Rakéta Regényújság, 1982. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-01 / 22. szám
napfény országaiban, Spanyolországban, Görögországban, Afrikában, sőt Indiában is - tüdőbaja erősebb volt, mint a tenger s a portalan fény. Justh Zsigmond az irodalomba is ugyanazzal a lázas érdeklődéssel lépett be, mint fiatalkora szalonjaiba: négy regényt írt, négykötetnyi elbeszélést és útirajzot, több száz oldalas naplóját is irodalmi műnek tervezte (s ez a napló - éppen dokumentumjellege miatt - talán jelentősebb alkotás is, mint többi műve). A levél hagyatéka is óriási: körülbelül kétezer levél. Az írók persze némi kételkedéssel fogadták a közéjük betoppanó fiatal világfit. Két regénye már csak halála után jelent meg (Gányó Julcsa s a Faimus). Mikszáth Kálmán szorított helyet nekik a „Magyar Regényírók” című sorozatban, amit ő szerkesztett. Bevezető tanulmányt is írt regényei elé, s tanulmányát így kezdte: „Justh Zsigmond született Békés megyében, a pusztaszenttornyai kastélyban, 1863-ban, és meghalt 1894-ben Cannes-ban. Ebből a két sorból egész élete konstruálható. Harmincegy évig élt, előkelő úrfi volt, mert kastélyban született, a neczpáli Justhoktól; regényeket írt, mert másképp nem fordulhatna elő e regénygyűjteményben, és tüdőbetegségben halt meg, mert mit kereshetne a Békés megyei ember Cannes-ban, ha nem új tüdőt?” A szép kezdet - Justh Zsigmond írói indulása - mindenkit megfogott és izgatott. Péterfy Jenő szigorúan írt rólaszigorúságát a megbírált fiatal író nem is bocsátotta meg soha), pedig Péterfy szigorúsága mély és komoly szeretet volt, aminek éppen Justh vette nagy hasznát. Mert Péterfy a ködös sejtelmességtől, a schopenhaueri pesszimizmustól, a vértelen szalonélményektől próbálta eltéríteni, Talleyrand mondását idézte bírálatában. Talleyrand, amikor szabója egy ízben pénzt kért tőle, hogy megélhessen, ezt felelte: „Nem látom szükségét!” Péterfy „nem látta szükségét” annak, hogy Justh „szalon-analista” legyen, „egoisztikus érzelmek” írója. „Hamletparfüm”-nek gúnyolta a fiatal író súlytalan kiábrándultságát. Ez a bírálat sok mindenre megtaníthatta Justhot, s amikor utolsó műveit írta, családja krónikáját, a Fuimus-t, nazarénus parasztjairól szóló írásait, a Delelő elbeszéléseit, és másik regényét, a Gányó Julcsát, már tisztább, biztosabb rajzú művész. Ady Endre, amikor a Budapesti Naplóban, 1905-ben színházi kritikát ír egy hamis és rossz parasztdrámáról, amit a Nemzeti Színház mutatott be - „leglelketlenebbül mégiscsak a színpad bánt el a paraszttal, néhol még csúfondárosan meg is rontotta”; ebben a kritikában már sóhajtva kívánkozik Justh után, a parasztról, az igaziról s az irodalomba belopott, meghamisított parasztfigurákról Justh tudna igazán szólni. Ne feledjük el: Móricz Zsigmond csak három év rúlva írja meg a Hét krajcár-t, s négy év múlva a Sárarany-t. De térjünk vissza a Párizsban tartózkodó Justh-hoz, a fiatal világfihoz, a szalonok kedveltjéhez és kegyencéhez - hogyan írja le naplójában Párizs legünnepeltebb, nagy színésznőjét, Sarah Bernhardt-t s otthonát. A vékony, ideges testű, arcjátékával minden érzést és szenvedélyt kifejező Sarah Bernhardt volt a tizenkilencedik század utolsó évtizedének nagy művésznője, maga a megtestesült „modernizmus”, a színpadon és magánéletében minden eszközzel feltűnést kereső, izgalmat kiváltó, érdekes színésznő. Klasszikus szerepeket is játszott, de sokkal szívesebben háziszerzője, a divatos Sardou hatásos drámáit, a Tosca-t, a Fedora-t, a Teodora-t, s mind a többit. Amikor Justh 1888-ban megismerkedett vele, már saját színháza volt. Nem érdektelen mulatság ízlelgetni Justh Zsigmond szaggatott, idegen szavakkal s mondatokkal teletűzdelt stílusát, ezeket a félig magyar, félig idegen mondatokat - a magyar arisztokrácia annyira jellemző stílusát. 2 A párizsi naplóból: 1888. január 13., péntek. „Sarah holnapra meghitt reggelire, s én ma természetesen elmentem hozzá pour déposer ma carte (hogy letegyem névjegyemet). Az hotel (palota) kapuja nyitva. Bemegyek, a porte cochére (kocsifeljáró) egyik ajtaján csengetek - az ajtó feltárul - s előttem az egész Jablonowski család, s rajtok kívül: két vénasszony, vagy öt-hat igen kifestett Porte St. Martin-i színésznő, két nagy kutya, egy pincsi, egy középnagyságú macska meg pár inas. Et tout la s’agitait, bourdonait, c’était comme une fourmiliére. (És mind nyüzsögtek, zümmögtek, mint egy hangyaboly.) A háttérben egy ultra fantastikus stelerszerű foyer (műteremszerű társalgó), amelynek leírása később, ha majd hívebben írhatom le. Bevisznek Sarah-hoz , Az ebédlőben. Egy óriási asztal tele ételmaradékkal, úgy látszik, ezek mind a reggelitől jöttek. Az asztalfőnél egy gótikus trónszékben Sarah - l’incomparable (hasonlíthatatlan jelenség). Fehér selyem praeraphaelistikus selyem négligé (reggeli ruha), arannyal hímezve. Fején egy aranysál. Sokkal szebb, érdekesebb, fiatalabb, mint a színpadon. Gyönyörű, hosszú szempillák, bársonylágyságú tekintet. Mindene fáradt, souple (lágy) és stylizált. Un réve (Álom!!) Egyik oldalán egy öregebb dáma, aki autográfot (sajátkezű írást) kér tőle, e mögött egy inas, ki tálcán kávésfindzsát tart. Másik oldalán egy másik öregasszony, qui est en quéte (keresgél) az asztalon. Előtte egy csomó újság, egy virágbokréta, egy pár levélpapír. Elle m’accueille avec sa voix d’or. (Aranyhangján fogad en gem.) Frázisok, de - à la Sarah Bernhardt. Leülök vele szemben. Minden percben megzavar valaki. Maurice behoz két gyertyatartót, amelyet egy barátja küldött comme cadeaux de noce (!) (Nászajándéknak.) Sarah s’épanche elle trouve ga trés bien. (Örül, nagyon kedves.) Aztán egy színésznő jó tanácsért, majd kiissza a csésze kávét, majd megírja az autográfot, s ahelyett, hogy azt írná, amire la dame question (az előbb említett hölgy) kérte, elle écrit quelque chose apropos de la Hongrie (Magyarországról ír valamit). Sarah: Quelle tété - ah quelle confusion - ah je n’y suis