Rakéta Regényújság, 1976. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-18 / 20. szám
És azután nagy sík terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az inzsellér lénázta volna meg: csak egy vakondtúrás sem domborodik rajta. Takarja végtül végig a pimpó meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú széki fűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őket is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük. Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda. Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén, ökörnyom, patkányom ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop megvallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete agyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s azt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között súlyokkal összevert szalmás agyag, olyan tartós, mint a római sánc.) A fedele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalinos kút, melynek gémkoloncára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készítenek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag. A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk a csárdába. A tornácból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a „betekintést” akadályozhatná. A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait, meg a párizsi divatképek a múlt évtizedből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: „Statárium”. Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tíz esztendővel ezelőtt eltűnt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték a féltékeny betyárok, más meg, hogy elbujdosott Rácországba; az is lehet, hogy „ül” valahol. A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron, de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete, csakhogy nagyon mélyek már az orcáján a ráncok. Éppen vasköpülésben találtuk, amit nem lehet félbehagyni senki vendége kedvéért, pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina korát. „Várjon kend, ha eddig várt!” Az útitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, amíg az asszonyság a pincébe jár. Ráálltak. A turista pajtás elfoglalta az alacsony lócán a helyét, s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet. Én azalatt körülnéztem az ivószobában. Az egyik szögletben volt a lécrácsos söntés, pálinkásüvegekkel a polcon, a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemence. Ennek a körülfutó padkáján állt a kemencének támaszkodva egy kis leány, valami négy-öt éves forma. Szép nyúlánk gyermek, csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdéig ért, hanem az finom rác patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sűrű fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sűrű haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közül, melyek az útféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemence tetején ott heverészett a nagy cirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével kapkodott a hajához, de a gyermek nem fogadta el a játékot. 31