Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1835. július-december (1. évfolyam, 2/1-52. szám)

1835-08-01 / 9. szám

54 dicső lenyeli­’ alakjait, mellyek frisek a’ halha­tatlanság’ forrásitól, lengenek a’ paradicsom’ kert­jeiben, ’s érzik, hogy boldogságuk soha nem enyé­szik ; — ’s ezen gondolat vigasztalja’ őket kín­jaik közt, ’s ebben áll az igazi kü­lönség a’ pur­­gatorium és pokol közt. Most az angyal leeresztette szárnyait, ’s be­lépvén a’ kristály kapun, leült egy égett kőszik­lára , ’s megpendité isteni lantját, ’s béke szál­lott a’ nyomorukra ; a’ démon megszűnt kinozni , ’s az áldozat jajgatni. — Mint az álom e’ föld’ gyászolóinak, ollyan volt az angyal éneke a’tisz­tító csillag’ lelkeinek; csak egy hang nem akart elhallgatni az átalános csöndességben: ez egy nő’ hangja vala, ’s nem­ szünt­ meg kiáltani éles ki­áltással — ‘Oh Adenheim, Adenheim , ne gyászolj az el­vesztett miatt! —‘ Az angyal végig futott lantja’ húrjain, míg legékesb melódiái kiválának merítve, de a’ ma­gános hang, figyelmetlenül, észre se véve az an­gyalkar’ édes hárfáját, folyvást kiáltott: ‘Oh Adenheim, Adenheim, ne gyászolj az el­vesztett miatt! —‘ Most Szerafim’ részvéte fölébredt, ’s köze­lítve a’ helyhez, honnét a’ hang jőve, egy ifjú bájos leánynak lelkét látá sziklához lánczolva, ’s a’ démonokat henyélve mellette. És Szeralim monda a’ démonokhoz: így elaltat titeket éne­kem ? És azok felesének, e’ lélek’ epedése egy má­sik után keservesebb, mint minden gyötréseink, azért henyélünk. Ekkor az angyal közelített a’ lélekhez, és szóla olly hangon, melly csillapítni tudá kiáltá­sát : (mert mi állapotban vetkezünk­ le minden ha­son szenvet?) ,,Miért ol föld’ leánya! miért jaj­gatsz te illy kínos jajgatással? ’s miért e’ hárfa, melly legbűnösb társaidat enyhítni képes, csupán neked nem adhat vigasztalást melódiái által?“ Oh sugárzó idegen ! felele a’ szegény lélek , te ollyanhoz szólasz, ki földön jobban szereté Isten’ teremtését, mint Istent, azért kárhoztatott ő illy’ igazságosan. De én tudom, hogy szegény Adenheimeni szünetlen gyászol miattam, ’s a’kép­zelet, hogy ő búsul, türhetlenebb nekem, mint minden a’ mivel a’ démonok gyötörhetnek. ’S hogy tudod, hogy ő sirat tégedet? — kér­­dé az a’ angyal. Mert tudom, milly lelkendezve gyászolnék én ő érette, felele a’ lélek egyszerűen. Az angyal’ isteni’ természete megilletődött, mert szerelem az ég fiainak természete. — S mint szolgálhatok badnak? monda ő. Elragadtatás látszék a’ lélekre szállani, és fölemelte ködszerű, tapinthatlan karjait, és ki­­álta : Engedd, oh engedd-m­eg a’ földre visszamen­nem ! csak egy kis órára, hogy meglátogathassam Adenheimot, ’s hogy, elrejtve előtte jelen kín­jaimat, vigasztaljam őt az övéiben. Jól van, monda az angyal, elfordítván sze­meit, mert angyalok nem szoktak sírni mások szemei előtt, én megadhatnám neked ez ajándé­kot, de te nem ismered ennek büntetését. Mert a’ purgatoriumi lelkek’ visszamehetnek a’ földre, de nehéz ítélet várja visszatértüket. Szóval, egy óráért a’ földön, ezer esztendő járul mostani bör­tönöd’ kínjaihoz. Csak annyi? kiál­a a’ lélek, így hát örömest daczolok a’ sorssal. — Ah! bizonyosan, az égben nem szeretnek, vagy te tudnád azt égi látogató, hogy egy órai vigasztalás annak , kit szeretünk , felér ezer meg ezer századival a’ kínnak, miket mi magunk szenvedünk. — Hadd vigasztaljam ’s nyugtassam­ meg Adenheimomat, bármi történjék önmagammal. — Ekkor az angyal föltekintett a’ magasba, ’s látá a’ legm­eszibb ürekben, miket ott senki rajta kivül meg nem különböztethetett, azon sugáro­­kat, mellyek a’ mindent látó szemből kierednek, ’s hallá az örökkévalónak szavát, melly őt kö­­nyöre’ sugallatát követni parancsolá. — A’ lélekre nézett, ’s ennek árny karjai könyörögve mered­tek ő felé; — kimondd a’ szavat, melly fölnyítja a’ Purgatorium’ kapuja’ zárait, ’s a' lélek átleb­­bent az emberi világba. 2. táj volt Adenheim ur’ csarnokiban, ’s ő ra­gyogó asztala’ fején ült. Hosszú és hangos volt a’ nevetés ’s vidám a’ tréfa, melly az asztal körül viszhangozék, ’s Adenheim ur’ nevetése és tréfája hangosabb és vidámabb, mint mindnyájuké. ’S jobbkezénél egy szépséges nőüle, 's ő idő­­rül időre szelíd fogadásokat súgott ennek fülébe. Oh! monda a’ fényes Falkenbergi dáma, melly nő hihetne szavaidnak? nem hasonló eskü­ket nyilatkoztától, nem hasonló szerelmet igér­­tél-e Idának, a’ Lódeni szépnek? ’s még csak há­rom rövid hónap múlt sírja fölött!

Next