Rakéta Regényújság, 1985. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-12 / 11. szám
előttünk pár száz lépésre, vagyis éppen a csatárlánc megött foglalt állást. Egy hosszúnyakú, sovány lovon ült az öreg a legsűrűbb golyózápor közepette. Úgy ült ott Bem lován, mintha ércből lett volna öntve, a süvöltő golyókat számba sem vette, csak fejét fordítgatta jobbra-balra, vizsgálva a csata folyamát s osztva parancsait a minden percben érkező táborkari segédeknek, kik közt már Petőfi Sándort is ott láttuk. Bemen szürke katonaköpenyeg volt, mely több helyen át volt lyukasztva puskagolyók, által; fején egyszerű fekete viaszosvászonnal bevont csákót viselt, melybe egy fehér forgó volt helyezve; ez a forgó képezte Bem atyusnak minden tábornoki díszjelét, anélkül úgy nézett volna ki az öreg, mint egy előhaladt korú közember. Mi aggódtunk az öregért, amiért oly veszélyes helyre állt, annyira kitéve magát a golyózápornak, s midőn egy küldöttség által föl akartuk kérni, hogy biztosabb helyre álljon, az ősz vezér felénk fordult s rendeletet küldött századosunknak, hogy vonuljon át századunkkal a jobbszárnyra, mivel az ellenség azon irányban nagyon terjeszkedett. Oda vonultunk. - Menet közben többször néztünk vissza, s vizsgáltuk kíváncsian, hogy vajon Bem még mindig azon a veszélyes ponton áll-e. Ott állt kiz ő azután is egész hidegvérrel. Tovább haladva, a távolság- és lőporfüsttől nem láthattuk többé. A jobbszárnyon egy csatárláncból, megette néhány szakaszocska segítséggel, egyetlen ágyúból és mibelőlünk állt a védelem. Velünk szemben az ellenség részéről egy zászlóalj gyalog, egy vadász-zászlóalj, melyből a csatárlánc is előreküldve volt (a szász fiatalságból alakult önkéntes vadász-zászlóalj volt az, mely nagy bátorsággal nyomult előre s küzdött ellenünk), és egy osztály lovas csatázott. Midőn mi oda érkeztünk, egyetlen ágyújuk sem volt még, s igy a mi ágyúnk oly hatalmasan tüzelt az országút mellől az ellenséges csapatokra, hogy azokat nem csekély zavarba hozta. Puchner összes ágyúi centrumunk ellen működtek, de végre küldött át négy ágyút jobbszárnyunk ellen is. Bátorszívű tüzérünk még ezeket is megzavarta, mert mielőtt lemozdonyoztak volna, jól irányzott lövéseket intézett ellenük, s két lovukat el is lőtte; de végre mégis lemozdonyoztak leiz azok, s megkezdték ellenünk, mégpedig ugyan hevesen, a tüzelést. Célpontjuk ágyúnk és mi voltunk inkább. Süvöltöttek tehát sűrűn az ágyúgolyók köztünk és fejünk felett, mely alkalommal midőn egy fordulatot tettünk, egyik bajtársunknak jobblábát szakította el egy hatfontos. Kért, könyörgött szegény, hogy ne hagyjuk ott vagy lőjük főbe, fölvenni és elvinni nem volt időnk, a főbelövésre egyikünk sem vállalkozott, pedig az jótétemény lett volna reá nézPetőfi Sándor szintén ott volt a jobbszárnyon, ki tajtékzó lován hol előre, a csatárlánchoz, hol egyetlen ágyúnkhoz, hol mihozzánk vágtatott, s megvetve a félelmet, a halált, lelkesített, bátorított mindenütt, ami annál feltűnőbb volt, mert honvédeink közül Petőfit kevesen ismerték, miután ő nem katonatiszti öltönytviselt; magyar öltönyt viselt ugyan, de - emlékem szerint - minden tiszti jelvény nélkül; fejét tollas Kossuth-kalap fedte, s kardot hordott. Jobbszárnyunkon különben gróf Bethlen Gergely alezredesünk parancsnokolt, ki - mint elismert bátor katona - szintén megtett mindent a csata sikeres kimenetelére nézve; a sors könyvében azonban végzetes betűkkel volt reánk nézve megírva e csata kimenetele. Megkezdődött aztán déli tizenkét óra felé a csata végső és legvéresebb jelenete, midőn ugyanis az ellenség látván, hogy a Bem tábornok parancsnoksága alatt középen előrenyomuló csatárláncot nem kíséri semminemű tartaléksereg, az ellen egész közép erejével rohamot intézett, s visszanyomta azt a mindenféle pakkos szekerekkel eltorlaszolt város utcáiba, hol ezen akadályok miatt tizenhét ágyúnk, a tábori pénztár és sok más hadiszer maradt vissza az ellenség birtokába; balszárnyunk pedig egészen elszakíttatott. Jobbszárnyunkon is bekövetkezett gyorsan a katasztrófa, hol a gyalogsági lőszer elfogyván, csatárláncunk nem tüzelhetett. Kiáltottak ugyan hátra bátor honvédeink lőszerért, de a lőszeres szekerek és ládák már mind üresek voltak. Ezen zavarunkat az ellenség azonnal észrevette, s annak lovassága, az előrenyomuló és keményen tüzelő vadászcsatárlánc védve alatt, csatárláncunkat megrohanta, mely tömegekbe szaladt össze. Hasztalan, lőszer nélkül. Ekkor lövetett keresztül Baltesz százados egyik tenyere. Minket gr. Bethlen Gergely alezredes rohamra vezetett, amit alig kezdtünk meg, s már „megállj”-t s visszavonulást parancsolt. Petőfi a más oldalon - ki a nagy zajban, lármában nem hallotta Bethlen vezényszavát - rohamra lelkesített, s így aztán századunk egyik része előre rohanni, a másik pedig visszavonulni akart; midőn aztán fölhangzott ismét Bethlen ezredes dörgő hangja: „Vissza!” Petőfi nem tudta, hogy a fővezértől gyors visszavonulási parancs jött, nehogy mi is elszakíttassunk vagy foglyul essünk ágyúnkkal együtt, amelyre ez alkalommal oly nagy szükségünk volt. Nem ritkán szokott visszavonulási parancsot adni, de ha már kiadta, a tréfát e tekintetben sem ismerte. Tehát miután lőfegyvereinket az ellenség lovasságára gyorsan kitüzeltük, visszavonultunk, magunkkal vivén ágyúnkat is. Az ellenség viszszavonulásunk alatt is tüzelt reánk szünet nélkül. Sokan maradtak közülünk a vízaknai csatatéren. Az alsó városrész egyik keresztülfutó utcáján vonultunk át a főútra, hol a zűrzavarnak netovábbja tárult szemeink elé: pakkos szekerek, honvédek, menekülő nép stb. küzdött ott a kivonulás akadályaival. Midőn mi odaérkeztünk, az osztrák szolgálatban álló magyar gránáthosok a piac felől már ugyan keményen tüzeltek reánk, jól láttuk s megismertük őket bozontos nagy lövegeikkel. Feltűnt azonban nekünk nagyon, hogy honvédeink nem viszonozzák a tüzelést. - Tüzeljetek, bajtársak! - kiáltánk - máskülönben mind itt maradunk, mint elesettek vagy mint foglyok. - Tüzelnénk, bajtársak! - felelének ők - de nincs lőszerünk. - Miféle töltényekre van szükségetek? - kérdeztük. - Kovás fegyverekhez valókra - válaszolnak a honvédek. Megjegyzendő, hogy a honvédség egy része gyutacsos, a más része pedig kovás fegyverekkel volt ellátva, a lovasság lőfegyverei (karabélyok és pisztolyok) általán mind kovásak voltak. Felnyitottuk tehát tölténytáskáinkat s töltényeinket gyorsan osztottuk ki a honvédség közt, kik a tüzelést azonnal meg is kezdték a gránátkosokra s azokat visszavonulni kényszerítették; így aztán sikerült nekünk is a városból Szeredahely felé vonuló úton a magaslatra kijutni. Midőn a magaslatra kiérkeztünk, ott a meghátrált része seregünknek már rendben állt és pihent. Benn is fenn volt, ki egy térképet nézegetett; közelében a főbb tisztek ültek lovaikon. Petőfi Sándor velünk egyszerre érkezett Anton Puchner (1779-1852). Johann Stadler litográfiája