Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1836. július-december (2. évfolyam, 2/53-104. szám)
1836-11-23 / 94. szám
748 fehér és vörös szárnyakkal, melly szünetlen golyójuk fölett nehány ölnyire keringett, ’s őket mintegy kisérni látszék. Láthatáruk mindig szűkűlt, a’ nap mindig lejebb szála, ’s ők egy kies ligetnek öle felé ereszkedének. A’ nap leáldozott, ’s egy más test, olly fényű mint a’ hold, de sokkal nagyobb mutatkozék az ég’ boltján; egyhangúan a’ földnek ismerek utazóink az újonan föltűnt testet, és minden kétségtől felszabadult lelkek’ örömében kiálták: ,,A’ holdon vagyunk !“ — hajójuk földet ért. 3. a’ liget. „Férfiat énekelek, ki a’ földnek lomha tekéjét ott hagyván, bátor lélekkel küzdeni szólott A’ dühödő elemek’ kényével, ’s bajnoki lábbal Mérte az ég’ utait hol csillag’ nyomdoka fénylik.“ így énekelé meg önmagát Kalandi, kiszálván az újvilágon. Regényit megigézé a’ tájnak tündér szépsége és édes merengésekbe ringatá. Előbbi a’ hős költeménynek tervét foná agyában, mig őt is álomba sülyeszté a’ bájillatok’ fuvalma. Itt fekvék a’ két vitéz a’ föld fényétől nyájasan őriztetve, melly szelíd szánakozással tekinte pártos fiaira; fölettük egy sudár fa’ ormán az ismeretlen madár virasztott. Alig ébredt a’ hajnal, már uj holdemberink is talpon voltak. — Fekhelyökhez közel találtak egy tiszta forrást, ’s a’ kövecsek, mellyeken hempelyge, csupa drága köveknek tetszenek. Megmosdottak, és mosdás közben nem állhatának ellent kíváncsiságuknak a’ csinos kavicsokat közelebbről megvizsgálni. Ekkor gyöngeségük megkisérte őket, és tüszint készek lettek volna a’ földnek mindent, mit ellenök vétett, megbocsátni, ha gyémánttal tölt nehány zsebbel térhetének vissza ismerősik’ körébe, ott valami fényes szerepet játszandók. — Tovább ballagván a’ csermely’ folyása ellen, egy fáktól árnyazott vaküreghez érnek, mellyben a’ szobrászat’ remeke, egy képcsoport a’ legtisztább márványból vésve áll. Itt van a’ forrás’ kútfeje, melly a’ domb’ oldalából csöndesen előszivárog. A’ szobrok’allegóriája a’víznek mennyei eredetét és isteni jótékonyságát ábrázolja. Egy félebbi lény előidézni látszik hatalomszavával a’ forrást sötét nyughelyéből; egy másik isteni alak az előtört vizfakadást védi szent kezekkel a’reárohanni akaró szörnyeteg’ mérge ellen; alább egy nő gyermekének epesztő szomját oltja , ’s az égiekhez fordult háladó szemében lelkének szava él. Mintegy tündérvilág’ kapuja előtt állott megbűvölve a’ két földi ember, ’s főt hajtva némán áldoztak a’ művészet’ e’ diadalmi jelenetének. Most ismét azon vágy ébredt lelkűkben, bár ezt elvihetnék földi hónukba , a’ magyar Múzeumnak díszéül. A’ bámulatba elmerülteket valami különös harsány kelepelés ébreszté föl, — és fejük fölett láták röpülni a’ tegnapi kalauz madarat.Még eddig ez volt az egyetlen élő lény, mellyet láttak, ’s azért is annál határozottabban voná magára figyelmöket. A’ madárnak lassú röptét követve mindig beljebb ’s majd mindig szótlanul, ’s mélyebben nyomultak az erdőbe. Végre kiértek egy világosb helyre, ’s előttük álla egy roppant templom violakő falakból és smaragd oszlopokból. Iszonyú magosságu kúpfödelének homlokán magyarul ezt olvasák: ,,A’ világok istenének !“ — Az idegenek’ szent bámulata a’ lehető legmagasb fokra emelkedők. Kábulásukból teljesen föleszmélve épen azon csudát kezdék fürkészni, mint juthat a’ magyar nyelv a’ holdba ? midőn a’ templom’ tizenkétszeres oszlopsorai közt egy tisztes öreget pillantanak meg, ki csak imént léphete ki a’ szent helyből ’s feléjök látszaték irányozni lépteit. Hosszú fehér köntös folytle magas termetén, ’s arczvonalain a’ szelídség’ ’s lelkesülés’ bélyege létezett. Kellemesen hangzó szóval ’s anyanyelvükön szólítá-meg a’ vidékieket. Ajánlá nekik pártfogását és segélyét, ’s különféle utasításokat ada nekik; de mindenek előtt sürgető, hogy a’ közel városba menjenek. Egy tág lúgos elébe lépett, melly nyári lakja volt, ’s egy terepélyes, pálmalevél nagyságú bíbor levelekkel dús fából egy galyt szakasztott, mellyet felül vigyenek a’ társaságokba. Útmutatóul az említett madarat adá nekik, melly mindig utjok’irányában előttük lebegett. Búcsúztak ’s indultak. Minél inkább elhagyák a’templom’környékét, annál hangosabban válták fel az ott uralkodott szent csöndet a’ kellemes zaj , ’s egy édesen öszhangzó zavarrá olvadanak egybe az ezernyi madarak’ énekei. Az erdő ritkult, a’ vidék kies kertté változott. Gyönyörű virányokon mentek keresztül, előttük egy hegy’ tövénél a’ város terjedt el, ’s körülbelül víg zene hallatszott. Kutakhoz értek, mellyeknek vize vörös vala, ’s mivel épen megszomjaztak, megizleték, ’s úgy találák, hogy olly kellemes savanyúsága van, mint a’ márvánedve. „Be áldott Kánaán ez! — kiáltának fel a’ vitézek, — ezt a’ pesti kávéházakban pénzért kell venni!“ — Végre a’ városba értek ’s madaruk egy ház tetejére leszálott. (Folytatása következik.)