Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-06-11 / 46. szám
362 Idának nyugalma végképpen oda volt, szivében hordozta a’ német lovag’ képet, ’s attól menekedni nem bírt. Nem látogatá már kertjét, nem öntözé virágait; — egész nap szobájában merengett; nem Bélát hanem Ruthardot óhajtá. Eljön Ruthard másodszor, harmadszor, negyedszer is; Ida mindenkor szívesebben fogadá; felejté Bélát, felejté esküjét. — így múlt a’ nyár Ruthard heteket töltött Babolcsán; végre Ida kezét kérte. Sokáig küzdött ez magával; szemei előtt lebegett a’ megvetett Koroknyai, félt annak boszujátol, ’s furdálta a’ hitszegésért lélekismerete. De végre győzött a’ szív; győzött a’ csapodár Ruthárd édes szavaival ’s hízelgéseivel a’ női hűségen; győzött a’ hű eskün. Ida Ruthard jegyese jön, ’s az egybekelés napja meghatároztatott. IV. András király seregeivel szerencsésen érkeze Palaesánába. Fegyverei győztek, a’megfertőztetett helyeken idvességünk jele ragyogott. Táborhegynél az ellen’ had tökéletesen meggyőzetett. Jelen volt Béla minden csatában, dúlt mint mérges oroszlán ’s megszaggatta az ellen’ legtümöttebb sorait; uj babért fűzött homlokára minden ütközetben. Rettenetes lett az ellen előtt, sisakján hosszú fekete toll lengett mellynek látására vallása gyűlölői hátráltak. Látta a’Király bajnok tetteit az ifjú leventének, ’s minden nehezebb munkát rá mert bízni. Béla Királya kegyétől lelkesítve megveté a’ vészt, a’ legveszedelmesebb helyeket kereste, de a’ végzés megtartá őt egy súlyosabb csapásra. Azonban híre érkezik a’ honi háborgásnak, András és magyarjai haza készültek. Óhajtva várta Béla, honját’s Idáját üdvözölhetni. Dalmatziában kieszközlé a’ Királynál, hogy előre haza siethessen. A’ szerelem szárnyain repűlt most honja felé ’s forró csókkal üdvözlé annak határit. Kevés napok múlva már látta Babolcsa tornyait, ’s midőn közel volt, előtalálta Istvánt az öreg várnagyot; busán beszélte ez el Babolcsay halálát ’s Ida hitszegését. Béla mintha mérges tőrt döftek volna szivébe fájdalmasan kiáltott: „ő hűtlen?! ő megcsalt?!44 ’s villámkint vágtata a’ várba. Éppen akkor jött ki az Isten’ házából a’ násznép. Ida kéjelegve lépdelt Ruthard karjain. Bélának szemei lángoltak, a’ boszú féltés dühangyalai dulongtak keblében, leugrott lováról, ’s azt szolgájára bízva az épületek között eltűnt. A’ nagy terem telve volt főrendü vendégekkel. Egy öreg dalnok lant kiséret mellett néhány regéket dalolt a’ keresztes hadakból, midőn a’ nagy ajtó szárnyai szétcsapódtak; azon, méltóságos léptekkel, egy hosszú palástba burkolt férfiú leeresztett sisakkal, mellyen hosszú fekete tol lengett, közelite. Köszönté a’ vendégeket, ’s a’ menyasszony előtt megállván fojtott hangon igy kezde szólani: „Szentföldi regéket dalolt ezen ősz, hallgassatok meg nemes vendégek engem is!“ Csend lett, csak Ida volt nyughatatlan mintha rosszat sejtene. Az idegen folytató: „Évek előtt egy ifjú nemes szeretett egy mind rangra, mind értékre hozzá hasonló nőt, ’s viszont szeretteték. Elveszte az ifjú atyját, el mindenét, csak szerelmét nem. Királyja hadba hivta. Ment, de előbb búcsút von kedvesétől. Hű éget esküdött ez örökké tartót, esküdött az ifjú is, de ellenben becsületére fogadó, hogy boszulatlan nem fogja hagyni megcsalatását. Elment Palaestinába a’ hős, ’s dicsően harczolt, de az alatt jegyese egy idegennek nyujtá jobját.“ Ida elsáppadt, teste remegett, ’s csak alig tudá Ruthard karjain magát tartani. „Visszajött a’ bajnok, de csak üdve romát találó, esküjét megtartani, ’s a’ hitszegőt megboszulni eltökélé magában, a’ mindentől elhagyatott. ’S ezen nő, — mondó fájdalmas hangon — Babolcsay Ida, a’ megcsalatott jegyes, a’ megvetett mátka — én vagyok.“ — Lefoszlott róla a’ bő lovag köpönyeg, sisakja ellenzőjét feltoló , gazdag öltözetén egy széles veres kereszt diszlett. Arcza halovány volt, szemeiben a’ boszú ’s vérvágy lángoltak.“