Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1875 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1875-05-16 / 20. szám
PROTESTÁNT EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. Szerkesztő- és Kiadóhivatal: VIII. Ker. Mária-utca 10-dik sz. első em. Előfizetési dij: Hirdetések díja: Helyben házhozhordással s vidékre postai küldéssel félévre 4 ft. 50 kr, egész évre 9 frt.Előfizethetni minden kir. postahivatalnál; helyben a kiadóhivatalban 4 hasábos petit sor többszöri 5 kr., egyszeriért 7 kr. sorja, külön 30 kr. beiktatásnál — Bélyegdij Pünkösdi tárgyal Nem oly régen volt még, könye fel sem száradt, sebe be sem hegedt, mégis feledve van. Másfél évtized előtt a magyar protestáns reformált egyház közönsége, egy gyenge lélek odaadásában jelentkezett eszme körül összpontositá vallásos lelkesedését s áldozatát. Néhány évig tartott a lelkesedés, munkált az eszme, a magyar protestáns közönség hite és buzgalmának élő voltát hirdetvén, jóltevő fényét ragyogtatva idegen földön, melynek lakói keresztyének ugyan, de kiknek lelkéből és templomából, az evangyéliomi hit fényes homályban reszkető világa még nem hatott ki, nem bírt ölelkezni az ő dicsőségre segítő testvérével: a szabadsággal. Az eszme működése folytán, az idő és körülmények által idegen földre szóratott hit és vérrokonokból, evangyéliomi gyülekezetek kezdtek alakulni, majd azok számára iskolák, templomok épülni, honnan és miből ? A hitbuzgalomból, melynek minden lehető. Mi volt ez, nagyon jól tudják a protestáns lapok és érdekek figyelemmel kisérői, akik még emlékeznek azon első szent hevülésre, midőn a magyar protestáns hitbuzgalom, a térítés eszméje elment kelet felé, kezdeni és futni, előttünk körvonalazni sem tudott pályát az önfeláldozás lelkesedésében, a hit kitartásában s a magyar nemzet szétszórtjait, keletnek a tengerek közt eső fővárosáig, vallás, erkölcs s nemzetileg megtartani kibánó törekvésében. Ez volt a moldva-oláhországi első magyar prot.missió. Öt évig élt és munkált az elismerés fényében, mondhatni: a dicsőség koszorújában, mely egészen a közönség érdeme, mert abban hitének érdeme ragyogott. Szintén öt évig küzdött a dicsőséget megeléglett, s a megsemmisítésére felviharzott akadályokkal. Ötc éve, hogy hivatalos kezekben van, nem meghalva mert az eszme darabjai ugy ahogy még élnek egyes egyházakban, de nem is élve, mert nemhogy gyarapodásukról értesülnénk, de hírt is alig hallunk már felőlük. Mit tegyünk? Elfeledjük-e az eszmét, mely egykor nem csak bennünket hevített, de az egész magyar protestáns közönség, mondhatni az egész félország lelkét nemes lángolásban tartá, s hagyjuk a darabokat lassan-lassan elporlani, s tekintsük az egész dolgot hideg számitással ? Megtettük iránta kötelességünket, átadva az erdélyi egyházkerületnek; kiházasítottuk fekete ruhával; volt a miénk; ugy sincs belőle semmi hasznunk, többé iránta szerelmet nem érezünk! Ez lehet egy fásult kebel nyilatkozata, de nem egy az örök igazságok életét és diadalát szomjazó és kereső lelkületé. Nekünk ismét fel kell vennünk a feledés homályába indult missió eszméjét mind ama távoli elhagyott vidékek, mind hazánk határain s pusztuló lelkeire kiterjesztőleg. Nem elmélkedem hosszan, midőn az eszme lángjait most is érzem; csak röviden jelzem missiónkat; ugy a mint egykor érte küzdve, lelkemben tartogattam, s mai napig megőriztem. Tény, hogy e mi időszakunkban, a magyar protestáns közönségben, a missió eszméjét, a vallásos élet ezen szent ragyogását, a moldva-oláhországi hitrokonok iránt érzett testvéries szánalom költötte fel és táplálta, mely szerint szigorúan kötelességteljesítésnek mondható. Hanem a kötelességek teljesítése vezérel az azontúli nagyobb erények gyakorlására. Az nyit utat a léleknek magasabb és már őt nem oly közel érdeklő lelkesülésekre, s az evangyéliomi hit- és vallás tárgyánál: a térítés eszméjének hordozására.