Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)
1835-08-01 / 9. szám
54 dicső lenyeli’ alakjait, mellyek frisek a’ halhatatlanság’ forrásitól, lengenek a’ paradicsom’ kertjeiben, ’s érzik, hogy boldogságuk soha nem enyészik ; — ’s ezen gondolat vigasztalja’ őket kínjaik közt, ’s ebben áll az igazi különség a’ purgatorium és pokol közt. Most az angyal leeresztette szárnyait, ’s belépvén a’ kristály kapun, leült egy égett kősziklára , ’s megpendité isteni lantját, ’s béke szállott a’ nyomorukra ; a’ démon megszűnt kinozni , ’s az áldozat jajgatni. — Mint az álom e’ föld’ gyászolóinak, ollyan volt az angyal éneke a’tisztító csillag’ lelkeinek; csak egy hang nem akart elhallgatni az átalános csöndességben: ez egy nő’ hangja vala, ’s nem szünt meg kiáltani éles kiáltással — ‘Oh Adenheim, Adenheim , ne gyászolj az elvesztett miatt! —‘ Az angyal végig futott lantja’ húrjain, míg legékesb melódiái kiválának merítve, de a’ magános hang, figyelmetlenül, észre se véve az angyalkar’ édes hárfáját, folyvást kiáltott: ‘Oh Adenheim, Adenheim, ne gyászolj az elvesztett miatt! —‘ Most Szerafim’ részvéte fölébredt, ’s közelítve a’ helyhez, honnét a’ hang jőve, egy ifjú bájos leánynak lelkét látá sziklához lánczolva, ’s a’ démonokat henyélve mellette. És Szeralim monda a’ démonokhoz: így elaltat titeket énekem ? És azok felesének, e’ lélek’ epedése egy másik után keservesebb, mint minden gyötréseink, azért henyélünk. Ekkor az angyal közelített a’ lélekhez, és szóla olly hangon, melly csillapítni tudá kiáltását : (mert mi állapotban vetkezünk le minden hason szenvet?) ,,Miért ol föld’ leánya! miért jajgatsz te illy kínos jajgatással? ’s miért e’ hárfa, melly legbűnösb társaidat enyhítni képes, csupán neked nem adhat vigasztalást melódiái által?“ Oh sugárzó idegen ! felele a’ szegény lélek , te ollyanhoz szólasz, ki földön jobban szereté Isten’ teremtését, mint Istent, azért kárhoztatott ő illy’ igazságosan. De én tudom, hogy szegény Adenheimeni szünetlen gyászol miattam, ’s a’képzelet, hogy ő búsul, türhetlenebb nekem, mint minden a’ mivel a’ démonok gyötörhetnek. ’S hogy tudod, hogy ő sirat tégedet? — kérdé az a’ angyal. Mert tudom, milly lelkendezve gyászolnék én ő érette, felele a’ lélek egyszerűen. Az angyal’ isteni’ természete megilletődött, mert szerelem az ég fiainak természete. — S mint szolgálhatok badnak? monda ő. Elragadtatás látszék a’ lélekre szállani, és fölemelte ködszerű, tapinthatlan karjait, és kiálta : Engedd, oh engedd-meg a’ földre visszamennem ! csak egy kis órára, hogy meglátogathassam Adenheimot, ’s hogy, elrejtve előtte jelen kínjaimat, vigasztaljam őt az övéiben. Jól van, monda az angyal, elfordítván szemeit, mert angyalok nem szoktak sírni mások szemei előtt, én megadhatnám neked ez ajándékot, de te nem ismered ennek büntetését. Mert a’ purgatoriumi lelkek’ visszamehetnek a’ földre, de nehéz ítélet várja visszatértüket. Szóval, egy óráért a’ földön, ezer esztendő járul mostani börtönöd’ kínjaihoz. Csak annyi? kiála a’ lélek, így hát örömest daczolok a’ sorssal. — Ah! bizonyosan, az égben nem szeretnek, vagy te tudnád azt égi látogató, hogy egy órai vigasztalás annak , kit szeretünk , felér ezer meg ezer századival a’ kínnak, miket mi magunk szenvedünk. — Hadd vigasztaljam ’s nyugtassam meg Adenheimomat, bármi történjék önmagammal. — Ekkor az angyal föltekintett a’ magasba, ’s látá a’ legmeszibb ürekben, miket ott senki rajta kivül meg nem különböztethetett, azon sugárokat, mellyek a’ mindent látó szemből kierednek, ’s hallá az örökkévalónak szavát, melly őt könyöre’ sugallatát követni parancsolá. — A’ lélekre nézett, ’s ennek árny karjai könyörögve meredtek ő felé; — kimondd a’ szavat, melly fölnyítja a’ Purgatorium’ kapuja’ zárait, ’s a' lélek átlebbent az emberi világba. 2. táj volt Adenheim ur’ csarnokiban, ’s ő ragyogó asztala’ fején ült. Hosszú és hangos volt a’ nevetés ’s vidám a’ tréfa, melly az asztal körül viszhangozék, ’s Adenheim ur’ nevetése és tréfája hangosabb és vidámabb, mint mindnyájuké. ’S jobbkezénél egy szépséges nőüle, 's ő időrül időre szelíd fogadásokat súgott ennek fülébe. Oh! monda a’ fényes Falkenbergi dáma, melly nő hihetne szavaidnak? nem hasonló esküket nyilatkoztától, nem hasonló szerelmet igértél-e Idának, a’ Lódeni szépnek? ’s még csak három rövid hónap múlt sírja fölött!