Rakéta Regényújság, 1992. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1992-04-28 / 17. szám
tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette; a katonák, mint vendégek. A díszlakomának a Nemzeti Múzeum nagy terme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A Nemzeti Múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek. Ebéd ideje előtt itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a Múzeum külső lépcsőcsarnokában. Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is odatámasztja a vállát. Petőfi volt. Mondhatnám volt neki: Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit. Azonban egy másik ismerős alak is került mellém. Régi pajtás a komáromi rajziskolából, akivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kicirkalmazását. Nagy köpcös, csontos, de különben lomha fickó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsoberkomissár .Élelmezési főbiztosa volt a komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt. Egyszer csak nagy mozgalom támadt a Múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarcú, középtermetű, aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magisztratuális personák .Elöljárósági személyek vezették, akikkel élénken társalgott. A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát. Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall: -Des verfluchte Civilisten, könnt’s und éljen schreien, ween der General kommt!Ó, ezek az átkozott civilek, nem tudnának éljen-t kiáltani, amikor jön a tábornok. Már hogy mi: Petőfi meg én verfluchte Civilisten. Petőfinek még erre sem mozdult meg az arca. Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe. A patkó alakúra formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan sikerült helyet kapnunk, mégpedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által ismét összekerültünk három régi jó barátok. Brosenbach jutott az asztal végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben. Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket. Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a régi rajziskolai időkből. - Aha, der junge Fant neben mir! ›Ahá, az a fiatal suhanc mellettem!› Nem az az egyik, hanem a másik. Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki. - Tehát skribler! Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbrandnál, ahol az apja Obercomissar volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez az ő hivatása. A prófint süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás, az örökös harc „mit den verfluchten Bauern”,„Az átkozott parasztokkal. ”Akik különösen nagymesterek a zab elrejtésében a rekviráló tiszt elől. Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. - Két ismeretlen ifjú. - Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új emberek voltak itten, mi meg az elmúltak. Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó civilisták, akik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. Porrá lettünk, s azt éreztük. S ha még csak magunk lettünk volna porrá, de éreztük, tudtuk, hogy porrá lett velünk együtt minden, ami lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! - Nincsen jövő! És azután egymást sem ismertük. Tavaly még: - Lelkemnek megmaradt fele. - Ma már: Ki az az ember? Nem ismerem. S miért így? Azért, mert én nőül vettem azt, akit szerettem - s aki engemet oly igazán szeretett. Igazabban, mint a „feleségek felesége” az ő halhatatlanítóját. És ez alatt csak lepergett a díszlakoma a szokott rendben, egészen az utolsó mogyoró-desszertig, amit ki-ki a saját fogával tört fel. (Még akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő celebritások felmagasztalására, ami igen jeles visszhang volt Szemere Bertalan háromnapos böjtrendeletére. Engem émelyítettek ezek a toasztok, amihez átkozott rossz vinkót kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyűk kárognak a fejünk fölött, akkor mi előállunk dicsekedni, tömjénezni, hozsannát, vivátot kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, ahelyett, hogy a véres kardot körülhordanak völgyön-mezőn, a riadót kiáltva: - Fegyverre, magyar! Itt az ítélet napja! Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja azt, hogy tvasztok végén én is fölemeltem a poharamat, s ezt a szót mondtam áldomás gyanánt: - Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni. Síri csend támadt e szavaim után. Senki sem nyúlt a poharához. Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor énbelőlem úgy kikívánkozott ez a mondás! Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát sodakoccintó az enyémhez: - Köszönöm, pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad. ...Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam. .. .Négy hét múlva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső sorában. RAKÉTA 43