Premier, 2009 (71-76. szám)
2009-10-01 / 75. szám
WILDE OSZKÁR A CAFÉ DE LA PAIX-BEN A nagyvonalúság a kicsik sajátja. Heltai Jenő egyetlen emlékmorzsát sem hagyott kárba veszni. Fráter Zoltán értékmentő sorozatában a Papirusz Book Kiadónál örömöt szerző Heltai-gyűjtemény jelent meg: Utazás önmagam körül. Csupa nélküle elfoszló kultúrhistóriai cserepecske. Heltai tollán megnemesedő kistörténelem, bájos adalék, üde szöveg, élvezetesen friss mai mondatok. Nemcsak egy százéves aggnak, de egy ma született írónak is becsületére válna ez a lélegző, sajátos dallamú, tömör próza. Legyen szabad kiegészíteni egy Heltai-anekdotával, amelyet maga a költő írt meg a Színházi Életbe, a Bunbury vígszínházi bemutatója alkalmából, 1924-ben. Megemlékezése arról szól, miként ismerkedett meg a magyar író a brit királyságból elmenekült, megtört drámaíróval. „A Wilde Oszkárral való ismeretségem emlékei engem nem ragadtathatnak költői túlzásokra, jó negyedszázaddal az ismeretség után. Tudni kell ugyanis, hogy én 1899-ben ismerkedtem meg Wilde-dal, akinek a francia fővárosban ekkor még korántsem volt meg az a neve, ami manapság világszerte glóriával övezi ennek a rendkívüli életű embernek a munkásságát. Legfeljebb Párizsban tartózkodó angol barátai ismerték fénykorában aratott hatalmas sikereit, és legfeljebb ők tudhatták, hogy milyen hatalmas jelentősége van és lesz Wilde személyének és irodalmának. A Salome ekkor még kéziratban pihent Sarah Bernhardtnál, és Párizs bizony nem vett tudomást arról, hogy az élet királya és az angol és egyetemes irodalom fejedelme temeti derékba tört életét a villanyfényes párizsi éjszakában. Az ismeretség története röviden a következő: 1899-ben, mint ezt már említettem is, Párizsba utaztam mint a Magyar Hírlap levelezője. Egy angol újságíró barátom, Bougton-Wilby, a Café de la Paix-be járt velem együtt. Egy napon, amint feketénk mellett üldögéltünk, magas, erős, kövér, kicsit puffadt arcú úr lépett be a kávéházba. Az úr, aki mind e jellegzetes tulajdonságok mellett sem volt feltűnő jelenség, a szomszéd asztalnál telepedett le. Köszönt Wilbynek, aki ezután hozzám fordult: - Tudja, ki ez az úr? - Nem, nem hiszem, hogy ismerném valahonnan. - Pedig ez Oscar Wilde. Jöjjön, üljünk át hozzá. Nem mondhatnám, hogy túlságosan meghatott volna a közlés, mint már említettem, Wilde munkáit ebben az időben még igen kevesen ismerték. Átültünk Wilde asztalához, Wilby bemutatott. Megvolt tehát az ismeretség. Ahogy ennek a kávéházi beszélgetésnek a során láttam, Wilde ekkor már nem volt az élet királya, hanem meglehetősen leromlott külsőségekben. Ami nem csoda, hiszen élete utolsó éveit élte, túl a Readingen. Azután is gyakran találkoztam vele párizsi tartózkodásom idején, hiszen sok volt a közös ismerősünk, de hát bizony ez az én ismeretségem Wilde-dal mégis örökre felületes és futó ismeretség maradt. Mindentől eltekintve, ekkor én egy ismeretlen, kezdő újságíró voltam Párizsban, ebben a nagyon előkelő nemzetközi társaságban, ahol sok fényes és ragyogó nagyság fordult meg, én meglehetősen szerényen csak meghúzódtam, és inkább hallgattam ott, ahol ők beszéltek. Annyit mondhatok még Wilde-ról, hogy a Café de la Paixben ez időben ritkán jelent meg; ő főként a Szajna túlsó partján lévő kis kávéházakat és kocsmákat bújta, és ez volt-e az ok, vagy más, nem tudom, de nem volt szép és nem volt túlságosan vonzó jelenség sem. Rendes kávéházi csevegő volt, és én, ha az ismeretségre visszatekintek, nem mondhatok mást, mint igazat. Kétségtelen azonban, hogy ugyanez az ismeretség ma más impressziókat, színeket és élményeket váltana ki belőlem.” Erősen jellemző Holtaira a tartózkodó emlék. Nem törli magát a világhírhez. Nem nagyobbítja az eseményt, de megérzékít valamit abból, milyen gyorsan múló az a dicsőség, ami London ünnepelt színpadi sikeremberét, szellemes szaloni világfiát sebesen elfeledtette a világgal. 1854. OKTÓBER 16-ÁN, 155 ESZTENDEJE SZÜLETETT A BUNBURY SZERZŐJE