Rakéta Regényújság, 1984. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-03 / 27. szám
megmutatott, nejének előadást tartott rólam, jóllehet ő hét- és tízkrajcáros szivaroknál drágábbakat soha nem vásárolt. Már itt hol tíz, hol tizenöt forinttal szerepeltem. El nem lehet képzelni azt a nevetséges hiúságot, amit ez a kis szürke-fekete emberke vetem és miattam az Akadémiában elkövetett. Mint híres fecsegő mindenüvé, szerkesztőségekbe, egyetemre, irodalmi társaságokba, képviselőházba, főrendiházba beszaladgált. Bizalmasabb embereinek megmutogatott, és suttogva úgy adta elő, hogy igen-igen magas helyről származtam. Sokan azt hitték, sőt híresztelték is, hogy egyenesen őfelsége kitüntető kegye. Mások Vaszary bíbornok hercegprímással hoztak kombinációba. * Nem nyugodott addig a kis akadémikus, míg egy nagy estélyt nem rendezett. Az Akadémia és egyetem vezértagjain kívül voltak ott feles számmal fő bankhivatalnokok, az Athenaeumtól, Pallastól, Franklintól vezérigazgatók, írók, művészek, képviselők és főrendiházi szegényebb tagok, főképp az erdélyi mágnások közül. Úgy volt, hogy Pulszkynak szán. Báró Eötvös is jelölt volt, mellette Szilágyi, Wekerle, Bobula, Neumann is megfordult a listán. És még sok más notabilitás. Mindennap haladtam fölfelé. Szédítő magasságig emelkedtem. Selyem-, bársonytokba jutottam. És ha ez lehetséges lett volna, a legfinomabb ételeket kapom, és legnemesebb műborokat iszom mint fejedelmi vendég. Robogtak a fogatok, bérkocsik, és kopogtak a cipők. A szűk, piszkos, sötét termek megteltek fényes közönséggel. Egy cimbalmos foglalt helyet valamely sarokban, az akadémikus úr koszorús, fátyolos bronzszobrával szemben. A rossz konyha mellett mindenki a szivarról suttogott. Negyven-ötven forintos szivar. Eljött a kritikus óra. - Károly - szól félrevonva egy híres írót az akadémikus -, egész életemben arra törekedtem, hogy hozzád hasonlítsak, és azt a nívót elérjem, melyen halhatatlan műveid állnak. Talán sikerült ezt a magasságot megközelítenem. Téged választottalak ki, mint aki a legtöbb helyen megfordulsz, és engem legtöbb helyi emlegetés tárgyává tehetsz, hogy egy remek szivarral megkínáljalak. Arról van szó, hogy az Akadémia elnöke szeretnék lenni. Érdemeimért ez oly csekély kitüntetés, hogy senkiben irigységet nem kelthet. Jókait, kit mindig utáltam, le kell gyűrnünk. Fogjunk össze. Megígéred? Majd én magasztalom a te vedet, te dicsérd az enyémet. Én esszét írok a te remekeidről, és te ugyanezt teheted az én remekeimmel. És most annak a szent szövetségnek örök megpecsételéséül, mely bennünket az első felléptünk óta köt: fogadd ezt a ... ezt... a kitűnőséget. Fejedelmek számára való szivar. Csak pár ily ritkaságom van. Téged tartottalak rá a legméltóbbnak. A másikat talán magam fogom elszívni, mikor az Akadémia első elnöke leszek. Öt... ötvenforintos szivar. Mélyen meg volt hatva a nagy férfiú. Úgy énekelte el, hogy: - Le-he-tet-len! A bemutatkozások hosszú sora következett most. A fél ország beszélt rólam elragadtatással. Voltak, akik azt mondták, hogy Shakespeare ereklyéi közül való vagyok. Nagyszerű ünnepre készült a széles rokonság. Valahogy az öreg kegyelmes úr is meg volt híva. Mivel kegyelmes nem volt más, csak ő, neki jutott a ritka szerencse, hogy velem felékesítsék. - Nagyméltóságos uram - kezdi a híres író országosan ismert szavalási modorában -, egy ereklyével óhajtanám megtisztelni, amilyet szegény házam még sohasem bírt. Egyetlen óhajom, életem legfőbb vágya, hogy a valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot szerénységem, önzetlen működésem elnyerje. Nem magamért, ó, nem, de vannak gyermekeim, unokáim, testvéreim, rokonaim, akiket még nem bírtam nagyságosokká, méltóságosokká tenni. Tudom, ha excellenciás lehetek, az akadályok elhárulnak. Én igen jó apa és kitűnő rokon vagyok. Érteni kegyeskedik engem excellenciád? - Ó, igen. - Nincs tehát több szavam. Fogadja ezt a remek szivart, és övendeztesse meg vendégeimet, hogy keleti rózsaillatát élvezhessük. A Firduszi földjéről való. Az excellenciás úr megropogtatott. Kettétörtem. - Károly, maga mindig nagy mester volt, én is. Megmondom magának: ez a szivar ezelőtt fél évvel az enyém volt, a Kerepesi út egy kis trafikjában vettem. Tudja? Tíz vagy tizenkét krajcár. Tudja? Ez a mi új, modern életünk. Tudja? ... De dobra ne üssük. TOLNAI LAJOS költő, író, szerkesztő, a 19. század végi magyar prózairodalom egyik jelentős képviselője. 1837-ben született a Tolna megyei Györköny község jegyzőjének fiaként, és a megyétől kölcsönözte írói nevét a Hagymássy családnév helyett. Középiskoláit Nagykőrösön végezte, ahol négy évig Arany János tanítványa volt. A pesti református teológián tanult, majd a pesti református gimnázium tanára lett. Elkötelezett Kossuth-párti volt. Első írásai 1860-ban jelennek meg a Hölgyfutárban. 1868-ban Marosvásárhelyre megy lelkésznek; Kemény Zsigmond Társaság néven szépirodalmi kört alakít, melynek későbbi közlönyét is ő szerkeszti. 1884-ben Budapestre költözik, és egy ideig, igen nehéz anyagi körülmények között, írásaiból él. A 80-as évek derekán emelkedik írói pályájának csúcsára. Harmincöt regényében, sok száz elbeszélésében élesen, szenvedélyesen bírálja kora társadalmának visszásságait. Nyelvi ideálja Arany János nyelve, melyet igyekszik átmenteni regényeibe. De a regények szelleme ellentmond minden klasszikus derűnek és békének. A kép, amelyet Tolnai rajzol a hatvanas és hetvenes évek társadalmáról, Jókai világának a fordítottja. 1902-ben halt meg, Budapesten. Művei többek között: A sötét világ, Az urak, A báróné ténsasszony, A nemes vér, Dániel pap lesz. Szegény emberek útja, A rongyos, A grófné ura.