Premier, 2013 (90-92. szám)
2013-12-01 / 92. szám
nem tartalmazza. A szerkesztő, sajtó alá rendező Steinert Ágota utószava ekként tudósít: „...a hagyatékban, korábbi köteteiben, napilapokban, folyóiratokban, magánszemélyeknél, kéziratban még bőven találhatók versek, amelyek sokszor csak véletlenségből kallódtak el, jutottak a feledés homályába. Ezek hozzáférhető, feltalált darabjait külön kötetben kívánjuk közreadni a későbbiekben”. Valóban számos amolyan „akadémiai papírszeletke” lappanghat még. Egy részük - mint a Szekér Endrének Kecskeméten is - rejtőzködés nélkül várja az ígért kinyomtatást, akárcsak a Weöres Sándor kézírásos könyve (1981) lapjairól a más publikációkból széles körben ismert, Ruttkai Éva színművésznőnek írott szavak: „Éva Ruttkay / Összes titkai / Bőrbe kötve / Mindörökre”). Az alkalmi vers - amilyen a most tárgyalt mű is - évezredek óta meglevő, közkedvelt műfaja a nép- és a magas költészetnek. Az alkalmi költészet is teremthet halhatatlan darabokat. A magyar irodalomból Arany Jánostól A walesi bárdokat szokás leggyakrabban példaként felhozni, továbbá József Attila címével is ráutaló, Ignotusnak ajánlott költeményét. Alkalmi vers a szocializmus állásáról, Weöres kecskeméti szösszenete nem ilyen maradandó, ám alkalmi versei egyike-másika klasszikussá lett. Ismerősének, betegtársának, Dr. Nagy Imrének az emlékezése szerint a remekmű Valse triste is „művészi rögtönzés” eredménye: „...állandóan és művészien tudott rögtönözni. 1934 októberében egy kórteremben feküdtünk két héten át a szombathelyi kórházban. (...) Sándor még itt, a kórházban is verseket írt. Egyik hűvös őszi estén az orvos éppen anamnézist készített róla, utána az orvos alig hagyta el a kórtermet, Cina (azaz W. S.) odaült az asztalhoz, gondolataiba temetkezett, majd hirtelen a kórházi ágyra vetette magát, hasra feküdt, aztán újból felkelt, visszaült, és elkezdte írni a verset. (...) Ezen az estén, a kórház csendjében a kórterem asztalánál, így született meg a Valse triste című verse...” Mennyi e pár mondatban a legendaképzés, tévedés...? A Weöres-filológia tudomása szerint a vers 1932 és 1933 között nyerte el alakját, s került be aztán A négy évszak alcímű Első szimfóniába harmadik tételként. Dr. Nagy szavait az összeállítótüskés Tibor mégis elfogadta beszédes adalékként a Weörestől - Weöresről (1993) antológiában, hiszen az 1932-es és 1935-ös határoló dátumok az Első szimfónia egészének kialakulási-véglegesülési folyamatára vonatkoznak. (Érdekesség, hogy a Fűzfa Balázs nevével fémjelzett - A tizenkét legszebb magyar vers elnevezésű - fontos és sikeres konferencia-sorozat utolsó állomása - a tervezett tizenharmadik „ráadás” tanácskozást nem számítva - a Valse triste megtárgyalása volt 2013 tavaszán, a Weöres-centenárium jegyében. Tehát az előzetes tervek szerint a vers első közelítésben önálló szövegként jelent meg, nem a nagyobb kompozíció részeként, s ezáltal rögvest ismét fontossá vált a rögtönzés, alkalmiság kérdése.) A Forrás szerkesztősége és Kecskemét városa számára kedves emlék, a magyar irodalomban egyelőre csak marginálisan jelen lévő vers fekszik előttünk, amelynek egy szava, a szóból kifejlő motívuma mégis nyomatékos figyelmet érdemel. A szó: átutazó; a motívum, a világjárás. A világutazás, életutazás, az élet mint a „világ” átutazása. A felmerülő mögöttes életrajzi elemekből annyit emelhetünk ki: a nappal és az éjszaka időrendjét életvitelében tudvalévően felcserélő, nem szokványos életvezetési megnyilvánulásairól ismert Weöres az országban és a nagyvilágban is viszonylag sokat utazott (járta Ázsiát, Amerikát, s természetesen Európát, ha hívták, járta Magyarországot. E sorok írója egyetlenegyszer, a budapesti Eötvös Kollégiumban találkozhatott színről színre Weöressel. Kora este volt, a költő hirtelen fordulattal valamilyen főzelékre és vörös borra vágyott. Ki tudja, honnan, főzelék került tálcán, tányéron, viszont a bor szervírozásához felesége, Károlyi Amy - Marno János Kútbaigazításul című emlékezése szerint az állami, cenzurális szigornál is erősebb tiltások állami asszonya nem járult hozzá.) Weöres érdeklődve, szívesen, tervezgetve készülődött utazásaira, egyben szorongva, idegenkedve, visszakozva. Önmaga és az emlékezők szerint is különc, nyűgös, lehetőleg a szálláshelyén időző utazónak számított. (...) Ha Weöres Sándor tehetségének és munkásságának nem fogalmi, hanem képszerű megközelítésével próbálkoznak az elemzők, ugyancsak gyakran formálódnak ki a Weöres vershősére, az (át)utazóra, a mindig úton lévőre - az útra magára - ráérthető, szimbolizáló, a mitikus-misztikus töltettel is kacérkodó interpretációk. A legegyedibb gondolattal Nádasdy Ádám hozakodott elő a Parnasszus költészeti folyóirat Redivivum - Weöres Sándor című egységet is közlő számában (2007 től; Marno Jánost is innen idéztük). A mindennapok és a mindenség egymásba nyíló, ide-oda nyitott-csukott ajtóit vizionálva konstruált Nádasdy bonyolult, kilökésektől, kilökődésektől sebzett értelmezői díszletet, majd ezzel folytatta: „Sose láttam személyesen Weörest. (...) Sose láttam, de képek alapján tisztán él bennem: ufó volt, ez nem kétséges. Kibe járt a fent említett ajtókon, amiket mi, a többség, csak véletlenül vagy kényszerűségből nyitunk ki, és ha kinyitjuk is, visszahőkölve a lehető leggyorsabban becsukjuk. Ő hátulról is ismert mindent, az értelem, a gyerekkor, a nyelv határait. (...) Az ufó nem retteg, mert az ufó nem lakik sehol. Mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. Az ufó nem lök ki, csak megmutat. Talán nem is akar mutatni (talán nem is törődik a létezésünkkel), csak nyitogat, ahogy ki-be jár, és mi belesünk mellette”. 4? (Tarján Tamás: Szemmagasságban, Pont Kiadó, 206 oldal) TARJÁN TAMÁS SZEMMAGASSÁGBAN