Protestáns Szemle, 1915

I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje

258 E. L. I. Mindenekelőtt egy tévedéstől kell magunkat megszaba­dítanunk. Attól tudniillik, hogy a halál nem tartozik lényegesen az élethez, hanem egészen külsőlegesen, mondhatnám eset­legesen szakítja azt félbe, mint ahogy Atropos párka metszi ketté az életfonalat. Mintha az életnek a halál olyanformán adná a véghatárát, ahogy a szervetlen testek kontinuumának a beléje hatoló, s azt feldaraboló idegen hatás. Az ilyen fel­fogás mellett a halál sötét prófécia, láthatatlan átok, amely ott lebeg az elítélt feje felett s csak akkor válik reánézve valósággá, ha váratlanul lecsap reá és életét megsemmisíti. Holott a halál állandó folyamat, amelyik bekeretezi és formálja az életét és mintegy kiemeli azt a lét egyetemes árjából, térbeli, meg időbeli, továbbá individuális egységgé tévén azt. A halál az élettel kezdődik s vele együtt halad, olyanformán, mint az átlóval két egyforma részre osztott négyzetben a jobb és bal háromszög, csupán azt kell észre­vennünk, hogy egyiknek fogytával a másik arányosan nő. Tehát minden pillanatban munkálkodik bennünk a halál, mint ahogy az élet munkálkodik. Minden pillanatban születik ben­nünk valami és minden pillanatban meghal bennünk valami, s a mindenkori állapotot a két mennyiségnek az egyenlete adja. Amíg pluszos ez az egyenleg, a köznyelv életnek ne­vezi; mihelyt minuszos lesz, a köznyelv halálnak mondja, pedig mind a kettőben benne lehet az ellentétes mennyiség­nek egész beláthatatlan nagysága. Tehát a halál nemcsak az utolsó ponton metszi el életünket és nemcsak ezzel határolja be, hanem határolja és formálja az­által, hogy minden pon­ton, mint az élet korrelatívuma, az életet alakítja és színezi. Éppen ezért az életnek magát kifejtő impulzív termé­szetét, amely az alkalmazkodásban, vagy a reakcióban áll, éppen úgy nevezhetjük maga­ igenlésének, mint a halál taga­dásának ; éppen úgy a mindenkori élet akarása, mint a min­denkori halál nemakarása. Munka és nyugalom, javak szer­zése és élvezet épp úgy az élet ösztönéből származtatható, mint ahogy visszavezethető a halál elkerülésének ösztönére. Miután pedig az állandóan jelenlevő és életünket szakadat­lanul formáló halálnak mementója, csontos kezének nyoma a fájdalom érzetében jelentkezik öntudatunk előtt, már­pedig azt a lélektan régen bebizonyította, hogy minden cselekvésünk, életünk minden mozdulása és kifejtő aktusa a fájdalom indí­tására születik: íme világosan áll előttünk az a tény, hogy életünk ősmozgatója, primum movense, a halál szüntelenül

Next