Protestáns Szemle, 1914

I. Elmélkedések - R. L.: Az élet szépsége

Az élet szépsége. Az életet rendesen kétszer szokta az ember szépnek látni: először ifjúkorában, midőn csodálatos tündérfátyolon át igéző tényben látja ragyogni azt az életet, amelyet még nem is ismer; másodszor öregkorában, amint visszatekint az elmúlt időkre s az emlékezet a maga délibábos vizeiben megfüröszti és a szépség szelid varázsával vonja be azt az életet, amelynek egyetlen szomorúsága az, hogy visszavonhatatlanul — elmúlt. Ebben a tekintetben hasonlít az élet a sivataghoz; kétszer szép csupán: hajnalban és naplementekor. Schopenhauer ezt a tapasztalást törvénybe is foglalta, midőn az embert egy tova­úszó felhő árnyékában haladó utashoz hasonlította, ki látja, hogy előtte, utána napsugárban fürdik a világ, csupán őmaga jár örökös árnyékban. Az az okoskodás rejlik e kép hátterében, hogy az élet a maga nyers valóságában csúnya és gonosz, széppé tehát csak az illúziók tehetik; illúziókat pedig csak a reménység és az emlékezet táplál. A valóság, a jelen pillanat, könyörtelen gyilkosa az álmoknak, már­pedig az élet annyit ér, amennyi álom terem benne, mert az élet csúnya alkalom szép álmokra. Milyen szomorú, milyen szegényes megoldása ez az élet­talánynak ! Menekülni a harctérről nem jelenti a csata eldőltét, csak elodázását. Nekünk úrrá kell lennünk az élet felett; nem úgy, mint ahogy a rabszolga felett úr a zsarnoka, hanem úgy, ahogyan a művész úr az ő tárgya felett. Nekünk magának az élet legköznapibb realitásaiban kell meglátnunk az isteni szépség vonásait, hogy elmondhassuk: nem az illúziók szépek, hanem a valóságok, nem a múlt, nem a jövő szép, hanem maga a jelen pillanat. Az illúziók a meghalt szépségek hazajáró lel­kei, csak ott villóznak, ah­ol temető van; de nekünk meg kell mentenünk a haláltól életünk rejtelmes szépségeit az­által, hogy nem öljük meg azokat. Széppé válik az életed, csak titok­zatos szépségeit ne pusztítsd ki belőle. Protestáns Szemle XXVI. 10

Next