Rajzolatok a társas élet és divatvilágból, 1839. január-június (5. évfolyam, 1/1-52. szám)
1839-02-14 / 12. szám
90 (indúlnak, ’s Pókváryné ismét egy újabb háznál csenget, mire a’ harmadik asszonyság eljő.) H. assz. Patvar vigye el a’ dolgát, de megijesztettek. Ugye kincseim halavány vagyok? — Pókváryné. Mint a’ narancs, mit is beszelek? csak jőjön velünk, kérem, ha szeret ha becsül. . . . H. assz. Megyek, megyek, sietek........ (az utczából, Pókváryné után sietve, mindnyájan eltűnnek.) Terem Pókvárynénál. (Pókváryné, ’s az asszonyságok berohannak). Asszonyságok. (Pókvárynéhoz). De ugyan mi baj hát? csak hamar hamar ... Pókváryné. Tessék helyet foglalni; ide az asztal mellé a’ pamlagon; mindgyárt fölfedezem — (leülnek,’s Pákváryné verítéket törül le homlokáról). Istenem, istenem, bel nagy megkisértés ez ! — Hát gondolják csak kedvesim! a’ mint a’ mai hírlapot felbontom, ’s olvasni kezdem — egyszerre csak ájulni akarok. — Bassz. De nem ájult el? Pókv. Hisz’kincsem, először akarni kell, — azután ájul el az ember. — Tinód. Tán resignálni kell a’ várostiszteknek ? Óh mert sokat hall ám az ember, a’ nélkül, hogy igaz volna. — Pókv. Nem úgy van! Hisz csak megsúgta volna férjem, ha illyesmiről lett volna elvérzete , — hallgassanak ki csak, ha szeretnek. — Tehát mit olvasok? — kritikát — tudják, micsoda állat ez? azaz kritikus birálatát minapi hangversenyünknek.— És hogyan? mi módon? miképen? milly formán? — íme itt van a’ lap; itt most mindgyárt felolvasok belőle egy-szehány sort. Hallják csak asszonyöcséim; a’ dolog igy van: ,,A’ concert inkább bántalomra, mint éldeletre szolgált.“ Hallották? de még ez semmi! — ,, A’nép élénk tarkaságban gyűl öszsze a’ fogadóban, melly a’,Konyhakötényéhez van czimezve“ — egészen minket ért. ..Tán szinésztársaság [érkezek, mulattatni a’ varas’ műveltebb publicumát ?“ már ebben engem ’s asszonyöcsémet érti. — „Oh nem! magyar társaság itt többé nem fogja sátorát felütni, mert a’ legközelebbi társaság, díszítményeit, ’s Zrínyi’ és Szapáry’ csillogó köntöseiket— szűk jövedelme miatt, zálogban vala kéntelen itt hagyni. Tán hát német? Ez sem, hisz velem együtt könnyen elmondhatná, a’ magát műveltebb körbe számító is: mein Uhr ist nicht geht.“ (kiejti a’ lapot kezéből). Szörnyűségek’ szörnyűsége ! ez kiállhatatlan! hát nem tudunk mi németül, azért, hogy nemzetiségünk’ ébredtén — szüntelen hazai nyelven beszélünk ? Rágalom! nemde asszonyöcsém? Asszonyságok. Rágalom! rágalom! Pákváryné. Tovább olvasom (felveszi a’ lapot) „Concert az, melly illy szép közönséget gyűijte, első e’ városban. A’ megjelentek’ száma nagy volt, mert a’ bemenet ingyen történik.“ Itt lejebb meg ez áll: (olvas). ,,A’ fülsértő hamis hangok’ vegyületért felriadt végre egy öt éves gyermek , e’ szavakkal könyörögve a’működőkhez: Hagyják el kérem, hisz nagyon rút! De ők nem hagyák félben zenéjüket, mert a’ közönséget mindezek mellett is igen gyönyörködteté. Innen gondolhatja az olvasó , milly fokán lehet az még a’ műveltségnek !“ — Nem, többet nem olvasók! — elég ennyi is, hogy gyöngéd szíveink ketté repedjenek , hajaink feltorzaszkodjanak, és hogy férjeink e’ rágalmazó czikkely’ íróján a’ tekintetes casinoi egyesület’ nevében — boszút álljanak. Nemde? Mindnyáj, úgy van! [boszut kell rajta államok! Póky. Hogy meri azt állítani, hogy városunkban ez volt még a’ leges-legelső hangverseny? — Tinód. Hisz’ a? férjem maga monda minap, hogy 1777ben is volt már itt concert, még pedig nagy és mindenképen jeles. — Bassz. Az én férjem, a’boldogult jegyző volt, ’s megmutatta protocol urnában az évet, mellyben tartatott.