Protestáns Szemle, 1930
Kritikai Szemle - Zsinka Ferenc: Hajnal István: Eszterházy Miklós nádor lemondása
Előbb Bethlen Gáborral, amint pedig a nádorságra jutott,é• attól kezdve tizenkét éven át az enyhülésnek alig számba vehető szüneteivel emésztő harcban állott a korszak egyik legnagyobb történeti alakjával, Pázmány Péterrel. Hatásköri összeütközés lehetett az eredete a gyűlölségnek, de az elharapódzott és a két férfi minden élettevékenységén láthatóvá lett. Nemcsak azt vették számba, kínos gonddal, melyik az elsőbb főméltóság: a nádor, vagy az érsek, hanem minden tettét lebecsülte és gátolta egyik a másiknak. Pázmány Esterházyt erőszakos, dicsőségvágyó, pénzhajhászó, zavaros fejű embernek tartotta; amaz pedig Pázmányt hatalmaskodó, minden lében kanál embernek. .Ez a gyűlölködés nem volt hasznára az országnak, mert az összecsapásnál nem két személy állott szemben egymással, hanem egész csoportok, szembeállítván és veszélyeztetvén kusza összevisszaságban az ország érdekét is. Nem volna helyes a két ellenfelet úgy állítani mérték alá, hogy melyik volt tisztább hazafi. Pázmány conceptiója nem táplálkozott gyérebb hazafiságból, mint Esterházyé. Pázmány álláspontján végső elemzésben épp úgy látható a helytálló elvi elgondolás, mint Esterházy Miklós nádorén. Az érseknek az erdélyi politika iránt való kímélete épp úgy megérthető, mint amily méltánylást érdemel Esterházynak az a törekvése, hogy az ország haderejét jelentékennyé és lehetőleg öncélúvá tegye a török visszaszorítására. A két államférfi kíméletlen, sokszor heves harcot vívott egymással országgyűléseken, szenvedélytelen hangot színlelő fölterjesztésekben, káptalani aktákban, levelezésben, sőt szóban, szemtől-szembe is. Bizonyára már egyéniségük is ellentétes volt és valószínű, hogy hasonló két ember a világ bármelyik részén, bárminő államban, egymás ellenfelévé válhatott volna. De hogy ilyen mélyen, a magán- és közügy oly szerteágró pontján mindig egymásra bukkanjanak végzetes ellentétben, azt az ország akkori, töröktől szorongatott helyzete, idegen dinasztiája és idegen kormányférfiaktól vezetett tanácsadó és kormányzó testületeinek állandó beavatkozása és döntése még inkább elősegítette. Pázmány halála után utódában, Lippay érsekben találta meg Esterházy legfőbb ellenfelét, nem az egyedülit, mert a kamara elnöke és a kancellár szintén mindent megtettek törekvései elgáncsolására, hogy csak a legfőbbeket és csak a hazaiakat említsük. Hogy mik voltak e törekvések, pár szóban már említettük. Elsősorban az ország megszabadítása a török uralomtól Esterházy lehetőnek tartotta a török fékentartását Magyarország erejével is. Ennek föltétele azonban a pénz volt, adóban és egyéb jövedelmekben. A nádor a magyar kamara jövedelmére akarta rátenni a kezét mindenekelőtt szükségesnek tartván továbbmenőleg a papság nagyobb áldozatát a katonaállítás és fenntartás körül, így idézte föl alapjában életrevaló törekvése rendre az ellenfeleket. És mert Esterházy sem hallgatag természet nem volt, sem az ellenfeleit jó szóval elaltató diplomatatehetség, hanem igen is heves, indulatos, forró egyéniség, nyilvánvaló, hogy idő forgásával ellenfeleinek nagyobb részét ellenséggé tette.