Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. július-december (2. évfolyam, 2/53-104. szám)

1836-11-23 / 94. szám

748 fehér és vörös szárnyakkal, melly szünetlen golyó­juk fölett nehány ölnyire keringett, ’s őket mintegy kisérni látszék. Láthatáruk mindig szűkűlt, a’ nap mindig le­­jebb szála, ’s ők egy kies ligetnek öle felé eresz­­kedének. A’ nap leáldozott, ’s egy más test, olly fényű mint a’ hold, de sokkal nagyobb mutatko­­zék az ég’ boltján; egyhangúan a’ földnek ismerek utazóink az újonan föltűnt testet, és minden két­ségtől felszabadult lelkek’ örömében kiálták: ,,A’ holdon vagyunk !“ — hajójuk földet ért. 3. a’ liget. „Férfiat énekelek, ki a’ földnek lomha tekéjét ott hagyván, bátor lélekkel küzdeni szólott A’ dühödő elemek’ kényével, ’s bajnoki lábbal Mérte az ég’ utait hol csillag’ nyomdoka fénylik.“ így énekelé­ meg önmagát Kalandi, kiszálván az újvilágon. Regényit megigézé a’ tájnak tündér szép­sége és édes merengésekbe ringatá. Előbbi a’ hős költeménynek tervét foná agyában, mig őt is álom­ba sülyeszté a’ bájillatok’ fuvalma.­­ Itt fekvék a’ két vitéz a’ föld fényétől nyájasan őriztetve, melly szelíd szánakozással tekinte pár­tos fiaira; fölettük egy sudár fa’ ormán az ismeret­len madár virasztott. Alig ébredt a’ hajnal, már uj holdemberink is talpon voltak. — Fekhelyökhez közel találtak egy tiszta forrást, ’s a’ kövecsek, mellyeken hempely­­ge, csupa drága köveknek tetszenek. Megmosdottak, és mosdás közben nem állhatának ellent kíváncsi­ságuknak a’ csinos kavicsokat közelebbről megvizs­gálni. Ekkor gyöngeségük megkisérte őket, és tüs­­zint készek lettek volna a’ földnek mindent, mit ellenök vétett, megbocsátni, ha gyémánttal tölt nehány zsebbel térhetének­ vissza ismerősik’ köré­be, ott valami fényes szerepet játszandók. — To­vább ballagván a’ csermely’ folyása ellen, egy fák­tól árnyazott vaküreghez érnek, mellyben a’ szob­rászat’ remeke, egy képcsoport a’ legtisztább már­ványból vésve áll. Itt van a’ forrás’ kútfeje, melly a’ domb’ oldalából csöndesen előszivárog. A’ szob­rok’allegóriája a’víznek mennyei eredetét és isteni jótékonyságát ábrázolja. Egy félebbi lény előidézni látszik hatalomszavával a’ forrást sötét nyughelyé­ből; egy másik isteni alak az előtört vizfakadást védi szent kezekkel a’reárohanni akaró szörnyeteg’ mérge ellen; alább egy nő gyermekének epesztő szomját oltja , ’s az égiekhez fordult háladó szemé­ben lelkének szava él. Mintegy tündérvilág’ kapuja előtt állott megbűvölve a’ két földi ember, ’s főt hajtva némán áldoztak a’ művészet’ e’ diadalmi je­lenetének. Most ismét azon vágy ébredt lelkűkben, bár ezt elvihetnék földi hónukba , a’ magyar Mú­zeumnak díszéül. A’ bámulatba elmerülteket valami különös harsány kelepelés ébreszté­ föl, — és fejük fölett láták röpülni a’ tegnapi kalauz madarat.­­Még eddig ez volt az egyetlen élő lény, mellyet láttak, ’s azért is annál határozottabban voná magára fi­­gyelmöket. A’ madárnak lassú röptét követve mindig bel­jebb ’s majd mindig szótlanul, ’s mélyebben nyo­multak az erdőbe. Végre kiértek egy világosb hely­re, ’s előttük álla egy roppant templom violakő fa­lakból és smaragd oszlopokból. Iszonyú magosságu kúpfödelének homlokán magyarul ezt olvasák: ,,A’ világok istenének !“ — Az idegenek’ szent bámu­lata a’ lehető legmagasb fokra emelkedők. Kábulásukból teljesen föleszmélve épen azon csu­dát kezdék fürkészni, mint juthat a’ magyar nyelv a’ holdba ? midőn a’ templom’ tizenkétszeres oszlop­sorai közt egy tisztes öreget pillantanak­ meg, ki csak­ imént léphete­ ki a’ szent helyből ’s feléjök lát­­szaték irányozni lépteit. Hosszú fehér köntös folyt­le magas termetén, ’s arczvonalain a’ szelídség’ ’s lelkesülés’ bélyege létezett. Kellemesen hangzó szó­val ’s anyanyelvükön szólítá-m­eg a’ vidékieket. Ajánlá nekik pártfogását és segélyét, ’s különféle uta­sításokat ada nekik; de mindenek előtt sürgető, hogy a’ közel városba menjenek. Egy tág lúgos elébe lépett, melly nyári lakja volt, ’s egy terepélyes, pálmalevél nagyságú bíbor levelekkel dús fából egy galyt szakasztott, mellyet felül vigyenek a’ társa­ságokba. Útmutatóul az említett madarat adá ne­kik, melly mindig utjok’irányában előttük lebegett. Búcsúztak ’s indultak. Minél inkább elhagyák a’templom’környékét, annál hangosabban válták fel az ott uralkodott szent csöndet a’ kellemes zaj , ’s egy édesen öszhangzó zavarrá olvadanak egybe az ezernyi madarak’ énekei. Az erdő ritkult, a’ vidék kies kertté változott. Gyönyörű virányokon mentek keresztül, előttük egy hegy’ tövénél a’ város ter­­jedt­ el, ’s körülbelül víg zene hallatszott. Kutakhoz értek, mellyeknek vize vörös vala, ’s mivel épen megszomjaztak, megizleték, ’s úgy találák, hogy olly kellemes savanyúsága van, mint a’ márvá­­nedve. „Be áldott Kánaán ez! — kiáltának fel a’ vitézek, — ezt a’ pesti kávéházakban pénzért kell venni!“ — Végre a’ városba értek ’s madaruk egy ház tetejére leszálott.­­ (Folytatása következik.)

Next