Rakéta Regényújság, 1976. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1976-06-29 / 26. szám
is lehessen meleg báránybőr bundájában, szovjet gázzal fűtött lakásában, a tévé mellett is, büszke lehessen arra, hogy magyar, hogy itt maradt. Németekkel, hágai kereskedő németekkel beszélgettem egyszer éjszaka Magyarországról. Tíz éve járnak ide vissza, és még nem fogalmazták meg, mi az a mágneses erő, amely őket vissza-visszavonzza erre a tájra. Faggattam őket, vajon mi ez az erő, a táj szépsége, az emberek szívessége, a nők bája, az italok íze, az ételek zamata, a cigányzene, a parasztmuzsika, mi az, mi az? És Te, Jóska, vajon mit felelnél erre, aki már a föld zamatát is tudod és válaszolni tudsz titkos, varázsos, nagy kérdésekre, magyar Hamletek kérdéseire, ők sem tudták a választ, de én biztos vagyok abban, hogy a magyar szellem és édes, szíves szavaink vonzzák ide őket, egyre több idegent és elszakadt magyart, hogy hazalátogassanak, hazajöjjenek, hogy érezzék a bőrükön a titkos fogalmat: haza. Ó, milyen egyszerű volna elbánni a régi átkos fogalmakkal! Hogy „magyar”, ez nem faj; nem rosenbergi, fajideológusok irányító szava kell ide, csak a sors felérzése. Ez az „ezer évig lesújtott nyomorgók” földje egy paradicsomnak kezdi nyitogatni kapuját, amelyre a paradicsomi szocializmus fátyolét teregettük, a demokrácia bársonyát készítettük. Szibinyáni Jank Nándorfehérvárnál a zászlót nemcsak magyarokért tartotta a mohamedán hódítók elé. A piros, fehér, zöld Európát védte, azt a földet védte, ahová a legtöbb népfaj szorult Európában. És a delek harangszava egy internacionalista győzelmét adja a szeleknek. Azóta, Hunyadi János óta, a magyar vállalást jelent. Azt, hogy aki ezt az áldott keresztet magára veszi, magyarnak neveztetik, és édes szavainkkal tanítja a megbékélést a szomszédoknak, nyugtalan és bosszús szomszédainknak és Európának. Ennyit mondhattam csekély német tudásommal a németeknek, mikor az egyik elmerengve maga elé nézett, és így mondta: „Ja, jetzt kommt Ungarn!” Látod, Jóska, mikor elbúcsúztattalak a Farkasréti temetőben, még nem tudtam világosan kifejezni magam, kicsit még Camus-vel együtt ott tartottam, hogy „művész nem tartozhat reguláris hadsereghez, okszerűen partizán”. Ma már világosan látom, hogy a reguláris hadsereghez kell tartozni, tüzet éleszteni, lelket nemzeni, nevelni, a szocializmus katonájának kell lenni. Mi, a nemzet napszámosai, a szocialista haza katonái lettünk. Már látszik a remény horizontja, amelyben megfoganhat új, nagyhírű színházunk is. Az erő megvan bennünk, negyvenesekben, hogy újra termeljük magunkat. Lobog bennünk a költészet-táplálta hit, hogy megváltjuk lelkeinket. Munkád nem volt hiábavaló, Jóska, de mi a bánatunkból is örömet fakasztunk, és emlékeden egyszer még felhúzzuk a függönyt. A szocialista magyar szellem győzni fog. Mint egykor Szibinyáni Jank győzni tudott Nándorfehérváron. Nyugodj felháborult szellem, sírodon a remény tüzei, a bizalom virágai nőnek. Nyugodj Jóska, ígéretemhez híven megtartjuk és továbbadjuk tanításodat. Szellemedhez hívek maradunk, és ami nem sikerült veled, sikerülni fog a fiatalokkal, a te szellemedben. Nyugodt fölháborult szellem. Itt vagyunk, és a Földnek tett esküt égre fordított szemmel betartjuk. Árulóvá nem válunk, munkás hazafiakként teljesítjük azt, amit ránk bíztatok. Már nem reménytelen a szeretet színházának megvalósulása. „Az nem lehet, hogy annyi szív, hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.” Indulásra készen a hajónk, a kor teremtett minket, és mi nem maradunk alul, teljesítjük, amit a szocialista haza kíván tőlünk. Nyugodt fölháborult szellem, Ég veled Szindbád, hajós. Szervusz Édes József, fiaid nem lesznek méltatlanok a nagy elődökhöz. Ámen. 21