Premier, 2008 (65-70. szám)
2008-02-01 / 65. szám
ndreas Gursky kortárs fotó-JJL művész 2001-ben készült 99 _1 1 cent című képe a Sotheby’s aukciósháznál 3,3 millió dollárért kelt el. Ez az abszolút rekord, a történeti fotóművészetben Edward Steichen: A tó holdfénynél című fotográfiájáért „csak" 2 928 000 dollárt fizettek, míg a magyar csúcstartó André Kertész Mondrian pipája és szemüvege című világhírű kompozíciójának vintázs példánya, amely tavaly tavasszal a Christie’s New York-i árverésén 376 500 dollárért talált gazdára. És most itt egy újabb rekord, a már említett egymillió-nyolcszázezerért: Tóth György, kortárs magyar fotográfus Emese című alkotása, a tavaly őszi Kieselbach-fotóaukció 120-as tétele, 150 000 forintos kikiáltási árral. Az árverés - talán kedvcsinálóként -Jávor Pál, Karády Katalin, Kodály Zoltán, Páger Antal portréival indul, Angélának, Inkey Tibornak, Escher Károlynak álltak-ültek modellt, a licit 30-40 ezer forintról kezdődött. A Kieselbach Galéria első fotóaukcióján, 2007. május 19-én André Kertész művészete Magyarországon is elérte, hogy a fotográfiát műtárgyként ismerjék el - fogalmaz az aukciósház hírlevele. A Párizsi iskolaudvar 3 milliós leütési árával (jutalékkal 3 600 000 forint) magyar rekordot jelentett, ezt ősszel egy másik Kertészopus, az Újságárusnál, Párizs szárnyalta túl, 4 400 000-rel. A felvétel és a kópia is 1934-ben Kertész által készült, amit a hátoldalon látható pecsétek, a fotópapír, a kép tónusa világosan bizonyítanak. Mindezek a feltételek szükségesek ahhoz, hogy az alig harmincéves nemzetközi fotókereskedelem zsargonjában használt kifejezéssel egy fotót vintázsnak nevezhessenek. Ezek az adatok is igazolják Kieselbach Tamás és Einspach Gábor fontos stratégiai döntését, amelynek értelmében az aukciós tevékenységet a fotóművészetre is kiterjeszti a galéria. A döntésnek három, egymással szorosan összefüggő oka van. Az egyik az, hogy a magyar festészet tekintélye külföldön elérje a világhírű magyar fotó (Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi) presztízsét. A második ok, hogy a fotóművészet olyan ismert és elismert legyen itthon, mint a festészet (ehhez a Kieselbach Galéria az elmúlt tíz évben kiadványaival, kiállításaival, aukcióival s a több mint húszezer képet bemutató internetes oldalával járult hozzá), vagyis hogy a fotóművészeti alkotásokat műtárgyként gyűjtsék. Ehhez kapcsolódik a harmadik célkitűzés: a fotóművészetet itthon is a többi képzőművészeti ággal egyenrangúan kezeljék a gyűjtők és a múzeumok, akárcsak külföldön. * Két sarok és hatszázezer forint választja el egymástól Erdész László és Kiesebach Tamás galériáját. A két sarok a Fálk Miksa utcában, a hatszázezer pedig Emese árában értendő. Erdész decemberben a Néprajzi Múzeumban tartott árverést - itt főképp festmények szerepeltek, de fotókra is lehetett licitálni, Tóth György Emeséje ezúttal hatszázezerről indult, és egymillió-kétszázezer volt az utolsó ajánlat. Ez most már teljes káosz. Ha alacsonyabbról indul, többért kel el, ha magasabbról, kevesebbért? De mindenképp egymillió fölött? Mitől pont ez a kép a non plus ultra? Végül is egy fordított, anorexiás kérdőjel, még ha oly sejtelmes, némafilmsztáros, Asta Nielsen-i tekintettel is, amely bárhová állsz, csakis téged figyel. Inkább fázósan, mint szégyenlősen öszszefont karok, hihetetlenül hosszú ujjak, némi ufós fíling és lappangó titkok lengik körül. Még csak azt sem tudni, tulajdonképp hányan van, Emese? - Öten van - segít Erdész, és belekezd e mesébe. - A magas árakat Tóth György életműve alapozta meg, a róla és munkáiról megjelent könyv, valamint az a kiállítás, amelyik a két aukciót megelőzte. Tíz éve minden évben szervezünk neki tárlatot, a tavalyi Akt címmel zajlott, és a meghívón ki más szerepelhetett volna, mint Emese. Sokakat csalogatott ki Szentendrére, s ez a kép ismertté vált mindazok között, akik vevők a magyar műtárgypiacon. Én ekkor vásároltam meg 5 kópiát a 150x 120-as méretből, ami any- Angelo: Jávor Pál, 1940 körül Escher Károly: Kodály Zoltán, 1932 Angelo: Páger Antal, 1936