Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1873-05-18 / 20. szám
a nagy problémát, melyet az emberiség évezredek óta törekszik megoldani, hol eszével, hol érzelmeivel, majd tetteivel alkotja a képlet figuráit, de mindannyiszor fenakad a nagy számtani műtétben. Kicsi a tábla e nagy képlethez, kicsi az ember a nagy ismeretlen megfejtéséhez! Vagy ha a számtani képlet végén a végtelenül ugyanazon számok következését jelző fekvő nyolcast leírtad: gondolkodó lelked előtt ez egyszerű számtani jelben egy egész uj világ tárult fel. Gondolkodjanak csak uramöcsémék — volt nem ritkán a refrain — mit tesz ez a szó: végtelenül? Eszemmel kísérhetem talán egy darabig e folyton következő számokat, de csakhamar elakadok. Mi ez? Itt, e jelnél kezdődik az istenség birodalma! Tisztelve áldom emlékedet, ki ezen nemes, de az embert vigyázatlan kalauz mellett oly könnyen megnemtelenítő tudományok mezején oly bölcs kezekkel vezérlel; ki figyelmünket a természet örök törvényeinek kutatása közben is a főokra, a primus motorra irányzod, s ki ezen anyagi világból vett ismereteket is egy magasabb régió fénysugaraival megzománcozottan nyujtád lelkünknek! Ezen kép, melyet az ifjú kor kedves emlékei lelkemben felelevenitének, a boldogult tiszttárs működésének csak egyik körére vonatkozik. Később a bekövetkezett események folytán, egy uj működési körbe, egyik theologiai tanszékre lépett. Leverők, a legtevékenyebb lelket is megzsibbasztók voltak azon idők, melyben e változás történt, s e mellett ő már életének célpontján túl volt. Ezek dacára tudományos munkássága, tanári buzgalma ezen uj téren is a régi maradt. A már ekkor ötvenedik évében levő férfi ifjúi hévvel, szorgalommal fogott a legújabb theologiai irodalom tanulmányozásához, s a tanári széken ülve benne az egyházi atyák egyike látszott felelevenedni. Mást az akkori idők elcsüggesztettek, benne a nagy csapások is az erőt fokozták. Érezte , hogy oly korban, midőn egy nemzetnek negyedszázados reménye s küzdelme van megsemmisítve, midőn ugy az egyeseket, mint az egész nemzetet a legfájdalmasabb csapások sújtották, s a nemesebb eszmékbe vetett hit, bizalom, mindenkinél meg volt törve, vagy legalább gyengítve, hogy ily korban mindenek előtt szükséges a vallásos hitet, az istenben vetett bizalom érzetét ébreszteni; érezte, hogy midőn a nemzet költőinek lantja összetörött, a nemzet vezérférfiainak ajkai megnémultak: a lelkész van hivatva az örök, a halhatatlan eszmék hirdetésére, a lelkész van hivatva nemcsak arra, hogy elzokogja siralmait Jeruzsálem romlása felett, de egyszersmind hogy hirdesse a csüggedező népnek a szolgaságból való szabadulást. De még ő, a buzgó protestáns, ki egyházát oly igen szerette, kinek ősei közül heten állottak a magyar református Sión őrizetében, s azok egyike részesévé tétetett a gályarabság szenvedéseinek is, méltán aggódott, hogy azon vész, mely nemzetünket, alkotmányunkat tönkre tenni látszott, egyházunk hajóját is megkísérlendi az örvénybe sodorni. Ki védi meg — kérdé aggódó lelke — e sokat zaklatott egyházat, ha ellene fordul a vihar ? Azok az erős oszlopok, melyek eddig a vészek között támogatták, most mind kidöntve, megtörve, ki fogja fel majd az erőszak s ármány csapásait? A protestáns papság felelé magának aggódó lelke kérdéseire, s e gondolatok hatása alatt egész lelkesedéssel szentelé lelke összes erejét uj hivatalának, s a kecskeméti lelkészképezde vezérférfiaival együtt törhetlen buzgalommal munkálkodott azon, hogy neveljen oly papságot, mely méltó vezére legyen a népnek e nagy szerencsétlenségek, méltó bajnoka az egyháznak a bekövetkezhető nagy küzdelmek között. Ifjabb lelkésztársak! kik egyházkerületünk különböző vidékein működtek, bizonyságot tehettek mellettem. Midőn nehéz pályátok küzdelmei között egy bizonyos nemes lelkesültség tüze fel-fellobog kebleitekben, s magasztosabb óráitokban egy szent sugallat mondja bensőtökben, hogy nem csupán zsoldért szolgáló munkások vagytok az Úr szőllejében, de valódi benső szeretet is vonz benneteket azon ügyhöz, melynek szolgálatában állotok, azt hiszem mindnyájan elismeritek, hogy ezen vallásunk iránti lelkesülésnek, egyházunk iránti hő szeretetnek tüzét egy részben ő, a nem rég elköltözött tanár éleszté fel kerletekben. Bizonyságot tehettek melettem, hogy ő hivatásának 42 éven át ritka hűséggel, ritka buzgalommal igyekezett folytonosan megfelelni. De ő előttünk nem csak mint buzgó tanár volt ismeretes, de ugy is mint nagytudományu férfiú, s nem habozom őt most sem hazánk első rangú tudósai közé sorolni. Igaz, hogy állításomat a mai kor szempontjából aligha tudnám igazolni; aligha tudnék oly tudományágat felhozni, melyben ő maga után maradandó mély nyomokat hagyott volna, melyben a következő nemzedék előtt vezérfáklyával ment volna elő. Ő egy régebbi kor embere volt, s