Protestáns Szemle, 1914

I. Elmélkedések - R. L.: Admirari!

Admirari! Nil ad­mirari, — ha semmi más nem maradt volna fenn a Stoa bölcsességéből, csak ez a tétel, már ebből is meg lehetne állapítani annak az egész gondolkodásnak ábrázatát és hangu­latát, mint ahogy egy-két szegeletkőből meg lehet alkotni a rommá lett templom alaprajzát. A sztoikusok azért nem cso­dálkoztak, mert nem tartottak nagynak semmit — önmagukhoz mérten, maguk felett meg azért nem csodálkoztak, mert ter­mészetesnek találták a saját nagyságukat. A sztoikus a czini­kussal mindenben megegyezik, ami a más lekicsinylésére vonat­kozik, a különbség közöttük csak az, hogy a sztoikus komo­lyan veszi önmagát, míg a cinikus magát sem tartja különb­nek, mint a világ többi dolgait. A sztoikus mérhetetlen gőggel értékeli önmagát, a cinikus pedig megveti saját magát és úgy él, hogy ezt az ítéletet kiérdemelje, — tehát a cinikus a követ­kezetesebb. Alapjában azért nem csodálkozik egyik sem, mert a csodálkozás rájuk nézve kellemetlen helyzetet teremt: csak azt csodáljuk, ami nagyobb, mint mi, már­pedig önmagunknál nagyobbat látni mindaddig kényelmetlen, amíg igényeljük, hogy mi vagyunk a legnagyobbak. A nagyság elismerése rabul ejt, mert lényeges vonása a hódító erő, tehát arra tör, hogy úrrá legyen felettünk. A nagyság hódító inváziójával szemben a kicsiny lelkek nyomorult önvédelme a nil admirali elve, amellyel kitérnek annak a kényszere elől, hogy a nagyság hordozói, a nagyság­­ emberei legyenek. A­­csodálkozás a nagyság iránti érzék, áhítatos kultusza a valóság rendkívüli­ségének. Az ember akkor lépett egyet előre, akkor haladt egy lökésnyit felfelé, amikor csodálkozott, mert akkor vett észre magában vagy a világban valami eddig nem látott, ismeretlen nagyságot, ami hihetetlen volt s amit mégis hinni kellett, lehe­tetlen volt s mégis valóság; természetfeletti s mégis termé­szetes. Akár a tűz, akár a halál, akár a villám, akár a gép- Protestáns Szemle XXVI. 19

Next