Rakéta Regényújság, 1977. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-03 / 18. szám
dobbanásával téged szeret, így aztán hiába beszélnek felőled rosszat az emberek. Nyugodtan, szemrehányás nélkül hangzottak a szavak. Jókai mégis tudatára ébredt hirtelen, hogy e nő nyugalma mögött sok titkolt szenvedés lakik. Egyszerre világosak lettek előtte bizonyos órák, amikor Róza önkéntelenül elmereng, elgondolkozik, és csendesen, alig hallhatóan fütyörészik magában. Ilyenkor bizonyára azokat a bús-komoly gondolatokat rejtegette magában, amely gondolatoknak sohasem adott élőszóval kifejezést. - Tehát te is szenvedsz miattam, nemcsak Petőfi? - kiáltott fel elszerencsétlenedett hangon Jókai. - Én nem tudom, hogy Petőfi úr szokott-e szenvedni, de most, miután kérdezted, bevallom, hogy néha szomorú vagyok. De te ezzel ne törődjél, egyetlen jó fiam! Mi, nők úgy vagyunk teremtve, hogy néha a legkisebb okból is elszomorodunk. Mostanában nagyon szomorú ez a város is. Azért elhatároztam magamban, hogy holnap kiköltözöm a Svábhegyre. Ott legalább nem látok más embert a majorosaimon kívül. - Ó, én elátkozott - kiáltott fel Jókai. - Most már a várost is kénytelen elhagyni miattam! De hát mit teszek én, hogy mindenkire szerencsétlenséget hozok? - Te nem teszel semmit! - felelt sokatmondólag Laborfalvi Róza, és az ölébe vonta szerelmese fejét. Ezen az éjszakán megint csak nem ment a munka. A beszélyek gyönyörű alakjait elhessegette egy másik alak. A Petőfi szikár alakja. Mikor aztán ez a fenyegető szellem nagy nehezen eltávozott a szobából, más valakinek a szellemalakja lépdelt be a kis szobába, és szomorúan nézett a költőre. A költő az íróasztalra hajtotta fejét, nem mert feltekinteni a kísértetekre. De a kísértetek nem hiába jártak ezen az éjszakán Jókainál. Hajnal felé, amikor már derengtek a Hatvani utcai házak tetői, Jókai egy levél fogalmazásába fogott, amely levél végeredményben a következőket tartalmazta: „Hiszem, hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömöm, s az én boldogságomat kedves anyám is úgy érzi, mint én magam. Hiszem, hogy Isten áldása leend lépésemen, s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyári Pál, az övé Ráday. Kedves anyámat szeretve tisztelő fia Mór.” Most már aztán írhatja az a rettenetes ember Komáromba a levelét! - dörmögte Jókai. De még nem volt teljesen bizonyos a dolgában, hogy vajon Róza beleegyezik-e a levél tartalmába, azért alig várta a kora reggeli órát, hogy Rózához az első emeletre lemehessen. Rózát vörös szemmel találta, álmatlanul tölte ő is az éjszakát. Jókai szó nélkül átnyújtotta a megfogalmazott levelet. Róza elolvasta, aztán elkapván Jókai jobb kezét, sírva megcsókolta: - Az Isten áldja meg azt a kezet, amely ezt írta! - És te még mindig elmenekülsz a Svábhegyre a városból? - Veled maradok, soha többé nem hagyjuk el egymást! - felelt rajongó hangon Laborfalvi Róza. 21