Protestáns Szemle, 1925
Cikkek és szépirodalmi közlemények - Baros Gyula: Jókai és Arany
Jókai és Arany. Annak a korszakos jelentőségű ízlésfejlődésnek, mely a népköltés bizonyos sajátságainak a műköltészetbe oltásával új irányba terelte irodalmunkat, Petőfi mellett Arany és Jókai voltak a fő szellemi mozgatói. Az első legszembetűnőbben népies dalaival és János vitézével, a második különösen Toldijával s általában verses elbeszélő műveivel, Jókai pedig a széppróza terén mutatta, az utat, melyen a nyelvbeli eszközökkel hódító gondolatközlésnek haladnia kell, ha nem csupán a műveltség kiváltságosai, hanem a nemzet egésze számára hozzáférhetővé akarja tenni a művészi élvezet forrásait. Aligha vétünk a történelmi igazság ellen, mikor megállapítjuk, hogy az esztétikumnak a magyar lélek részére való, a nemes értelemben vett demokratizálása körül a célkitűzés tudatosságát nézve, Petőfit és Aranyt illeti az elsőség, Jókai inkább ösztönszerűleg sietett továbbvilágítani a megnyitott ösvényen. Ilyenformán jelöli meg Mikszáth is a három lángelme jelentőségét, midőn a maga szemléletes módján utal arra, hogy Petőfi és Arany „elementáris erővel vitték diadalra fenséges költészetükben az egyszerű népiességet és ezáltal utat nyitottak Jókainak is". A három név közül Petőfinek a másik kettőhöz való viszonya nem maradt rejtve a köztudat előtt, Arany és Jókai összeköttetése azonban a szakkörökön kívül alig ismeretes. Igaz, hogy a Toldi írója szerény és zárkózott egyéniségénél fogva nem játszott oly mozgalmas szerepet barátja életében,mint a márciusi napok nagy lírikusa, de Jókainak a centenáris ünnepeken megelevenülő környezetrajza mégsem lenne hű, ha az emlékezés filmjén legalább egy pár percre melléje nem állítaná lő a halhatatlan triász harmadik tagját is. * Arany összes műveiben 1847-től kezdve találkozunk oly adatokkal, melyek a későbbi nagy regényíróról való véleményére s a vele való összeköttetésére jellemzők. Mindjárt ez év január 31-én, Szalontáról a Máramarosszigeten lakó Szilágyi Istvánhoz intézett soraiban oly megjegyzést tesz Jókai egyik borzalmas tárgyú elbeszélésére, mely a levélírónak a romantikus iránnyal szemben kialakult felfogását is tükrözi. „Olvasta ön Jókai Mór Bűntársát az Életképekben? Nekem úgy tetszik, mintha a költő rémes éjfélen, lepedős kísértet alakjában üldözné az olvasót, rettegve maga, rettegtetve mást. Én nem hiszem, hogy a költészet célja a hajmeresztés legyen." E kritikai ízű észrevétel fontosságát növeli az a körül-