoz. Ő a mi rokokónk. A rokokó a díszítés, a cirá­da, a cikornya bájos és aprólékos művészete, halovány aranyozással, az ötletek játéka, idilli merengés, szobák természet-rajongása, egy üveg­ablakon vagy fátyolon át, illedelmes hódolat és a bókolat szivünk hölgye előtt egy helyzetdal kapcsán, csupa finomság és finomkodás, viszont a tréfakedve — ennek visszaikatásakép annál borsosabb, csupa fintor és szamárfül-mutogatás s azon igyekszik, hogy mindent, ami túlontúl cukros, elkeserítsen és mindent, ami túlontúl fennkölt, lehúzzon a földre. Csokonaiban meg­volt mindekét rokokó­ vonás. Az egyikre példa andalító elégiája: „A magány­ossághoz 11, a má­sikra vastag gúnyképe: a „Dorottya11. Akit egy­r­e félreismertek“, azt később iga­zolják, aztán szükségszerűen újra „félreismerik 11. Ez történt vele is. Amikor munkáit levették a polcról és kezünkbe­­ adták, akadtak olyanok, akik minden költő fölé helyezték s azt hirdették, hogy ő maga az eredetiség és sorsa abból ma­gyarázható, hogy forradalmi módon dacolt kora szellemével. Ez a megállapítás oly igazságtalan mint Kölcsey és Kazinczy igazságtalansága. Kedves, üde lélek volt, de alapjában a betű sze­relmese, poéta doctus, mindvégig tanuló, széles­körű elméleti szaktudással. Görögül, latinul, olaszul, franciául, angolul, németül olvasott s ér­deklődött a perzsa ég a „szerecsenyi” költészet iránt is. Bűvösen csengő sorai mögött gyakran ott kisért Bürger, Popé, Metastasie. Az 1794. év, amelyben börtönbe cipelik Bacsányi-t, Kazin­­czy-t, Verseghy-t, a Martinovics-összeesküvés miatt, őrá nézve csak azért nevezetes, mert akkor mozdítják el a kollégiumból, mint a poe- bng professzorát. Mi ellene a vád? Az, hogy későn kel, a tanteremben táncol diákjaival és pipázik.­­ Szóval a francia forradalom t­üzén csak a pipá­ját gyújtotta meg. Lázadása nem több egy csíny­nél. Mint a Diétás Múzsa szerkesztője, ellenforra­dalmár s a Napóleon ellen vonuló vitéz nemesség „felülésére 11 ódát ír. 1799-ben, a Kanyonét ezzel zárja: „Éljen II. Ferenc császár, kegyes királyunk, éljen I. Pál muszka cár, éljen III. Szelm, a nagy szultán, éljen III. György, a világ öt részének birtokosa, éljen a vitéz Souwarow ég e nagy hérosznak Vergiliusa légyen maga Vergilius hazája!11 Gyökereivel a régi, nemesi világba, a vidéki pusztai életbe kapaszkodott. A nagy­várost nem értette és­ nem szerette. Pestről Gvadányi kedélyes dobogásával emlékezett meg. A mai kávéház ősét így rajzolja: „Hiszen itt min­den dicsőség csak abban áll­ Hogy az ember locsog, pipál, ül vagy sétál. Hörböl pergett török babot szűk kortyokkal, Földig érő füstfelleg közt olyanokkal, a Kik begyültek ezerféle köntös vázba, Egy különös szabadságés pipaházba, Hol egyhuzamban félnapig is elnézik Némely bolond csont tekékkel hogy tekézik ...“ Gyöngyösit folytatja tovább és úgy nő ki belőle, mint a bá­rokból a rokokó. Ujitó nagyszerűsége nyelvében van. Ezt val­lotta magáról: „Amphibius vagyok.11 Valóban A Prágai Magyar Hírlap nemrég egyik vasár­napi számában ismertette azt a mozgalmat, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia in­­dított meg a magyar nyelv tisztaságának meg­mentése érdekében. Az Akadémia nyelvművelő szakosztályt létesített és ez „Magyarosan 11 név­vel havi folyóiratot ad ki, ezen felül a napisajtó és egyéb propaganda utján is iparkodik elérni azt, hogy nagyobb gondot fordítsunk a hibátlan magyar írásra meg beszédre. Akinek ez a folyó­irat kezébe kerül, örömmel állapíthatja meg, hogy elsőrangúan szolgálja célját, mert példát adóan egyesíti a tudományosságot a népszerű­séggel. Megdöbbenve tapasztalhatják mindazok, akik­nek még van érzékük a nyelv tisztasága iránt, hogy a mi tájainkon is minő rettenetes merény­leteket­ követnek el mind gyakrabban nyelvünk legelemibb szabályai ellen. Akiből még ki nem halt a nyelvérzék, bizonyára elégtétellel vette tudomásul, hogy végre valahára, — majdnem ,mondanám „debuisset pridemit —■ megindult a szervezett és rendszeres küzdelem a nyelvrontás ellen. Hiszen, ha ez a nyelvrontás olyan ütemben és mértékben folytatódik, mint ahogyan azt ma rző szívvel tapasztaljuk, akkor siralmasan és kétlaki. Műveltsége egészen európai, nyelve egészen magyar. Ez mindent megnemesit. Amint a halhatatlanságáról szóló költeménye a ponyva sirató énekét fölmagasztositja, azonképen debreceni iskola minden rigolyáját, szójátékát a Kováts­ Józseff­ tféle kvirimjét is művészivé vará­zsolja. Az ő nyelve nem is népies, hanem gyer­meteg és érzékletes. Mindent, amit tőle olvasunk, az öt érzékünkkel ragadhatunk meg. A mezőket „megnyuztad­ a tél. A tulipánt „száraz hektika bántja11. Amikor sorsa eldől, „rájajdul a Bala­ton11. Az Alföld: „kenyér sík óceánja11. Másutt a mosolygó gráciáknak „borba ferdett csókjai“-ról beszél. Bátorsága a dolgozószobájában nyilatko­zott meg, abban a pillanatban, amikor írt. Itt volt alkotó és szabad, így kell szemlélnünk őt, a maga mivoltában, soha meg nem fogyatkozó fényében. Ijesztően magyartalanná válik az a nyelv, amelyben él a mi itteni magyarságunk. (Bizo­ny­os e tekintetben ugyanis mindig állam fog az, hogy „nyelvében él a nemzet 11.) A nyelv rom­lásának fokozódása végre oda juttathat, hogy talán meg sem fognak érteni más határok között élő magyar testvéreink, ha velük az itteni meg­­rontott magyar nyelven akarunk beszélni. Nem térek ki arra, hogy itt Csehszlovákiában miért nyílik tág terük az idegen behatásoknak. Ezúttal nem akarok foglalkozni a germanizmu­­sokkal sem. Ezektől való fertőzöttségünk ma talán nem sokkal nagyobb, mint volt az átala­kulás előtt­. Egészen újak azonban a szlavizmu­­sok, amelyek ellene leghatározottabban kell til­takoznia még a ma már nem teljesen ép nyelv­érzéknek és sokakban csökkent vagy hiányos nyelvtani tudásnak is. Kezdem mindennapos, de éppen ezért veszé­lyes példákkal. A magyar nyelvben elemi szabály, hogy elő­ször írjuk a család (vezeték) nevet és utána­ az utó (kereszt) nevet. Ez az elemi szabály — úgy látszik — kezd kiesni sok magyar író és újság­író emlékezőtehetségéből. Napirenden van, hogy magyar lapokban ezt olvassuk: Karél Capek, Frantisek Lánget, Ján Jesensky, Milán Ivánka stb. Pedig helyesen csak úgy írhatjuk Capek Károly, Langer Ferenc stb. Nem mondjuk és ír­juk Olivér Cromwell, Fridrich Schiller, Benito Mussolini, Félix Faure, Adolf Hitler, hanem Cromwell Olivér, Schiller Frigyes stb. Lehetséges, hogy akik felborítják a magyar nyelvnek ezt az elemi szabályát, úgy véleked­nek, hogy kedves udvariasságot és lojalitást ta­núsítanak az illető más nemzetbeli iránt, akinek nevét akként használják, ahogyan azt ő teszi saját nyelve szabályainak megfelelően. Nem lehet helyes ez a felfogás! A magyar nyelv valamely elemi szabályát an­nál kevésbbé dobhatjuk sutba ilyen szempontok­­­ból, mert ezen a téren viszonosságot sohasem fogunk tapasztalni egyik más nemzet részéről sem. Még sohasem olvastam szlovák vagy cseh lapokban — mondjuk — a magyar Molnár Béla nevét igy is írva. Abból bizony Vojtech Molnár lett, bár akik róla írtak, nyilvánvalóan tudták, hogy ez a Molnár Béla magyar ember. A női nevek közül hasonlóan szomorú jelen­ségeket észlelhetünk. A magyar nyelv nagysze­rűen külömbözteti meg az asszonyt a leánytól. Kis Klára — leány: Molnár Béláné Kis Klára asszony, özv. Molnár Béláné Kis Klára pedig özvegyasszony. Kivételek­­ vannak. Művésznők például — még ha asszonyok is — leánynevü­ket használják (Németh Mária, Fáy Szeréne stb. Költeményekben is találjuk ezt, de ez a poetica Iicentiára tartozik.) Miért ne lehetne eszerint írni a­z itteni nem magyar női neveket is? Sokakat nagyon megzavarhatja, az „ova.“ rag, amelyet a szlovákok és csehek hozzáillesztenek a családnévhez, ha nőről van szó. Ha például olvassuk a Novak­ova nevet, csak azt következ­tethetjük ebből a névből, hogy ez nem férfi, ha­­­­nem nő, hogy azonban asszony-e vagy leány, az már nem derül ki a névből. Ha már most valaki másnyelvű tudósítás alapján megemlíti ezt a hölgyet, — elhiszem — nem tudja, mit kezdjen vele. Nem is tudhatja pusztán az „ova“ rag alapján, asszonyról vagy leányról van-e szó. Választja tehát a neki legkényelmesebb és leg­egyszerűbb megoldást és mi a magyar szöveg­ben ezt olvassuk: Novákova. Senki sem cáfolhat meg, ha azt állítom, hogy ez százszázalékosan magyartalan. De olvastam már ilyent is: „Zemiin asszony.11 Zeminné ugyanis tagja a képviselőháznak és gyakrabban szerepel a parlamenti tudósítások­ban. Ez sem lehet helyes. A magyar azt mondja „Ágnes asszony1”, de sohasem teszi a nő puszta családneve után az asszony szót. Bizonyára ég­nek állana minden ha­jaszála annak, aki előtt például Beniczkyné Bajza Lenkét valaki úgy említené „Beniczky asszony 11. Horribile dictu — minden szándékom ellenére (és nem dacára) kénytelen vagyok idegenből kölcsönvenni — olvastam már magyar szöveg­ben magyar névvel kapcsolatban is az „ova“ ragot. Ekként: Molnárova, Nagyova, Farka­­sova. Nem csodálkoztam tehát, amikor nemrég vala­kivel erről beszélgettem és ezt mondotta: Meglátod hova-tova A magyar nő is óva. Ügyvédektől tudom, hogy ez az „ova“- tag perekben, peren kívüli eljárásokban, különösen a telekkönyvi betétekben már sok zavarra adott és ad okot. Hogy ezen miként lehetne segíteni, az más lapra tartozik, de ahogy a német „Frau Hilde Müller“-t magyar szövegben sohasem em­lítjük, úgy, hogy „asszony Hilde Mü­ller“, úgy Novákovát sem írhatjuk sem akként, de akként sem, hogy „Novák asszony 11. Nem egyedül nyelvmentő, de nemzetmentő feladat is, hogy a magyar, még ha idegen hang­­­zású is a neve, ragaszkodjék annak magyaros használatához. Ezért íródtak meg ezek a soraim is. Ha a P. M., H. hasábjain mások is hozzá­szólnának a mi, • itteni különleges nyelvmentő kérdéseinkhez, úgy, azt­ hiszem, nekik is és a P. M. N­.-nak is hálásak lennének mindazok, akik épségben, tisztán akarják itt fenntartani nem­zeti létünk egyik nagy kincsét, a­mi utólérhe­­tetlenül szép magyar nyelvünket­ Nyelvmentés - nemzetmentés A nyelvrontás ellen megindult mozgalomhoz hozzászól: Dr. Aixmeer László Mécs László: Fuss, fus­f vadász: a Föld kihűl A boldogságnak kék egén mikor repedt meg az üveg? Testvér, töprengsz s töprengek én — de dől a kozmikus hideg s a Föld velünk borzong szegény. A Föld csak hül ki, egyre hül, kár. Lét s nem-lét közt tarka nász csak a földön van egyedül s igy minden szerencsevadász a mindenségből idegyül. Éhes gyökérzet televényt vadász, mézet a méhikék, a cinke hernyót, teli fényt a Május, ember égi kék álmot, bibor bű­nt, víg erényt. De nyugta néki sem lesz itt kurjant bár, sir vagy mennydörög: lelkét éjjel-nappal lesik az angyalok s az ördögök, testét a halál. Elesik. Vad­ászgat. Vénül. Egyedül marad. A híres csillag itt az ő számára egyre hül s a nagy vadász nem csillapít egy vágyat sem, míg lesben ül. Itt várok én is a lesen a téli erdőn. Mély a csend. A szerencsémet keresem, mely nyomot hagyva erre ment át a sors­ lombu tölgyesen. Hull, hull a hó. Tar ágaikon halk hókristályok pengenek, koccannak üveghangokon, megmákonyozzák csendemet. Lehunyt pillákkal hallgatom. Halál-zene. Mi van velem, mondjátok vén sore-lombu fák? Mély álom húz. De hirtelen sikolt egy véres szirmú mák s rést ront a hófehér, selyem csend-szemle­ jön. Szivem kiáll: „A Föld kihűl, hó-réquiem beszórja lábaid nyomát, fuss, mentsd át lelked hősien, fuss, vár egy örök fény-világ!^

Next