Premier, 2000 (1-7. szám)

2000-06-01 / 4. szám

116 állt a peronnál, és egészen hunyo­rogva, zavartan, szinte kiszolgálta­tottan kereste a vonatát... Ez az a pillanat, amibe még mindig belesa­jog a szívem... ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, ami­kor egyszer csak­ halálosan belesze­rettem... Nem nevetséges? A gyen­geségébe, a fogyatékosságába, hogy észrevettem, rosszul lát... így in­dult... És lett belőle 16 együtt töl­tött év, és egy életen át tartó szere­lem. - Életen át? - Igen, biztosan. Olyan, mint ez volt, többé nem jöhet... Nem... Né­ha arra gondolok, hogyha egyszer majd a túlvilágon találkozom vele és kiderül, hogy valóban öngyilkos lett, akkor ott a saját kezemmel fo­gom megölni érte... De minden el­lene szól... Ő annyira élni akart, dolgozni, színházat csinálni. Az idegei akkoriban rossz állapotban voltak, de tudom, hogy nagyon meg akart gyógyulni. Egy kiteljesedett, nagy életre készült... Azon az utol­só reggelen is... Aznap kellett vol­na befeküdnie a kórházba pár nap­ra... Depresszió utáni időszakban volt, és olyan gyógyszert szedett, ami felpörgette őt. Biztosabb, ha ilyenkor felügyelik. Úgy tudtam, hogy bemegy, ő azonban szólt Buj­tornak, hogy inkább lemenne hétvégére pihenni anyjáékhoz a Balatonra. Korán felkelt, előbb be­ment a kórházba és hagyott egy pa­pírt orvosának, hogy most lemegy Szemesre, én felhozom vasárnap és hétfőn majd jelentkezik. A végére még odaírta, hogy „legfontosabb a békesség”... Fura... Aztán bevásá­rolt, úgy jött haza, és azzal ébresz­tett, hogy megvolt a mai jó cseleke­dete, mindent megvett, ami csak kellhet nekem. Csak azért volt egy kicsit megszeppenve, hogy a ház előtt kicsúszott a kezéből az ás­ványvizes üveg és összetört... Az a rohadt üveg... a szilánkjai napok­kal utána is még ott hevertek az út szélén, amikor Zoli már nem élt... valami olyan vad, irracionális gyű­löletet éreztem, hogy hogy jön ah­hoz, hogy ott legyen, hogy rá emlé­keztessen, azon a helyen heverjen, ahol Zoli elejtette, amikor ő már

Next