Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)

1935-11-03 / 251. (3803.) szám

8 Debreceni nagyvásár Irta: Szombathy Viktor — Jó időben jötténk Debrecenbe, — mondta egy ismerős úr, — éppen a nagy vásárt fogták ki, amely egy hétig tart s amelyet operettől kezdve regényig, mindenképpen feldolgoztak már, irodalmikig, aztán a festők sem hagyták magukat, ők is neki­ nekilátnak a debreceni vásárnak . .. • Debrecen belül város, kívül hatalmas poros falu s a­hogy a vásártér felé ballagunk, egyre nagyobb a zaj s egyre inkább azt hiszem, hogy nemsokára az ensetkujvári piacra érkezünk... • Az illető úr azonban még egyet ajánlott. Ne­vezetesen azt, hogy kerüljünk előbb egyet s menjünk el abba a temetőbe, ahol Csokonai hamvai nyugosznak. Irodalomtörténeti séta Debrecennek nagyszámú temetője közül csak egyetlen uj és modern, amelyik a Nagyerdőben van s amely mellé a krematóriumot is odamel­­lékelték. A többi temető, — van vagy nyolc — elhanyagolt, kopár, mezőségekkel s külváro­sokkal körülvett. Mint az is, amelyben a Csoko­nai Vitéz Mihály sírja van ... Az ember átballag a vasúti síneken, raktá­rak s legelők mellett veri a port, sokáig érdek­lődik, amig eltalál egy bekerítetten, kevéssé gondozott, régi, szomorú temetőbe. Kidőlt­ be­­dőlt keresztek között, valamint nagyszerű fara­gott és iratos fejfák mellett vezet az úttalan út Csokonai sírjához. Véletlenül akad rá az ember a szomorufüzek, palánk­ok és akácok árnyéká­ban. Vasráccsal kerített empire-síremlék, vas­oszlop, állíttatták barátai a költő halála után néhány évvel. A sír szomorú, elhagyatott, — nem mond­hatnánk, hogy éppen gondozatlan, de azt sem mernénk ráfogni, hogy Debrecen város tanácsa éppen Csokonai sírja körül forgolódik. Fejfák és fa,keresztek között,, csodálatos faragott fa­oszlopok szomszédságában, árvul egyedül Cso­konai sírja,. Ez az egy, amibe még ma sem tudott Debre­cen beletörődni. A vélt sértésbe. Pedig nem is akarta, Csokonai azt a bizonyos árkádiai port.... De benne marasztalták s Otthagyták a sírját, a szomorú akácok között... A vásár zajában Szinte jólesik visszaporozni a hatalmas vá­sári zajba. Első pillanatra meg sem tudná az ember mondani, micsoda széles piacokat, men­­nyi uccát, kis teret, miegymást ölel magához a nagyvásár. Már messziről vidám zsongás fogadja az embert, közelről sürü ember gomo­­lyog, pedig még csak ma délután kezdődött és az esedékes tanyai emberek, pásztorok benn sincsenek teljes létszámmal a városban... Noha erre készülnek már hónapok óta. A debreceni nagyvásár még ma is fogalom. Állanak már a sátrai^, a körhinták s a hajó­hinták, az eldobált gyümölcshéj lassanként le­fogja a port, gyerekek bőgnek elvesztett anyák után, bakák sétálnak gangosan, bódult ütem­ben zajong a verkli s az egyik sát­or mellett szüntelen, órák hosszat veri egy tanyai ember a nagydobot s csapkodja a cintányért, valaki felfogadta erre a műveletre s a tanyai ember lelkiismeretesen eleget is tesz feladatának. Az egyik hajóhintán teljes kört forog két fiatalember: néhány pillanatig mindig megáll a hinta a csúcsponton s a fiatalemberek fejjel lefelé csüin­genek a hintán. Mégsem esnek le 60- ra: a következő pillanatban átlendülnek a má­sik oldalra s forognak szüntelen. Csak a Jó­isten óvja őket, hogy ki nem zuhannak. Gyümölcs és gyümölcs, paprika, szőlő, tar­honya és krumpli, kötőfék és bádogedény, sodrófa és kulacs ... Cukor és cukor, maszatos gyerekek, tanyás népek, huszárok, bakák, s az ember óvatosan szorítja zsebében pénztárcá­­vasutasok, nagyit alapú csikósok, széles ingu­ I­ját, mert ekkora tömegben, ne­m lehet tudni, bojt,árlegények, kékbeli pásztorok, néhány­­ nem­ érkezett-e meg egy kis munkára va­lahon­­nagy bajuszú, önérzetes civil, tolongás, zaj. —Inán néhány zsebtolvaj is? A PRÁGAI MAGYAR HÍRLAP keresztrejtvényszelvénye A 25 számú rejtvényt megfejtette: (név és pontos cim)i íjUL—______::mm Szürszabó, gubakészitő, kulacsos A vásár egyik része olyan, mint más rendes kirakóvásár, csak arányai hatalmasabbak: el­végre Debrecenben vagyunk s a pusztai nép legfőbb mulatsága a vásár, amelyre régóta ké­szül. Kirakott vásári holmik, tányérok s cukrok, játékok és csodapókok, tenyér jósok és verkli­sek egymás hegyén-hátán. Nizsnij-Novgorod jut az ember eszébe, ezt a rettentő kavarodást látván. A másik rész, a sajátos, debreceni. Hosszú sor­a, csizmadiáké. Szerényen mellettük a pa­­pucsos. Remek sor a szik­szabóké. Csodálatosnál­­csodálatosabb ékes, színes, varrásos szűrök ke­rülnek elő, áruk nem is nagy. Még sincsen nagy vásár velük, örül a szürszabó, ha nyolcan­-tizet elad, mert kevés pénzük van manapság a pusz­tai embereknek. A díszes szűröket inkább mű­gyűjtők, idegenek, múzeumok veszik. Érdemes is megvásárolni őket. Gazdag diszitésével né­melyik valóságos műremek. Kínálják, adnák olcsóbban is. Vásárolunk izgatottan egy pász­tortarisznyát, barátnőm szerint nagyszerű st­rardtáska. Meglepően olcsó. Máig sem vettük semmi hasznát. A bundakészítők sátra messziről bundaszag­­tól illatozik. Sajnos, bármilyen olcsó, nem tu­dunk venni pásztorbundát, pedig rettenetesen kínálja, a barátságos bundás­ ember, szeretné, ha felpróbálnám, magamra is rántom s ő szakér­tőén néz rajtam végig, mintha ruhaszalonban járnék s új felöltőt dobnék magamra­. Eligaz­gatja , a termetes, súlyos bundát, amely alatt görnyedezni kell, sajnos, nem veszünk­­ mégsem, mit szólnának a vámon a fináncok s különben is, hogyan festenénk a komáromi korzón súlyos báránybőrbundában... így aztán süveget sem veszünk, noha olcsó és kecsegtető az ajánlat e részb­ől is... Lovaglónadrágra sincsen szük­ségünk sem karimás pásztorkal­apra ... csak a­ kulacs-árus sátornál állunk meg, itt már nem bírjuk megállni, hogy cifra kulacsocskát ne vegyünk. Úgy van valahogy, hogy kulacsot is inkább az idegen ember vesz, — küszködik mellettem két hollandus a cifra kulacs érdekében, a gaeg egyéb „debreceni specialitás” is jobbadán a vendég kezébe kerül, a debreceni embernek elég van belőle amúgy is... A praktikus deb­receni árusok, a kula­cskészítők, a mézeskalá­cs csok, a szarszabók s az egyéb mesterembereik egy lendülettel átvették az idegenforgalomban rejlő lehetőségek kulcsát s maguk nyitogatják az idegen emberek szivét. Az idegennek is tet­szik s Debrecennek is jövedelmez. Ez a spe­cialitások lárpurlárja... Emellett kitünően mulatunk. Járunk sátorról­­sátorra, ha kell tolmácsnak is szegődünk, hol ezt engedjük magunkra sózatni, hol azt: szer­fölött jól érezzük magunkat a debreceni vásá­ron, mintha mindig benne forogtunk volna. Magunk is elcsodálkoztunk, amikor a­ sok mindenféle holmival hazatértünk a szállóba estefelé. Restelkedve pillantunk a portásra. De az megértően bólint s ezzel áll elő: 1935 november % -vasárnap* évesM,­­HÖLGYEK ápolják és őrizzék arcbőrük fidesegét MÉG NEM KÉSŐ! Friss arcszm­­egbiztosabb jele a f­iatalságnak. Egy nő lehet 40 éves vagy több is, de ha megőrzi arcbőre simaságát, hamvasságát, mindig­­ tatainak fog látszani és vonzóerővel fog birni. A gondos ápolás szépíti Használati utasítás. Esténként mossa arcát a LETON szappan krém szerb habjával. E gyengéden ható krémes habot hagyja arcán néhány másodpercig. A trína öblítse le be melegvízzel, majd közvetlenül hidegvízzel. Ez az egész . Másnap reggel friss, brírsonyosan üde arc fogja a tükörben mosolyogva üdvözölni. LETOM-^p. sz/IPPANW^ ------------------------ Ara Kí e. Fölerakat D. Engil Bratislava, Venturská 12 és 1Yiasarykovo 6 — Ez semmi, uram, — van két angolunk, akik éppen most rendeltek kocsit a vásárra, nem bírják gyalog hazahozni, amit vettek ... Kulacsot és szűrt, mézeset és sósat. Debreceni emléket. Amelyre olyan szívesen pillant az ember tél időben, hogy a szive újra visszamelegszik, mintha a­ hortobágyi hőséget érezné lebegni maga körül... VERSEKRŐL írta: Szenes Erzsi Minden vers érdekel, minden verset elolvasok. Old­hatatlan szomjúság ez bennem, úgy nyúlok min­den verssor után, mint egy karcsú, szép ibrik után, hátha hűsítő italt kínál. Lázasan és félté­kenyen, hátha még le nem rögzített, szavakba nem kényszerített ézelmeimet jeleníti meg, de ujjong­va is, hogy ime a messzi távolokból is érkezhet visszhang­­ a lélek nyugtalanító kérdéseire. Még a gyermekek csengő-bongó, botladozó versikéit elolvasom a gyerek-újságban, bár nem tartok sokat is a versivó gyermekekről, sőt semmit sem. Idegenke­déssel nézem a kis versírók verseit, minél tökéle­tesebbek rímeik, számomra annál riasztóbbak. Né­mely gyermek valóban boszorkányos kis rímko­­vács, de ezek az apró, tetszetős bilincsek sohasem egy friss gondolat, vagy érzelem gyors, zerge­­könnyű bokáin csörrenek meg, nagyos komolysá­gukból árad az unalom és a szomorúság. Majdnem biztos, hogy sohasem lesz belőlük költő, önálló csil­lagképekkel forgó világegyetem. Lelkükben a rí­meknek annyi nyoma sem marad később, mint kis testükön a bárányhimlő piros jegyeinek. Ennek még az sem mond ellen, hogy némely nagy költő már zsenge korában irt verseket s ezek épp úgy hozzátartoznak oeuvrejéhez, mint későbbi remekei. S mégis, most már néhány hete, egyetlen verssor zeng fel bennem időnként a sok, sok olvasott verssor közül, melyekből egyetlen hang sem ma­radt. Ezt a­ verset egy kislány irta valamelyik gyerek-uíjságban, nevét elfelejtettem s a versről csak azt tudom, hogy az édesanyák dicséretét zengte. Elkopott, fakó hasonlatokkal, bár rózsákról és liliomokról is volt benne szó, a sorok is botladoztak, mint egy féllábu madárka, ki egy lábon ugrál szegény és sohasem fogja már átszelni a levegő eget, de az utolsó sor ilyen tisztán csen­gett s így szárnyalt: „Angyalok ők a­ magas ég alatt“ — mármint az anyák, az áldottak, kiket a kislány édes-ügyetlenül rózsákkal és liliomokkal vett körül. Rilke, a­z angyali szavú sem énekelhe­tett volna róluk méltóbban, szebben az ő mennyei utján (mert költészete az volt, mennyei ut), mint ez a kislány az ő hepe­hupás versikéjében. Rilke: Die f­rüh­eh Gedichte — Az első versek. Illatuk mint a sarjú illata, szinti­k mint a virágo­ké, mik csak most nyiladoznak, de a halovány szir­mot már sejtetik a kiteljesedett rózsák, szegfűk, violák meleg bársonyát, az egész élő, lélegző, zen­gő kertet s a zsengék friss zöldje a széles mező­kön lengedező koronás kalászok ritmusát. A fiatal Rilkében mintha egy fiatal leány és egy fiatal fér­fi ölelkezne. Rodinnek van egy ilyen szobra (mind­nyájunkban mindkét erő ölelkezik s birkózik egy életen át), a fiatal Rilke első verseiben folyton átüt ez az egymást kereső, majd ölelkező sziluett. Az ifjú költő egy elképzelt női­ alakban mintha önmagához írná ezeket az angyal- és leány­verse­ket. Engellieder — Mudchenlieder. Ezek a hárfa­hangok a költészet legnemesebb asszonyi hang­jait is túlzengik, tompítják. A legnagyobb költőnők sem énekeltek szebben, hívőbben a férfihez, mint az önmagába szerelmes költő, aki így megosztotta magát s később is, mikor már egészen magára ta­lált, e feminin bangók mint, csillámló ezüst, pata­kok folynak át versein. A várakozás, a szerelem, az odaadás vágya, az első remegések, mik a ki­­párnásodó, pihegő kis keblek alatt megmozdulnak a gyerekleányban, az első álmok s az első élmény­től való félelem, mind ott vibrálnak a gyengéd szavakban. Ghamisso a Frauenliebe versciklusban találta el ennyire az asszonyi hangot , hogy Schu­mann oly édes, fájdalmas dallamot írt hozzá, a szöveg és a zene kölcsönösen biztosították egy­más számára az öröklétet. Louise Labé veseit olvasom. A költőnő Lyon­ban élt 1526—66 között, férje selyem és kötél­gyá­ros volt s­őt a szép kötélverő nőnek, La bellé cor­­diére-nek, nevezték. Egy egykorú lyoni krónikás így ír róla: „Arcának s termetének szépsége in­kább angyali, mint emberi, de mindez elenyészik szelleme ragyogása mellett, mintha az ég arra te­remtette volna, hogy az emberek elámuljanak raj­ta, mint valami csodán.” De a szívében boldogta­lan szerelem lángolt, ki tudja kiért, ki után, a ver­sekből olykor mintha egy fiatal költő arca világí­tana. — „Elnézem borostyánnal övezett szép szőke fejed —­s kezedet, míg a lantot pengeted — úgy érezeim, a fák és a kövek is megindulnának — bol­dogan követni Tégedet”. — Mennyi közvetlenség s mennyi báj s e báj mögött mégis friss sebek, érezni mint serked ki a vér. Egyetlen könnyes, csendes dráma az egész oeuvre, a huszonnégy ve­s, egyetlen konok vágyakozás és konokul visszatérő fájdalmas képek, haláláig. — „Ha majd a szemem kiszárad, — a hangom megtörik — s nem lesz már erőm, hogy felid­ézelek, — s a kezem reszketeg — szerelmi jelt sem adhat már Neked — feketítse el a halál életemet.” — A forma is mindig ugyanaz, — szonett — szép, csiszolt, karcsú, pohár, hasonla­tos azokhoz a kristály serlegekhez miket a vitri­nekben őriztek régen és ma is. De a kristályüve­gen átüt a bor, a tüzes és édes proveticei ital, hol olyan, mint az arany, hol meg mint a vér biborpi­­ros. Olvasgatom e verseket s forditgatom is ellen­állhatatlan vággyal, kicsit a saját szivem ritmusá­ban, magamnak, egy hegytetőn jég és hó között, nagy egyedülvalóságban. Vitázom magammal, szét­­teörhetetem-e a remekmívű kristálypoharat, a for­mát megibonhatom-e,­azt a nemes csengést, előke­lőséget, zártságot, ami a szonettet a versek király­nőjévé teszi. Barbár kísérlet. — s mégis — vetem önmagam ellen — veszít-e erejéből, tüzéből a bor, ha kiömlik, ha átömlik a kristálypohár peremén, kevésbé részegítőbb, édesebb-e? Mistralt is szaba­don fordították a franciák, holott a saját tájszólá­­suk már csak elég közel lehetett, hozzájuk s mégis eredeti mérték nélkül ömlesztették át a francia nyelv óceánjába s ez nem is ártott neki. Igaz, hogy az eredeti mérték is lazább volt mint a megbont­hatatlan szonett. Különben a Pleiade minden köl­tője szonettben zengte fájdalmát s szerelmét, a kortársak, a diadalmas hangú Du Bellay és az édes Ronsard. A franciák nem sokat törődtek nagy költőnőjükkel — George Sand­al minden­esetre többet — igazán csak kései hódolója, Rilke fedezte fel, mikor szonettjeit németre átírta. A rilkei Labé-szonettek még nemesebbek, előkelőb­bek, mint az eredetiek, a szonett minden sima és rejtett ösvénye oly gondozott itt és udvara van minden szónak, mint Rilke minden szavának, akár a holdnak. S hogy így ki van emelve min­den szó és minden gondolat sokkal raffináltabb­­nak, bonyolultabbnak hat, mint a lyoni költőnő, kinél egyenesen a szívből jön, szívig ér minden érzés és gondolat. Rilke a maga mágikus hang­­szerelésében Louise Labé-t másik szerelme, Eli­­sabeth Barett-Browning mellé emeli, kinek szo­nettjeit szintén ő írta­ át németre. De a lyoni költőnő nem olyan sokrétű mint északibb test­vére, nem annyira átlényegült, érzékibb, közvet­lenebb, egyszerűbb. A lelkei vers lelkei maradt teljesen — a legmagasabb rendű költészet — de Louise., Lábé szivhangjai a régies francia nyelv mögött meghalnak és közelebb vannak hozzám, lm, ömöljön hát az ital ez egyszer szabadon, a szonett­­rendből kitörve, amig egy méltóbb ma­gyar költőnek eszébe jut hogy eredeti formájá­ban a kristálypohárban felmutassa : „Mig Diana az erdő sűrűjében elejtett néhány őzikét s a nimfák kezét lelkesen dicsérték én is az erdőt jártam magányosan és céltalan. De hirtelen egy hang jött­ felém: — Nimfa, mit keresel itt, a játékban miért nem — Miért nem sietsz az istennő felé ?veszel részt ? S mikor látta, hogy nincs fegyverzetem, elámult.­­ Óh, társnőm, te veled mi történt ? Ifjadat, nyiladat ki rabolta el ? Öh — feleltem én — egy idegen, ki erre járt s én nyilaimat utána vetettem s ijjamat is, de ő összeszedte mind s eltalált, s százszorosán megsebzett engem.

Next