Rajztanítás, 1982 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1982 / 2. szám
Tanárok és tanítványok Egy jubiláló iskoláról és művészeiről Kollégium, kollégista - számomra ismert és egyértelmű fogalmak voltak eszmélésem óta. A pápai városszélről, ahol születtem és fölcseperedtem, ha a tágasabb körök megismerésére „a városba" mentem anyámmal, utunk, mely mindig gyalogos volt, a Jókai utca belső végén kétemeletes és terjedelmes épület mellett vitt el. „A Kollégium" volt ez a nagy ház, mely - ezt pedig öregapámtól tudtam - a „Fehér Ló"-hoz címzett beszálló vendéglő helyén épült fel a múlt század végén egyetlen év alatt. Nyáron megásták az alapjait, és a következő év szeptemberében már diákok ültek a padjaiban. Ma? A tatarozása már három éve folyik. Folyik? Nyűglődik vele egy vállalat. . . Kollégistát pedig láttam eleget: pulykatollal ékesített bársonysapkájukban városszerte föl-föltünedeztek, a kisgyerek szeme tévesztette volna el ezt a csábos kelléket?! Hogy a reformátusoké az intézet, azt a szomszédjában álló csillagos-kakasos templomról tudtam. Ezt akkor véstem jól az eszembe, mikor magam is gimnazista lettem, de nem a Kollégiumban, hanem a nem kisebb hírű másik intézetben, „a bencéseknél." Két portrészobor áll a Kollégium előtti téren: Petőfi és Jókai ifjúi arca tekintett rám előttük álltamban. Az 1841 -1842-es iskolai évben mindketten pápai kollégisták voltak, de akkor még az Ókollégium volt az oskolájuk, ahogy anyám mesélte, és el is vitt az ódon épülethez a Petőfi utcába és megmutatta a mellette álló kis meszeket is, amely a költő egyik pápai otthona volt. Jókai „házát" magam fedeztem fel - a róla elnevezett utcán gyakran vitt az utunk - említettem. Petőfi? Jókai? Mennyi idős ház a nevezetes ILLUSTRIS SCHOLAE? Tanítóképzős diákként egy diákbál szünetében kerültem egyszer az intézet első emeleti előcsarnokában A hős megdicsőülése című bronz dombormű elé. Nem volt ismeretlen számomra a gyönyörű relief, tudtam már, hogy Beck Ö. Fülöp műve, s a szobrász Pápán született. Azt azonban, hogy 1931 -ben állították a mai helyére és hozzá az alkalmat az iskola fennállásának négyszázadik évfordulója adta, csak ekkor tudtam meg. A nevezetes jubileumtól az én ottani téblábolásomig még huszonhárom év telt el. . . Eltűnődtem: hatalmas idő ! És még régebbi az iskola, hiszen 1531 nem alapítási éve, hanem egy harangon szereplő évszám, mely harang az iskoláé volt, amint felirata mondja: SCHOLAE REFORMATAE PAPENSIS 1531. És hát nehezen hihetem, hogy legelső dolga volt az akkori elöljáróknak a harangöntetés. . . Az iskolát 1952-ben az egyház átadta az államnak, most gimnázium és egészségügyi szakközépiskola működik az épületben. És Budapesten egy tekintélyes létszámú és tekintélyes embereket - írókat, művészeket, tudósokat, politikusokat - összefogó társaság: a pápai öregdiákok baráti köre. Ők voltak a fő szorgalmazói az 1981 őszén Pápán lezajlott ünnepi hétnek, melynek során a Kollégium fennállásának 450. évfordulóját ünnepelte meg a város és az idesereglett nagy vendégsereg. Az ünnepségek egyik rangos és tanulságos eseménye volt az Orlaitól Nagy Lászlóig című képzőművészeti kiállítás, melyet a Kollégium pápai születésű öregdiákja, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, Szíj Béla rendezett az iskola volt tanárainak és diákjainak munkáiból. E kissé terjedelmes, de nem nélkülözhető bevezetés után erről a szép és gazdag kiállításról szólok. Nem volt hétköznapi esemény: egy nagy múltú intézet művészeti nevelésébe engedett betekintést. Orlai Petrich Soma, a 19. századi magyar történelmi festészet úttörő mestere, a legrégebbi művész, akitől Szíj Béla képeket állított ki a pápai Helytörténeti Múzeum termeiben rendezett jubileumi tárlaton. Orlai 1840-44-ben volt pápai diák. Ő adott szállást 1841 havas, csatakos márciusában az ifjúkori katonáskodásából a hazába és a diákoskodáshoz betegen visszatért unokatestvérének, az akkor még Petrovics Sándornak, „a baká"-nak, a mogorvaságig zárkózott költő-zseninek, aki azonban Pápán még színésznek készült és csak titokban hódolt a költészet múzsájának. Titokban, de eredményesen, itteni diákoskodása idején érte el első hivatalos sikerét, midőn az akkor legrangosabb magyar folyóirat, az Athenaeum közölte A borozó című versét, elindítva őt azon az úton, melyet Petőfi Sándorként járt meg. Orlai volt az, aki Pápán költői babérokra pályázott. A csillagokként fénylő triász harmadikja volt a „tejszelíd" Jókay Móric, aki szintén csak később lett Jókai és Mór. Ő készült a festészet ormainak megmászására, de hogy semmi képlet se legyen tiszta, már írással is kísérletezett. Így adódott, hogy az iskola Képzőtársaságának irodalmi pályázatán 1842-ben mindhárman díjat nyertek, aranyakat. Orlai elbeszélésével, Jókai novellájával, Petőfi pedig balladájával, és külön szavalásáért is. Szíj Béla kitűnő elgondolással Orlainak elsősorban azokat a képeit állította a kiállítás fényébe, amelyek Petőfit és a költő szüleit ábrázolják, ezáltal a nagy hármas költő tagját is bevonta az eseménybe. A festő Jókait rajzai és finoman megfogalmazott leánykaportréja segítségével ismerhettük meg és hihettünk vallomásának, mely szerint mosolygó festékei között érezte magát legderűsebben. „Az intézet falai között már a múlt század végétől kezdve számottevő rajztanítási munkálkodás folyt. Ha kiemelkedően nagy alkotótehetség nem is nevelődött azokban az években, a tágabb értelmű esztétikai nevelőmunka nem maradhatott kedvező hatás nélkül. Herz l Somogyi József: Petőfi, 1973 7