Rakéta Regényújság, 1977. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-03 / 18. szám
De hát mégiscsak el kellett menekülniük hamarosan a városból. Róza asszony már a délelőtti próbán elújságolta kartársnőinek az esküvője kitűzését. Nincsen a világon olyan nő, aki az ilyesmit titokban tudná tartani, akármilyen nagy veszedelem jár is a nyomában. Azonkívül Rózának szüksége is volt rá, hogy megtudják az esküvőjét, mert a hitelezők, akikre bőven tett szert ebben az időben, már fojtogatták. Szükséges volt megtudniok, hogy az eladósodott színésznőt végre, annyi huzavona után mégiscsak feleségül veszi a komáromi gazdag özvegyasszonynak a fia. (Jókai anyjának gazdagságáról sajátos hírek voltak forgalomban Pesten. Hiszen jómódú volt özvegy Jókayné, de annyira nem volt gazdag, hogy fia ezért kapott volna feleséget.) A Nemzeti Színház próbájáról azután gyorsan szétvitték a hírt mindenfelé Pesten a színészek és a színésznők. Délutánra már mindenki erről beszélt a városban. Bizony jó volt Jókainak otthon tartózkodni ezen a napon. Furcsa véleményeket hallott volna a házasságáról. Hiszen amíg csak szerető (amorózó) volt a szép asszony mellett, az emberek akkor sem tudtak belenyugodni a dologba. Talán irigyelték a kopott, korgó gyomrú írók társaságában a világszép dáma előkelő külsejű kedvesét... De most aztán frecsegett a sáros rágalom Pest széltében-hosszában. Utóvégre mindenkit érdekelt, hogy ki köti be végre a Nemzeti Színház drámai hősnőjének a fejét, amely fő annyi ideig csak a hajadoni koszorút viselte. Petőfit interpellálta mindenki. Talán legtöbben azért, hogy megbosszantsák az elbizakodott költőt, mások pedig abból az egyszerű okból, hogy nem vették észre az elhidegülést, amely Petőfi és Jókai között keletkezett. Petőfi szilaj bika módjára nyargalt fel s alá a városban. Szinte elfelejtette, hogy ő volt éppen az, aki Jókaitól követelte, hogy a bizonytalan helyzetnek véget kell vetni. - Megölöm, ahol megtalálom! - kiáltozta öklét rázogatva. Jókainak persze esze ágában sem volt Petőfi útjába kerülni, sőt nagy örömmel fogadta azt az indítványt, amelyet Róza tett a rákövetkező napokban. - A város nem javult meg, még mindig utálatosak itt az emberek. Költözzünk ki a Svábhegyre. Kétheti szabadságot kértem a színháztól. - Nagyszerű - felelt, a költő. - Ott legalább nyugodtan befejezhetem megkezdett beszélyemet. Jókai még akkor nem tudta, hogy Károly bátyja tűvé teszi érte a várost - csak a Laborfalvi Róza lakásán nem merte keresni -, azonkívül a Jókay család már útban van Komáromból Pest felé, hogy elmondja neki „jókívánságait” esküvője alkalmából. Petőfi ellenben tudott mindenről, és hangosan hirdette szerte a városban, hogy ő már gondoskodott arról, hogy Jókai esküvőjét idejében megakadályozzák. Ez a hír jutott el a pletyka távíródrótján át Laborfalvi Rózához. Ezért vált sürgőssé a szabadság kérdése a színháznál, ugyanezért a Svábhegyre való visszavonulás. Hajnalban hagyták el a Hatvani utcai lakást, amikor az ő ismerőseik aludni szoktak. Városi bérkocsin mentek a Zugligetig, onnan gyalog fel a hegyre, ama múltkori úton. De milyen más volt akkor ez az út a vidám kiránduló társaságban, és mily aggodalmas most, amikor kettesben, szinte menekülve sietnek a Svábhegy felé! Jókai mindig visszanézegetett a megtett úton, mintha attól félt volna, hogy az a „rettenetes ember”, a régi jó barát beváltja fenyegetését, és halálra keresi... Csak az augusztus végi kertekből fenyegetőzött utánuk egy-egy ócska madárijesztő. Két-három nap nyugodt csendességben múlott el a Svábhegyen. Jókainak az írás mellett más foglalkozása is akadt itten. A kertészkedés, amelyhez gyermekkora óta vonzódott. Ha letette a tollat, a változatosság kedvéért ásót, kapát vett a kezébe. - Ne mondhassák, hogy kitartott, dologtalan here vagyok - mondá nekividámodva, feltört tenyerét nézegetve. A RÉGI PILVAX A SVÁB-HEGYI JÓKAI-VILLA