Protestáns Szemle, 1914
I. Elmélkedések - R. L.: Az élet szépsége
Óh, a mi kipusztított, szépségektől megfosztott, letarolt életünk! — nem csodálkozom, ha csúnyának látják az emberek. Mi szépség van abban, hogy az ember elgyötörje magát egy darab kenyérért s mikor azt kiverekedte, kalácsra jöjjön meg az étvágya? Mi szépség van abban az életben, mely hétfő reggeltől szombat estig robotol, küzd, hajladoz, aggódik, irigykedik és agyarkodik, míg végre elnyomorodva, kihűlve, beszennyezve odalesz, s nem marad utána semmi, csak egy marék hamú, egy pár darab arany és egy csomó kellemetlen emlék ? Mi szépség van abban az életben, amelyik szakadatlan munka, őrlő gond, porba kényszerítő, rút kicsinyességek szolgálata? Vagy nézzük, mivel próbálják az emberek életüket megszépíteni! A mulató ember a leginkább szánalomraméltó ember. Balgatag módon virágokkal hint be egy sírt, amelynek mélyén a pusztulás dúl tovább. A bagnókban nem oly csúnya az élet, mint az örömtanyákon és az ember nem abba pusztul bele, hogy dolgozik, hanem abba, hogy szórakozik, mert a bűn, a balsors, az életátok az élvező ember szívében fogan meg és a síró ember, a káromkodó ember a kacagó ember lelkéből születik. Pedig még nem is emlegettem fel a legnagyobb élettorzító hatalmakat, magának az életnek berendezéséből származó kozmikus és társadalmi nyomorúságokat, a mások okozta, egyénileg meg nem érdemelt szenvedéseket s mindezek tetejében a halált, ezt a szükségképem esetlegességet, kikerülhetetlen véletlent, örök törvénnyé vált logikátlanságot. Ez az élet, az ilyen élet csakugyan nem nevezhető szépnek. Nem is az átlagos, a nyers élet a szép, hanem azok a csodálatos lehetőségek, amelyek minden élet mélyén ott szunynyadoznak. Olyan az élet, mint a régi görögök Silenus-képei, amelyek az ijesztő faunábrázat alatt fenséges Apolló-arcot rejtegettek: a mi életünkben is a szépségnek nagyobb gazdagsága rejlik, mint amennyi gyöngy van a tengermélyeken. Csak meg kell találnunk ezeket a szépségeket. De hát hogyan ? Sokszor elnéztem a régi dómok üvegfestményeit. Kívülről olyan zűrzavaros, szétfolyó képek, értelmetlen, szürke vonalak kígyózása, mintha alvilági árnyak testetlen tolongásnak a fotográfiái lennének. Ám ha belülről nézzük, a napsugár áteső fényében, egyszerre értelmet nyernek a zavaros szilhuettek s az árnyak vonalaiból kibontakozik a ragyogó kép, mint egy csodálatos, mennyei látomás. Éppen azok a rejtelmes, sőt fenyegető vonalak váltak földöntúli jelenéssé, mert átsütött rajtuk a nap és a művész a napra nézve teremtetette őket. Az emberi életnek is éppen azokból a mozzanataiból ragyog fel az élet értelme, szépsége, amelyek eddig rúttá tették és eltorzították, ha átsüt