Premier, 2006 (53-58. szám)
2006-02-01 / 53. szám
Amálka kettős is, melyben Máthé Erzsivel bohóckodott. Egy időben rengeteget dolgoztak együtt. Két félénknek nem mondható színésznő, két határozott egyéniség, két karakter. A rendhagyóan igaz barátságról most Máthé Erzsi beszél. „Nem mondhatnám, hogy klasszikus értelemben vett barátság volt a miénk. Először azért nem, mert én nem hiszek a barátnőkben. Szívesebben vagyok egyedül. Nórát nagyszerű színésznőnek tartottam, imádtam a humorát, és ez volt a lényeg. Hogy is fogalmazzak? Lassan beérő, karcos barátság volt a miénk. Nóra nagyon nehezen fogadott el. Borzasztóan magabiztos volt, véleménye minden esetben megfellebbezhetetlen. Nem szerette a tanácsokat, és mivel ő lazább, én aprólékosabb típus voltam, sokszor megjegyeztem ezt-azt a közös munka során. Rettentően idegesítette. Az egész egyéniségem, karakterem, de főleg az őszinteségem bosszantotta. A végén meg ez vált számára a legfontosabbá. A sok veszekedés, kirohanás, mosolyszünet alatt - soha nem tudtam rá igazán haragudni - valahogy észrevétlenül megszoktuk és megszerettük egymást. Soha nem pletykáltunk, nem akartunk látványosan barátnők lenni, viszont mindig egyenesek és kíméletlenül őszinték voltunk egymáshoz. Amikor megbetegedett, rendszeresen telefonáltunk, éreztem a ragaszkodását. Utoljára a Micimackóban dolgoztunk együtt. Itt már alig állt a lábán. Az »erszényem« alatt fogtam a kezét, markomban még most is érzem a Vígszínház gyűrűjét, amit soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó levenni az ujjáról. Olyan hosszan fogtam, mint soha senkinek azelőtt. Számomra ezek a pillanatok jelentik a barátságot.” Egy interjúban megkérdezték tőle, hisz-e abban, hogy volt előző élete. „Hogyne, színésznő voltam!” - felelte. És azelőtt? „Akkor is." „És ha azt is megkérdezték volna tőle, hogy mi lesz következő életében, arra is ugyanezt felelte volna” - meséli Tábori Nóra testvére, Novák Mátyás, aki évtizedekig zenetanárként dolgozott Németországban, hivatalosan még ma is német állampolgár. Nem sokkal nővére betegsége előtt tért haza, és az utolsó pillanatig gondoskodott róla. Vitte-hozzá az előadások előtt, után és próbálta tartani benne a lelket. „Mi valójában féltestvérek vagyunk. Édesanyánk rendkívüli művészi érzékkel megáldott asszony volt, nemcsak Nóra köszönheti neki, hogy tánciskolába íratta, én is, hogy felfedezte bennem a zene iránti vonzalmat és a tehetséget. Ő maga is művészi pályára vágyott, színésznő szeretett volna lenni, de a szülés után úgy döntött, beáll a családi vállalkozásba. Vegytisztító lett, akár Nóra édesapja. Nagyon boldoggá tette anyánkat, hogy a lányának sikerült megvalósítani mindkettejük álmait. Szeretett volna többet segíteni neki, vigyázni rá, de Nóra mindent egyedül csinált, nem viselte el a gardírozást. Büszkeséggel töltötte el, hogy mindenért egyedül szenvedett meg. Az el nem játszott szerepálmok és az idő előtt lekerült kedvencek dacára is boldog volt a pályán, egyetlen bánata, hogy a Nemzet Színésze elismerést nem kapta meg. Én ezt azzal magyarázom, hogy nyilatkozataiban előszeretettel kritizálta a szakmát és a kollégáit. Nem értette a diplomáciát . A nagyszáját is anyánktól örökölte. Ugyanakkor a családjától, a barátaitól ő nem viselte el a bírálatot. Ha valaki kísérletet tett erre, Nóra rögtön úgy érezte, hogy nem szeretik. Márpedig egy kis szeretetért mindenét odaadta volna. A lányával pontosan ebből adódtak a problémái. Ő semmiféle észrevételt nem fogadott el, viszont mindenbe beleszólt. Egyik legkedvesebb darabjában, a Nagyvizitben volt egy mondata: »Majd én elmondom.« Ezt privát úgy fordította le: »Én nem szólok bele, csak mondom...« A lánya ezt nem tudta elviselni. Ettől eltekintve, úgy érzem, az elmúlt két évtizedben illett volna jelentkeznie. Ha másért nem, hogy megkérdezze, hogy van az édesanyja. Az utóbbi húsz évben két alkalmat leszámítva, nem is látták egymást. Nem törődött vele, a temetésre sem jött haza. Nórának a házasságaival sem volt szerencséje. Ő százszázalékos odafigyelést igényelt. Nem kellett belé szerelmesnek lenni, de minden pillanatban érezni akarta, hogy szeretik. Az első és a harmadik házassága (utóbbi Hajdúfy Miklós televíziós rendezővel) gyorsan zátonyra futott. A második férjét viszont egész életében visszasírta. Kohómérnök volt. Zselló Bélának hívták, egyébként az utolsó napokig tartották a kapcsolatot. Egy ilyen nyughatatlan színésznővel, mint amilyen a testvérem volt, képtelenség együtt élni. Mikor még egészséges volt, sokszor hajnaltól késő éjszakáig dolgozott. Hat nappal a halála előtt még játszott, és mikor elhoztam a színházból, kérdezte, mikor lesz a következő, nem akarja lekésni. Eközben mégis rohamosan csökkent az életereje. A nagy lakásból bevonult a hálószobába, és nem fogadott senkit. Nem tudott többet adni magából. Spórolt az erejével, a színpadon adta ki mindet. ” A segéd - Harkányi Endrével