Rakéta Regényújság, 1980. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-01 / 1. szám
Henri Hautemer fölállt, körbejárta a szobát, hogy elterelje a figyelmét, hogy kiűzhesse magából az angers-i kiruccanás történetét. Homlokát a hideg ablaknak támasztotta. Alig-alig látta a csupasz kert végén álló kopasz fákat, megmerevedett feketeség a folyékony feketeségben, a végtelenség összezsugorodása. Máskor látni innét az égboltot. Máskor, ha feledni, ha pihenni, ha aludni akar, Henri Hautemer a csillagokat számlálja, baloldalt kezdi, s módszeresen végighalad az ablak nyolc négyszögén. Ez az ő ártalmatlan szenvedélye. De aznap este sehogy sem tudta elfeledni Madeleine-t, inkább belemerült az emlékeibe. Hautemer visszaült az asztalához, tanulmányozni kezdte a vezetése alatt álló bank ügyiratait, bár tudta, hogy ma egyetlen problémát sem fog megoldani azok közül, amelyekkel otthon egyedül szokott foglalkozni késő éjszakáig. Madeleine megint a férfi hasára tette a kezét, lefelé csúsztatta, mintha a nemi szervét keresné, mely, úgy látszott, kívánja őt, s végül meg is találta. - Hát ezzel meg mit kezdjek? - kiáltott föl évődve. - Honnan szerezted Suzanne fényképét? — kérdezte Henri. - A tárcádból, amikor megváltottam a belépőjegyet az Apokalipszishoz, te meg tüsszögni kezdtél, s nem tudtad abbahagyni. Mindenki nevetett, egészen eltűntél a zsebkendőd mögött. A feleségedtől kapod ezeket a vitorlavásznakat? Különben is, mondtam már neked, hogy nem tűrök mást, csak papírzsebkendőt. Azt legalább el lehet dobni. Mégiscsak tisztább, mint ha valaki egész nap magával hordozza a taknyát egy vászondarabba kenve, de hát végül is olyan vagy, amilyen, anyád megtanított rá, hogy zsebkendőbe fújd az orrod, ő is az anyjától tanulta és így tovább. - Tedd el azt a fényképet - mondta Henri. - Nem - felelte Madeleine, s egyszerre becézgetni, simogatni kezdte a férfit, egy hullám, ezer hullám, s Henri elmerült a gyönyör óceánjában. Amikor elhomályosult szemmel a felszínre bukkant, Suzanne szelíd tekintetét látta a rojtos lámpaernyő alatt, amint az elsárgult fényképről rászegeződött. Amint levegőt kapott, Madeleine azt mondta: - Most már elrakhatod. És Henri Hautemer engedelmesen visszatette a fényképet a zakójába, melyet a vágy izgalmában a padlóra hajított. Milyen gyönge volt megint! Maga elé húzta a papirost, amit az imént odébb tolt, s folytatta az írást: „Újraéltem egy bolond napot. Az emlékezet mocskos lapokkal játszik. Sokadik alkalommal jegyzem föl, hogy az élvezet mindig gyávaságomhoz kapcsolódott. Nem tudom, miféle erő hatására folytatom ezt a naplót. Vajon azért, hogy megkönnyebbüljek, hogy feloldozást nyerjek a gyónás végén? Senki se fogja olvasni, se Suzanne, se a nem létező gyermekeim, sem az unokaöcsém, őt semmi se érdekli az autóversenyzésen kívül. Igaz is, a bátyám telefonált ma délután, rettentően büszke, hogy a fia bekerült a Forma-1 kategória Ford-istállójába, de fogalmam sincs, hogy ez mit jelent. Suzanne nagy hengerűrtartalmú kocsikról beszél. De visszatérek Madeleine-hez. Ha kisvárosban élnénk, botrányt okozna, mindenki róla beszélne. Itt csak árnyalok, szi- 4 luett, akitől minden szeszélyt elfogadnak. Igaz, hogy idővel minden feledésbe merül. Ha egy jóképű utazó most utánafordulna, civil ruhás apácának vélné, vagy magányos nőnek, aki fekete ruhájával még inkább hangsúlyozza kihűlt tekintetében tükröződő tragédiáját.” Ahogy letette a tollát, Henri Hautemer megpillantotta a hajdani Madeleine-t: körtáncot járt, más nőkkel együtt.) Madeleine is ott szaporázta, Arlette, Denise és Marguerite mellett: ott táncolt kézen fogva mind a négy nő, aki olyan nagy szerepet játszott Henri életében, s háttérbe szorította a férfi szerencsétlen feleségét. Ritkán fordult elő, hogy a gráciák egy és ugyanazon este látogassák meg Henrit. Csak a nagy pillanatokban: ha beteg lett, s kénytelen volt otthon maradni, ha beütött egy üzlet és szépen kikerekedett a bankszámlája, az első ragyogó tavaszi napon vagy valamelyik barátjának halálakor a temetési szertartáson. De ma este, töprengett Henri Hautemer, vajon miért? Talán az a délutáni találkozás? Mert igaz, hogy már rég nem akadt össze Madeleine-nel, de néha azért mégiscsak találkoztak, ez azonban sohase kavarta fel, sohasem késztette emlékezésre, szerelmei sohasem kezdtek vad táncba körülötte. A találkozásokkor védencem sohasem vált fegyverré az elfeledett szépségek kezében. Henri Hautemer ekkor megtörölte a homlokát. - Nem lehetne rövidebbre fogni, ügyvéd úr? - kérdezte az elnök. - A védőbeszéd nem pamflet, nincs elég időm rá, hogy rövid legyek - mondta a híres Courier. - Az igazság pofon egyszerű és meztelen. Ezért óvatosan ki kell hámozni a rá-