Provincia, 2001 (2. évfolyam, 3-12. szám)

2001-03-01 / 3. szám

2. oldal II. évfolyam, 3. szám, 2001. március Bukaresti politi­k­a PROVINCIA IIDamelVIGHI A Nemzeti Liberális Párt kongresszusa - elvek és távlatok között Nem messze a bukaresti Nemzeti Színház halljának bejáratától, Jankó bá (nenea lánca, azaz I. L. Caragiale) bronzszobra őrkö­dött két napon át a Nemzeti Liberális Párt (PNL) kongresszusá­nak politikai zsongása fölött. Megpróbálom a nagy drámaíró jel­lemrajzainak segítségével áttekinteni a legfőbb elvi stratégiai játszmákat és eseményeket. A román liberalizmusnak a forradalmat követő története te­­kervényes, fordulatokkal teli. Az 1989 utáni első két évben a pár­tot arrogáns módon és híjával minden valóságérzéknek Radu Campeanu, ez a baritonba hajló hangú Catavencu vezette. A kö­vetkezmény az volt, hogy­ a pártnak 1992-ben sikerült kimarad­nia a parlamentből, a főbariton menesztése után viszont - a Pol­gári Szövetség Pártja (PAC) segítségével - sikerült visszakerülnie a Román Demokrata Konvencióba (CDR). Ettől a pillanattól a pártot éveken át Mircea Ionescu-Quintus vezette körültekintő óvatossággal. A PNL bejutott ugyan a CDR listáin az 1996-os par­lamentbe, de a PAC polgári liberálisai és a PL ’93 radikális ifjú liberálisai kinnrekedtek. Mindez kedvezett a liberális egyesí­tésnek és a párt fokozatos megerősítésének. A legutóbbi parlamenti ciklus alatt, miután a párt megszaba­dult a rendkívül népszerűtlen és vitatott Viorel Cataramától, a PNL vezetésében Valeriu Stoica töltött be mind nagyobb szerepet. Valeriu Stoica körül viszonylag egységes csapat állt össze, amely kész is és képes is rá, hogy fokozatosan új stratégiát, s ami még fontosabb, más politizálási módot dolgozzon ki. Lassanként azokban, akik hajlandók voltak ezt megérteni, uralkodóvá vált a gondolat, hogy a kormányon levő jobboldal sem mentes a dema­gógia rákfenéjétől, s egyszerűen képtelen számolni a román tár­sadalom problémáinak bonyolultságával. Ez természetesen eltá­volította a pártot a civil társadalom szervezeteitől, legfőképpen a Polgári Szövetségtől, amely egyfajta, elvileg helyes, de az 1996 és 2000 közötti kormányzati teendők nehéz gondjainak felhalmo­zódása nyomán szükségessé vált reálpolitika igényeitől mind messzebbre eső moralizmusba vonult vissza. A PNL megpróbált szembeszállni ezzel a súlyos mozgásképtelenséggel, amely a régi parasztpárti hegemónia eredménye volt. Végül gyökeres változás­ra volt szükség, mégpedig a Konvencióból való kiválásra, ahhoz, hogy­ a párt új, pragmatikusabb, akár cinikusabb politikát valósít­son meg, s nagyobb politikai képzelőerővel vegye célba a hatal­mat. Persze akadtak, akik mindezt úgy minősítették, mint „az árulásra való régi liberális hajlamból eredő politikai gyakorlatot”, amint azt nenea láncú hőseinek híres szavai is kifejezik: „árulás, árulás, de tudjunk róla mi is”. Ám ez nem egészen így van, a po­litika olyan tudás kifejeződése, amelyet nehéz szigorú egyenle­tekbe foglalni, minthogy a döntési helyzeteknek, a lelkiállapot­nak, a történelem hirtelen, a semmiből kialakuló fordulatainak ösztönös megérzésén alapul. Az évek során különböző cikkek­ben leírtam már, hogy a romániai pártok politikájának legfur­­csább-legabszurdabb vonása az a képességük, hogy a hibás poli­tikai vonalat mintegy szürrealista önhipnózisban, rögeszmésen fenntartsák, részrehajló meggyőződésekkel helyettesítve a való­ságot, a közvélemény-kutatások bizonyosságát. A PNL is átesett ezen a betegségen a Radu Campeanu-kaland során, utána egy ideig kivárt, megadóan elfogadta a kereszténydemokrata ukázo­­kat, eltérően Horia Rusu és Nicolae Manolescu pártjától, ame­lyek fellázadtak, és tüstént elhagyták a Konvenció hajóját. A jobb­oldali ideológiát Romániában voltaképpen a „bizánci” Valeriu Stoica körüli, a pártkábulatból magukhoz tért tagok mentették meg, akik a helyzetet helyesen felmérve úgy döntöttek, otthagy­ják a messziről hullaszagot árasztó helyet. A volt konvenciós part­nerek választási plakátjai árulásról harsogtak, kérlelhetetlenségi rohamaik azonban nem helyettesítették (és ma sem helyettesí­tik) a valóság józan elemzését; végül mindezek fölött a választók mondtak ítéletet, s jól tudjuk, hogyan. Ennyit erről. Visszatérek a kongresszusra, és elmondom, hogy a folyosókon letompított hangon vagy olykor hangosan több irányzat vitázott egymással. Mindenekfölött a radikális szabadelvű csoportosulás hallatta a hangját, erős gazdasági érdekeltségekkel a háta mögött, enyhe cinizmussal, de rendkívül aktívan és nagy szervezőerővel, a PL ’93 volt ifjú liberális vezetőivel az élén (Patriciu, Tariceanu, Dinu Zamfirescu), akik közül sajnos hiányzott Horia Rusu. A pol­gári liberális komponens, noha jelen volt, nem tudott érvényesül­ni, tekintve, hogy Nicolae Manolescu távozásával senkinek sem si­került a minimális stratégiai összetartást visszaállítania. A Köz­ponti Állandó Irodára leadott szavazatok a párton belüli hatalom érdekes újraelosztását jelezték. A kongresszus küldöttei igyekez­tek korlátozni a Stoica-vonal teljes dominanciáját, annak a cso­portnak a megerősítésével, amelyet radikális szabadelvűnek ne­veztem. Az a tény, hogy Dinu Patriciu, aki jól szerepelt a kongres­­­szus vitáin, valamint Calin Popescu Tariceanu, aki kevésbé volt meggyőző a Valeriu Stoicával való versengésben, ez utóbbi helyet­tesei lettek, elejét veheti a feltételezett mérsékelt szociálliberális politikának. Ez a feltevés azonban véleményem szerint egyelőre nem túlságosan támaszkodik a tényekre, ugyanis alig hiszem, hogy Valeriu Stoica a PDSR csatlósává teszi a pártot, ahogy azt a ra­dikálisok hangoztatják. Mindenképpen az a tény, hogy a kormány­párt támogatásáról szóló egyezményt (még) nem mondták fel, legalább két olyan érvre támaszkodik, amelyet szerintem Valeriu Stoica meggyőzően tárt elő. Az első az lenne, hogy­ amennyire le­het, meg kell tartani az eszközöket, amelyekkel a PDSR rákény­­szeríthető, hogy váltsa valóra a protokollumban foglalt vállalásait az alkotmány és párttörvény módosítására, ami jelenleg a liberális stratégia fő célkitűzése. Másfelől megnyilvánul itt egy éleslátást sem nélkülöző stratégiai gondolkodásmód, még ha egyesek „bi­záncinak” minősítik is azt. Ennek a stratégiának az érvei nagy vo­nalakban a következők: az 1996 és 2000 közötti, de még az azelőt­ti kormányok tapasztalata is azt mutatja, hogy mandátumaik ele­jén viszonylag nagy népi támogatottságnak örvendenek. így áll a helyzet most is: mézesheteiben a PDSR támogatottsága a felméré­sek szerint több mint hatvanszázalékos, ami azt is jelzi, hogy az árnyalatok nélküli és merev ellenzéki pártok a közvélemény sze­mében leszálló ágban vannak. Ez történik a PD-vel és a PRM-vel, amelyek kezdtek visszaesni, míg a PNL mindazáltal tartja - bár, igaz, enyhe - emelkedő vonalát. Ugyanakkor az is igaz, hogy­ kez­denek megjelenni annak első jelei, hogy a kormánypárt eltér a re­formtól: állami megrendelések a brassói traktorokra és kamio­nokra, a csődeljárás megszüntetése a calarasi-i kombinátnál, a szekuritátés restauráció a titkosszolgálatok élén, de mindenek­előtt az árak befagyasztása, ami nyáron vagy ősszel nyilvánvalóan nagymértékű inflációt von majd maga után - mindennek arra kell késztetnie a PNL-t, nagyon jól figyeljen oda a PDSR-vel szem­beni politikájára. Erre különben a párton belül legalább két alel­­nök (Tariceanu és Patriciu) állandóan árgus szemekkel fog figyel­ni, s lehetséges, hogy­ Crin Antonescu is csatlakozik hozzájuk. Az utóbbi nagyon színvonalasan szerepelt a kongressszuson, elnök­­jelölti programtervezetének bemutatása rendkívül meggyőző volt, és többször nyíltszíni tapsot aratott. Nekem úgy tűnt, az ő felfogása is némileg közel állt a Patriciu-Tariceanu-Dinu Zamfirescu cso­portéhoz, különösen a kollegiális vezetést mint a belső demokrá­cia meghonosításának módját illetően, ami - az említettek felfo­gásában - elejét veheti a (feltehetően eléggé kevéssé valószínű) kockázatnak, hogy Valeriu Stoica diktatúrát vezet be a pártban. Érdekes vita bontakozott ki a PNL megreformálásának egy má­sik elképzeléséről, amely a kollegiális vezetés elve mellett a vidéki szervezetek szavazatainak elnyerésére irányult - ennek az elkép­zelésnek a lényege pedig a decentralizáció és a helyi szervezetek nagyobb hatáskörrel való ellátása. E pontot illetően a legradikáli­­sabbnak Dinu Zamfirescu bizonyult, aki felszólalásaiban a PNL föderalizálását és a megyei­ szinttől eltérő alapokon való átszerve­zését szorgalmazta. Ez a velejében liberális eszme egy fiatal liberá­lis intelligens módosítójavaslatában jelent meg (a fiatalember ne­ve nem jut eszembe), akinek sikerült megakadályoznia az alap­szabály egészében való megszavazását, miután felhívta a figyelmet arra, hogy Theodor Stolojan jelöltsége az Országos­ Tanács elnöksé­gére a statútum hiányosságai miatt szabálytalan, minthogy" nem volt meg a kongresszusi küldötti minősége. Ez a kis formai hiba megnyitotta az utat az alapszabály további módosításaihoz; közü­lük is a legérdekesebb, amelyet egyenesen a kongresszuson vittek keresztül, az volt, hogy a helyi szervezetnek vétójoga van a központ által javasolt képviselőjelöltek parlamenti listákon elfoglalt helyét illetően, ugye, a jellegzetes Agamita Dandanache-szindróma. Meg­szavazása egészen fellelkesítette a helyi szervezetek képviselőit, ami azt is jelzi, korábban mennyire frusztrálta őket a központ centralizmusa és hátrányosan megkülönböztető hatalmi fölénye. Mindenesetre ennek a módosító javaslatnak a megszavazása a bel­ső demokrácia figyelemre méltó nyeresége. Talán az egyedüli­ kö­vetkezményei az ezutáni hónapokban mutatkoznak majd meg, amikor beindul a verseny a helyi szervezetek vezetéséért, ezek ugyanis kulcsfontosságúak az eljövendő mandátumok szempont­jából. Véleményem szerint ugyanilyen fontos lett volna egy másik módosítás is, amelynek meg kellett volna akadályoznia a parla­menti listák kalmárszellemű felhasználását a politikai kompeten­cia rovására. A jelöltek politikai önéletrajzán túlmenően rendkívül fontosnak, végső soron döntőnek az a képességük bizonyult, hogy­ anyagilag fenntartsák a kampányukat. Ez nem mindig a legráter­mettebbeknek kedvez, mint ahogy - ha már egyszer a játékba be­lement - korlátozhatja a megválasztott támogatójával szembeni szabadságát, ami a párt politikai vonalától eltérő érdekek érvénye­süléséhez vezethet, nem beszélve arról, hogy­ mennyire visszatet­sző a közvélemény szemében. Néhány szót Theodor Stolojan jelenlétéről a kongresszuson. Mindenekelőtt szinte teljes egyhangúságot tapasztalhattunk an­nak elismerésében, hogy­ ő volt a pártot megmentő mozdony; ezt a szerepét mindenik elnökjelölt hangsúlyozta, még akkor is, ha a folyosókon - de a plénumban is - elhangzott, hogy Tariceanu nem támogatta a jelöltségét. Stolojan bejelentése, hogy­ - Stoicának tett ígéretének megfelelően - nem pályázza meg a pártelnöki tisztséget, jó benyomást keltett, hiszen különben végig elkeseredett hatalmi harc dúlt. Hozzátenném még, hogy­ az Or­szágos Tanács elnöki tiszte, amelyet most Stolojan elfoglal, nem teljesen jelképes, mint Nicolae Manolescu idején, minthogy - va­lószínűleg éppen az ő megjutalmazása végett - hatáskörét kibő­vítették. Különben jelöltbeszédében Stolojan elég határozottan vázolta a célul kitűzött reform néhány vonását, különösen a gaz­dasági és a kormányprogramok kidolgozására összpontosítva. Ha tevékenysége erre korlátozódik, jól együttműködhet az elnök­kel és az alelnökökkel; ellenkező esetben előállhatnak kompliká­ciók, hiszen az ő álláspontja inkább mérsékelten liberális, szociálliberális, ami miatt összetűzésre kerülhet sor Patriciu ra­dikálisaival. Ugyanilyen igaz azonban, hogy Stolojan népszerűsé­ge a közvélemény szemében visszafogottabbá teszi a radikáliso­kat, különösen, mert úgy tűnik, hogy a 2004-es választásokon­­ Adrian Nastase és valószínűleg Traian Basescu mellett­­ az egyik legfőbb pályázó lesz az államelnöki székre. Nagyjából ezek körül forogtak tehát a politikai viták a PNL kong­resszusán; meglátjuk majd, miként konkretizálódik mindez, s kü­lönösen miként „lép majd ki” a párt az erdélyi és a bánsági válasz­tói terepről, ahol a legtöbb szavazatot szerezte, és hogyan fogja meghódítani a régi Regátot. Egyelőre az ottani helyi szervezetek csupán lelkes szónoklataikkal tűntek ki, amelyeket a választási százalékok nem támasztanak alá, de ez már az elkövetkező évek egy­ másik története. Emlékeztessük az olvasót újra, hogy Jankó bá szobra hamiskás iróniával őrködött a nyüzsgés fölött, amelyben felfedezhette Rica Venturianót is, Zaharie bátyit is, meg a többi ha­sonlót, akik íme, ma is oly színessé teszik a liberális politikát. Ve­lük együtt, vagy lehet, hogy ellenükre, szükség van a liberális elvek­re, szükség van a reformokra, az alkotmány módosítására, a „tula­jok” védelmére, de nyilván azokéra is, akik a költségvetésből élnek, és elég szűkös a fizetésük, és kénytelenek kétszer, akár háromszor is megszámolni a zászlókat, mint a tiszteletre méltó Pristanda. S mindaddig, amíg másképp lészen, némi víz lefolyik még a Dombovitán, s még sok olyasmit hallunk a környezetünkben, aminek árnyalata az emlékezetes mindennapi „tisztára mocskos” - de hát sajnos épp ez teszi oly eredetivé a politikai életünket, amelyben - ahogy a népnyelv mondja - messze még a messzi. Fordította: ÁGOSTON Hugó 1956, Lippa (Arad megye); Nyugati Egyetem, Temesvár, tanár, író, Sohn Titel - mon­ogrape critica, Brassó, 2000.

Next