Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1872 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1872-03-16 / 11. szám
Szintén ily jogos kívánalma protestáns egyházunknak a kormány irányában az is, hogy három millió lelket számláló testülete, a vallás- és közoktatási ministeriumban egy önálló osztály által képviseltetnék, vagy ha, miként jelenleg, protestánsok, unitáriusok, és zsidók, mint akiknek e hazában egy és ugyanazon gyászos multunk van, egy kasba zsúfoltatunk, mint heringek milliói a csekély tartalmú hordóba, legalább hát legyen ez osztálynak egy protestáns főnöke, unitárius titkára, izraelita fogalmazója, vagy írnoka. Ha mi e hazának egyéb lakóival együttesen hordjuk a terhet, s áldozzuk a közügyért vérünket és vagyonunkat, igyekezzék a kormány valahára irányunkban is teljesitni, avagy csak részben is azt, mit teljesitni szent kötelessége. Csanaki. ISKOLAÜGY. Népiskolai énektanítás. Tagadhatlan, hogy népiskoláinkban az énektanításra nem csekély gond fordittatik. Egyházi rendtartásunk szorosan megkívánja, hogy a gyermekek, ha valamennyi énekeinket nem is, de nagy részét, legalább a csillagos zsoltárokat, énekelni tudják. A tanító egyszersmind kántor is lévén, nagyon érdekében áll, hogy tanoncai — a kis eleven orgonasípok — templomi szolgálatok s temetések alkalmával segédkezzenek mellette. Még ha saját érdekében nem tanítaná is szorgalommal az éneket, a szülői erős közvélemény oly hatalmasan opponál, hogy nolle-velle hozzá kell fognia a gondosabb tanításhoz. S csodálatos, hogy a majdnem legelső — sőt amennyiben népiskoláinkban a vallástan és mellékágaira csakugyan a legfőbb súlyt helyezzük — mondhatni a legelső helyen álló tantárgynál a rápazarolt idő és erőfeszítés sehol és soha nem áll egyenes arányban az eredménnyel; az Ur veteményes kertjében épen a leggondosabban ápolt, a legféltékenyebben őrzött virágok hervadoznak leginkább, vagy legalább nem tudnak teljesen s oly szépen kifejlődni, mint kívánnák. Így áll a dolog a vallástannal s annak mellékága: az egyházi, sőt általában az énekléssel. A legkitűnőbben vezetett népiskola egyebet fölmutatni, mint néhány, sem tudott e tekintetben szájbaéneklés után betanított összhangzatos egyházi dallam eléneklését, legjobb esetben némi kis, hirtelen elenyésző s a népiskola falain túl soha nem terjedő kótaismeretet. Szentegyházainkban megelégszünk azzal, ha népünket a teletorokkal, cikornyásan és véghetetlenül elnyújtózkodó botrányos éneklési módról leszoktatva, csendes, buzgó s az ütem iránt némi tekintettel levő éneklésre szoktathatjuk. Oly iskolát s egyházat, hol „a nép fiai a kótákat ép ugy ismernék, mint a rendes írott és nyomtatott betűket": sehol e hazában nem találunk, de nem is keresünk. S vajyon mi volna e körülménynek oka egyéb, mint az eddigi énektanítás rend- és módszere?! Az eddigi rendszernek két főhibája van, u. m. 1) nagyon sok időt s erőt fölemészt, akár szájba énekelve, akár kóla után tanítsunk ; 2) a kívánt magosb s tulajdonképeni tancélt mégsem érhetjük el általa. Örömmel üdvözölhetjük hát az oly müvet, mely szakítva az eddigi rendszerrel, az énektanításnak magosb lendületet adni van hivatva. Ilyen a jeles zenészeti tekintélynek, B .artalusnak a m. kir. oktatásügyi ministerium által, népiskolai tanítók számára irt s kiadott „Énektanitó vezérkönyve." Meg vagyok győződve arról, hogy mindazok, kiket a tanügy közvetlenül avagy közvetve érdekel, örömmel fogadnak minden jelentékenyebb tanügyi mozzanatot, bárhonnan származott légyen is az. Egyátalán nem volna tanácsos, ha felekezeti előítéletek s féltékenység által vezéreltetve, megvetnék mindazt, a mi nem vérünkből való vér. Sőt inkább itt a tanügy terén kell követnünk amaz evang, intést. Mindeneket megpróbáljatok; ami jó, azt megtartsátok. Noha mi magunknak is vannak jó népiskolai tankönyveink, igen helyesen tesz mégis a tanító vagy egyházi elöljáróság, ha megszerzi s beviszi iskolájába a tán még jobbnak tapasztalt, de mások által kiadott termékeket. Miután a feljebb említett vezérkönyv rend és módszere fölött szakértők már kimondák illetékes bírálatukat, e soroknak nem lehet más céljuk, mint rövid ismertetés, s méginkább azon akadály jelzése, mely e különben jeles könyvnek, felekezeti jellegű népiskolában leendő használatát megnehezíti, majdnem lehetetlenné teszi. Szerző említett vezérkönyvében elismeri nemzetünk fogékonyságát s hajlamait a zene iránt, s hogy ez mégis annyira fejletlen, annak tulajdonítja, mert „a zene rendszerét még eddig nem sikerült kivihetőleg népszerűsíteni, a legjobb tankönyvek is legfölőbb módszerükben különbözvén, a rendszerben pedig csak egymást váltogatván." Ismerteti aztán az eddigi énektanítás rendszerét; kimondja hogy „a szájbaéneklést — szerző rendszere mellett — nem hogy megengedné, sőt mint olyan eljárás ellen, mely az önképződésnek s önállásnak leghatalmasabb akadályozója, határozottan tiltakozik." Az eddigi katalanítási rendszert lerontja, mert 24 hangnem s létra lévén benne alapul fölvéve, annak begyakorlása a legjobb esetben is 12 évet kívánna. Találó hasonlatul az eddigi rendszerre, felhozza: „tegyük fel p. o. hogy meg akarnánk tanítani a miatyánk olvasását, s ezt addig mondogatnék a gyermek előtt, folyvást az illető betűkre mutogatva, mig egyszer valahára, könyv nélkül megtanulta, mi által homályos sejtelme keletkeznék az olvasásról s ha önállóságra nem is vihetné, de legalább tudna imádkozni." Kimondja, hogy a zenetanítás célja a népiskolákban az, hogy „a nép fiai ép oly önállóan és jól tudják a kótákat ismerni, mint a