Premier, 2000 (1-7. szám)
2000-06-01 / 4. szám
116 állt a peronnál, és egészen hunyorogva, zavartan, szinte kiszolgáltatottan kereste a vonatát... Ez az a pillanat, amibe még mindig belesajog a szívem... ez a hunyorgás, ez a riadtság... ez volt az a pillanat, amikor egyszer csak halálosan beleszerettem... Nem nevetséges? A gyengeségébe, a fogyatékosságába, hogy észrevettem, rosszul lát... így indult... És lett belőle 16 együtt töltött év, és egy életen át tartó szerelem. - Életen át? - Igen, biztosan. Olyan, mint ez volt, többé nem jöhet... Nem... Néha arra gondolok, hogyha egyszer majd a túlvilágon találkozom vele és kiderül, hogy valóban öngyilkos lett, akkor ott a saját kezemmel fogom megölni érte... De minden ellene szól... Ő annyira élni akart, dolgozni, színházat csinálni. Az idegei akkoriban rossz állapotban voltak, de tudom, hogy nagyon meg akart gyógyulni. Egy kiteljesedett, nagy életre készült... Azon az utolsó reggelen is... Aznap kellett volna befeküdnie a kórházba pár napra... Depresszió utáni időszakban volt, és olyan gyógyszert szedett, ami felpörgette őt. Biztosabb, ha ilyenkor felügyelik. Úgy tudtam, hogy bemegy, ő azonban szólt Bujtornak, hogy inkább lemenne hétvégére pihenni anyjáékhoz a Balatonra. Korán felkelt, előbb bement a kórházba és hagyott egy papírt orvosának, hogy most lemegy Szemesre, én felhozom vasárnap és hétfőn majd jelentkezik. A végére még odaírta, hogy „legfontosabb a békesség”... Fura... Aztán bevásárolt, úgy jött haza, és azzal ébresztett, hogy megvolt a mai jó cselekedete, mindent megvett, ami csak kellhet nekem. Csak azért volt egy kicsit megszeppenve, hogy a ház előtt kicsúszott a kezéből az ásványvizes üveg és összetört... Az a rohadt üveg... a szilánkjai napokkal utána is még ott hevertek az út szélén, amikor Zoli már nem élt... valami olyan vad, irracionális gyűlöletet éreztem, hogy hogy jön ahhoz, hogy ott legyen, hogy rá emlékeztessen, azon a helyen heverjen, ahol Zoli elejtette, amikor ő már