Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)

1835-07-18 / 5. szám

PEST JULIUS­ 18 dik. Megjelen e* divatujság helenkint két.deer.esz­­tendő alatt legalább 64 képpel. Helyben fel évi dija 4 fr., egész évi 8 fr. Postán 9 fr. ás 10 f. pengj. A’ TÁRSAS ÉLET ÉS DIVATVILÁGBÓL. 1855. 5. 87.ám. Előfizethetni helyben a kiadónál Dorottya ut­­érában Czigler házban Ildik szám alatt. — Pesten kivül pedig minden cs. kir. Pos­ta­ hivatalnál. LOTTI. Est volt ’s a’ lemenő nap’ utósó sugarai tűzö­­zönbe bob­ták a’ magas bérezek’ méhlepte ormait, távolból ragyogó gyémánt kúpokhoz hasonlítókat, ’s a’ völgyek már mély homályba burkoltan ujuló szendergésben aléltak. Erővel kellett szemeimet e’ bájlátványról elfordítanom, mert az éj közel,­­ ... falva pedig , hol barátságos szállást véltem lelhetni, még távol vala; kettőztetett gyorsaság­gal sietek tehát az esti ködben lebegő falu’ tor­nya felé, de lépteimet csakhamar ismét uj jele­net gátlá. Egy vizzuhataghoz értem , melly épen akkor ébresztett­ föl édes merengésimből, midőn már olly közel valék meredek torkolatjához, hogy csak hirtelen visszalépés által menekvém­ meg az iszonyú haláltul, rám a’ zuhatag’ tajtékzó hullá­mai közt várakozósul. Ijedségemből magamhoz térvén egy sirhalmot suillanték­ meg, durva mivü kőkereszttel ’s ertől függő fejér rózsakoszorúval ékesítettet. A’ feljövő hold’ fénye még halaványabbá tévé a’ rózsák’ ha­­lálszinét. Közelebb lépvén nem kis meglépéssel láttam a’ sírkeresztről egy kardot ’s ennek mar­kolatjáról , szinvesztett szalagon, egy rendkeresz­tet függni, melly az esti szellőtől gyöngéden le­begtetve a’ kard’ rozsdás hüvelyéhez ütődvén rezgő hangokat csalt ki abból, halálharangéihoz hason­lókat. Lehajolván megösmertem a’ keresztet ; a’ hires franczia becsületrend’ keresztje volt az! Te­hát a’ nagy corsikai hősnek egyik bajnoka aludta itt magyar hant alatt örök álmát? nem, ezen sza­vak: „Lotti emlékének!“ ’s ez aláírás: ,,ő elakart csábítani; én őt szerettem ’s meghaltam!“ elég világosan jelenték, hogy egy szerencsétlen áldo­zat* nyughelye előtt állék. E’ sir megfejthetlen rejtvény volt előttem. Meg nem foghatám, mint jött rá a’ kard ’s rendke­reszt? — mély gondolatokba merülten ballagtam a’ folyam’ partján J.... felé, midőn egy vígan fütyörésző suhanczczal találkozám, ki nehány bá­rányokat hajtott a’ faluba. Kérdésemre, kié le­gyen azon sirhalom a’ zuhatagnál, így felelt: ,,az Lotti’ sírja.“ ,,Azt tudom, jó barátom ; de mit jelent rajta a’ kard ’s rendkereszt?“ ,,Oh uram, az igen hosszú történet. Én nem tudom jól elmondani, de ha eljő az úr házunkba, ott a’ nagy almafa mellett fejérlőbe, atyám el­fogja beszélni. Tudom sírni fog az úr, én már legalább tizszer hallottam ’s még is kényeznek szemeim, hacsak rá gondolok is.“ Elgondolhatni, hogy örömmel fogadám el a’ fiúnak ajánlását, ’s így egymás mellett ballagva és bárányairól csevegve csakhamar elérénk a’ ki­jelölt háznak ősi magyar szokás szerint nyitva álló kapujához. Jószivü vendégszeretettel fogadta­­tám az egyszerű falusi családtól, ’s egy órane­gyed múlva, már egészen honosulva érzém maga­mat nyájas körében. Az öreg gazda még nyája­sabb jön, midőn hallá, mint vágyom a’ sírhalom történetét tudni ’s megigéré kívánságom’ teljesíté­sét, de csak miután számos családja’ körében az egyszerű mezei estebédben részt vennék. Kíván­ságom’ óhajtott teljesültét siettetni akarván a’ jó öreg, rövid időt engede a’ falatozásra, az asz­talt elhagyá, ’s követve mindnyájunktól a’ ház előtt álló almafa alatt letelepedvén, így kezdé Lotti’ történetét: ,,A’ francziák’ győzelmi pályája csöndes fa­lusi magányunkon is keresztül vivé a’ század’ hő­sének diadalmas zászlóit, ’s egykor magas bércze­­ink sűrű füstoszlopoktól borítva ingadoztak az ágyuk’ rettentő dörgésétől. A’ csata véres volt, de végre csakugyan a’ magyar fegyverek győztek ’s az ellenség hátrálásban keresett menekvést. A’ csatatéren egy ifjú haldokló franczia tisztet ta­lált Lotti’ atyja ’s szánakozván elhagyott állapot­­ján, hajlékába vivé őt, hol Lottiban gondos ápo­lóra talált.“ „Lotti tizennyolcz évv­e s kétségkívül falunk’ legszebb leánya volt; arcza hegyeink’ legbajlóbb rózsáival is bátran vetélkedhetett. Oh uram, ke­gyed őt’ nem látta, ’s én képtelen vagyok kelle­

Next