Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1986-03-25 / 12. szám

Kinn a kertben voltunk, Egymás mellett ültünk, Az úristen tudja, Mi történt közűlünk? Azt sem tudtam, mi van, Ősze vagy kikelet? Csak egyet tudtam, hogy Veled vagyok, veled! Mélyen belenéztem Fekete szemedbe, S fehér kezecskédet Tartottam kezembe’. Hogy úgy egymást néztük, Ily szókat ejtettem: Ha mi most itt kővé válnánk mind a ketten? Azt mondtad: nem bánnád. Vajon miért mondtad? Azért-e, hogy már az Életet meguntad? Oh vagy tán azért, hogy Boldogság lenne rád, Ha együtt maradnánk Örök időkön át? KÖNYVES TÓTH MIHÁLY: Történik egyszer, úgy szeptember hó elején — írja K. Tóth Mihály úr —, hogy Pető­fi este tizenegy órakor hatalmasan csenget az ő lelkészi lakása ajtaján, s a cseléd által bebocsát­tatván, a cselédnek megparancsolja: a lelkész urat rögtön keltse fel, dolgozószobáját pedig nyissa föl, hol várni fog reá. Tóth Mihály úr félpongyolában bement a dolgozószobába, Petőfit a díványon végignyúlva találván. Fölugrott: — Uram — mondá kiáltva —, én szerelmes vagyok. — Az nem nagy dolog — válaszolt a derék lelkész —, az élet ily ifjú korában a szerelem valami nagyon természetes. — Szép, nagyon szép leányba, ifjú és lángeszűbe vagyok szerelmes, uram! — Annál derekabb, csak az a kérdés, hogy e nagyon szép s lángeszű leány viszont szereti-e önt, s általában: szerelmes-e már? Őszintén megvallom — írja Könyves Tóth Mihály úr —, .­...a..............- i-~’ ...........................—tssztz '■' . ........... .. 1 —--- " 1 1 " : nem tudtam, hogy Erdélyi Rózát vagy Király Jankát tekinti-e ő­ szerelme tárgyául, mert e jellemzés mindegyikre illett — s a beszélgetést úgy igyekezett irányozni a derék lelkész, hogy ebbeli kétkedése bizonyosságot nyerjen. — Uram — folytatta egészen lángra hevülten —, az én sze­relmem tárgya az, akit, mihelyt az élet színpadára kilépett, a két magyar haza bálványozott, ezt imádom én, s ez mondta egy negyedórával ezelőtt, hogy nemmé lesz, és én azért jöt­tem önhöz, hogy e dicső lénnyel eshessen össze. Ez igékből megértette az aggódó lelkiatya, hogy sem nem Róza, sem nem Janka forog szóban, egész nyugodtsággal kérdezte: — Hát kicsoda az a bálványozott dicső leány? — Hogy kérdezhet művelt ember ilyesmit? Hát van-e több élőlény az egyetlenegyet kivéve, aki ifjú, szép, lángeszű, aki a két magyar haza kedvese? Önnek ezt már tudni kellene s kell hogy tudja: az én szerelmem Prielle Kornélia. JULIA LEVELE TEREY MARIHOZ: Erdőd, 1847. január 12. Képzeld, mily boldog vagyok, M . . .kás ő kedvessége ez újév első napján egy levelet írt, amelynek vége, hogy formaliter megkér. De már el is intéztem a dolgot, mert a papa engedel­­mével én is egy igen bájoló feleletet írtam neki, melynek is­mét ez a vége, hogy: es kann nicht sein! [nem lehetséges!] De mégis hízelgett ez az ajánlat, mert eddig azt gondoltam, hogy én csak olyan istenadta fantaszták ízlése vagyok, de most azt látom, hogy még egy szolid, derék embernek is van bizalma hozzám. Még oly elhízott leszek, hogy gyalog nem is beszélhetnek velem! TÉREY MARI LEVELE JÚLIÁHOZ: Nagykároly, 1847. április 27. Tegnap este a pesti táskába kaptam ezen ide zárt könyvet, nekem volt címezve, benn egy kis cédula feküdt, melyben kér néked elküldeni s nevében igen-igen boldog házaséletet kívánni, mert úgy hallja, hogy férjhez mégy. Ha ma postanap A regényes fekvésű erdődi kastély, s nem kevésbé regényes hajlamú Júlia otthona Prielle Kornélia (1826—1906), akinek a költő Debrecenben megkérte a kezét 33

Next