Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: Kiábrándulás
Kiábrándulás. Nincs szomorúbb szó az emberi nyelvben, mint a kiábrándulás. Valami kibeszélhetetlenül finom, de éppen olyan mély fájdalom csendül meg benne: halk, távoli harangszó, mely a lét égi gyermekeit, az ábrándokat, az illúziókat temeti. A kiábrándulás szó a tragikum lehelletétől komor és a reménytelenség árnyékaitól sötét. Végzet és életsors van összesűrűsítve benne: kimetszett darabja az örök földinek, sírhantja és epitáfiuma az élet összes boldog lehetőségeinek. Jelenti azt a mély repedést, amely világunk kupoláján végig vonul s az elmúlásnak és a pusztulásnak jegyzi el azt, mint a sixtina kápolna csodás mennyezetét azok a sötét vonalak, amelyek arról beszélnek, hogy a Michel Angelo freskóiban élő bűvös világ a valóság halálra ítélt illúziója, halkan, folyvást pusztuló álom gyarló, romlandó anyagra lehelve, hogy egyszer csak tovaszálljon onnan s mi se maradjon belőle, csak színes vakolat és szétdúlt kőhalom. A kiábrándulásban két világ szakad el egymástól: az óhajtott, ragyogó világ és a helyette kapott sivár, szegény világ. A kiábrándulás mindig szomorú meglepetés és kénytelen csere : azt hittük eddig, hogy a képzelt világ, a jó és szép világ valóság s ez a hitünk íme összeomlik; ugyanakkor megtapasztaljuk, hogy a valóság hideg, sivár és gonosz és hogy az ilyen valóság a mi egyetlen és örökös világunk. Éppen ezért — s talán ez a legszomorúbb az egész dologban — a kiábrándulás csak nemes, finom, érzékeny lelkeket ér, azokat, akik különben is féltek a valóságtól s éppen ez a titkos félelem, a száraz tényektől való idegenkedés, a való életnek különös idiosynkráziája tette őket ábrándozókká, hogy megvédjék finom, törékeny, élhetetlenül nemes lelküket a valóság durva érintésétől. Élni akarnak, tehát keresnek maguknak valós világot, védekezni akarnak, tehát az álmok világába menekülnek. Protestáns Szemle XXVII. 1