Rakéta Regényújság, 1986. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1986-03-11 / 10. szám
Mórnak jólestek a harsogó tapsok, a harsány vivátok. Megnövekedett önbizalma szónoki képessége iránt, holott azelőtt bizony nem volt valami nagy szónoknak mondható. Jókai után Petőfi Sándor lépett a szónoki emelvénynek használt biliárdasztalra, amelynek tetejéről elszavalta a Nemzeti dal-A Talpra magyar, hí a haza . . . Csodálatos hatása volt a Nemzeti dalnak. Szinte megbabonázta hallgatóit, felpezsdítette a vért a legjámborabb nyárspolgárban is. A lelkesedés olyan nagy volt, hogy már nem fért el a Pilvax Kávéházban, kicsapott onnan az utcára is, mint az áradó folyam. A vásárosok már odakünn a kávéház előtt ismételgették a Nemzeti dal refrénjét: — Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! . Fél tízre járhatott az idő, amikor a fellelkesedett tömeg valósággal magával sodorta a Pilvax Kávéházból Petőfi Sándort és Jókai Mórt. Odakünn csepergős, hűvös márciusi délelőtt, amely később havasesős délidőre fordult. A tömeg a Hatvani, a mai Kossuth Lajos utca felé hullámzott, és a tömeg élén Petőfi és Jókai Mór haladt. Isten tudja, honnan, valahonnan a föld alól előkerült egy öles termetű jurátus, aki nemzeti zászlót tartott a kezében. A zászlótartót Petőfi és Jókai maguk közé vették, most már a trikolór védelme alatt folytatták útjukat az egykori Újvilág utca felé. A Hatvani és Újvilág utca sarkán volt abban az időben az orvostanulók egyeteme. Éppen tízórai szünet volt a tanulótermekben, az ifjak az ablakból észrevették az utcán hömpölygő tömeget, nyomban lesiettek az utcára, hogy a tömeghez csatlakozzanak. Itt ismét Jókai Mór intézett beszédet a csatlakozó orvoshallgatókhoz. — Testvéreim, legyen béke, szabadság és egyetértés! Szónokolt most már a szelíd poéta biztatás nélkül is. Belekóstolt a legmámorítóbb italba, a szónoki dicsőségbe. Harsogott a hangja, mint a csatakürt. A szülő édesanyja sem ismerte volna fel ebben a hangban az ő csendes szavú Móric fiát. Petőfi itt ismét elszavalta a Nemzeti dal-t, és a tömeg vele ismételte az eskü szavait. Ott hullámzott le és fel a tömeg a szűk Hatvani utcán, mert még maguk a vezetők sem tudták, hogy mihez kezdjenek a tengerré dagadt lelkesedőkkel. A tömeg pedig, ahelyett, hogy fogyott volna, percenként szaporodott. Megérkeztek az Egyetem tér felől a jurátusok, a kispapok, akik ugyancsak leckeóráikat hagyták ott. Zászló alatt jöttek a Múzeum körút felől más és más csoportok. Mintha az egész akkori Pest megmozdult volna, és minden épkézláb ember a Hatvani utca felé futamodott, mintha ott osztogatnának valamit. Osztogattak is. Az emberi jogokat. A Hatvani utca és Szép utca sarkán, amelyet még ma is Pálffy-háznak hívnak, állott egy könyvnyomdahelyiség, pókhálós, szurtos üvegablakait mutogatva a Hatvani utca járókelőinek. Nem volt ez valami nagy nyomda, a mai könyvnyomdákhoz mérten, de ez idő tájt mégiscsak Pest egyik legnagyobb nyomdaintézete volt. A tulajdonosai Landerer és Heckenast, szolid üzletemberek, egyik se tartozott közülük a forradalmi párthoz. Ebbe a nyomdahelyiségbe lépett be Petőfi Sándor néhány barátjával. — Hol van a tulajdonos? — kérdezte. Nem kellett a tulajdonost keresni: ott ágaskodott az üvegajtó mögött, onnan a küszöbről nézte a boltja előtt hullámzó tömeget. — Itt vagyok — szólt Landerer Lajos. — Miben lehetek a ténsúrnak szolgálatára? — Én Petőfi Sándor vagyok, és a nép nevében követelem, hogy ezt a kéziratot, a tizenkét pontot azonnal nyomassa ki, hogy azt szétoszthassuk az odakünn várakozó nép között. Landerer nagy megrökönyödéssel vette kezébe Jókai kézírását. Ilyen megrendelője még nem volt a boltjában, aki a nép nevében követelt volna tőle valamit. Rápillantott a Mit kíván a magyar nemzet? kéziratára, ijedten visszaadta azt Petőfinek, és mind a két kezét a zsebébe dugta: — Sajnálom, nem tehetem. Hiányzik róla a cenzor engedélye. — Nincs már cenzúra! — süvöltött közbe Irinyi. Cenzor, cenzúra! Milyen régiesen hang- Degré Alajos Vajda János