Reform, 1870. január (2. évfolyam, 18-47. szám)
1870-01-01 / 18. szám
18. szám. 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. Nyilt tér: 5 hasábos petitsor 25 kr. REFORM Előfizetési feltételek: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre Kél évre , 18 frt — kr. 9 n n Negyed évre Egy hóra Hirdetmények dija: 1 4 frt 50 kt. . 50 . I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 9. sz. földszint. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe* intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Kétsas utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK „REFORM“ra. A deczemberi számok 1 ftért megrendelhetők. Az előfizetési összegek a ,,Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz.) intézendők. Helyben Ráth Mór könyvkereskedésében is lehet előfizetni. Egész évre Fél évre .... Negyedévre .... Egy hónapra 18 ft - 9 „ - 4 „ 50 1 , 50 Szombat, január 1. 1810. Pest, decz. 31-én. Ha az utolsó 30 évnek történetén végig tekintünk, némi megelégedéssel nézhetünk vissza múltúnkra. A jelen talán nem teljesíti ifjú korunk reményeit, s a hazafiak vágyai más állást követelnek, mint melyet a nemzet eddig elfoglal. Voltak szomorú napjaink e 30 év alatt, melyeknek emlékeit az idő nem törölheti el, de ha jelen helyzetünket azzal hasonlítjuk össze, melyben nemzetünket a század kezdetén találjuk, nem fogja senki tagadni haladásunkat. Mint a vihar, midőn kedvező irányban jön, a hajót veszélyek között ugyan, de gyorsabban hajtja czéljához, ugyanazon események, melyek az utolsó 20 év alatt nemzeti létünket végveszéllyel fenyegették, csak sietteték haladásunkat. S ha sorainkban azok, kik a közéletben már 1848 előtt vettek részt, törekvéseik eredményeit a czéllal hasonlítják össze, melyet maguknak iQgságukban kitűztek, talán nincs egy is, ki nem vallaná be, hogy a való messze túlhaladta várakozásaikat. Azon közjogi viszony, mely hazánk s ö fölsége nem magyar országai s tartományai között létezik, s melynek bizonytalansága annyi súrlódásoknak és küzdelmeknek kútfeje volt , a sanctio pragmatika, a nemzet méltányos követelései szerint határoztatott meg, s az osztrák-magyar birodalom elnevezés azon paritás elvét fejezi ki, mely a birodalom két fele között ezentúl minden viszony alapjául fogadtatott el. Közügyeinket felelős kormány vezeti, s nem hiányzik egy sem azon garancziák közül, melyek az alkotmányos szabadságot Európának e tekintetben legelőbbre haladott nemzeteinél biztosítják. Törvényhozásunk a jogegyenlőség erős alapjára állíttatott, s a nemzetnek, s minden egyes polgárnak szabadságát királyi esküvel erősített törvények biztosítják. De bármennyire becsüljük a nemzetnek ezen vívmányait, ha közvetlen következéseiket megfontoljuk, azon meggyőződéshez jutunk, miként mindez magában véve sem nemzetünk jóllétét, sem annak jövendőbeli nagyságát nem biztosítja még, és elveszti becsét. Minden alkotmány csak azon kört jelöli ki, melyben a nép tehetségeit használhatja. A jólétnek s hatalomnak foka, melyet elérhet, ezen tehetségek mennyiségétől és czélszerű használatától függ; és ezért, ha önmagunkat ámítani nem akarjuk, el kell ismernünk, miként mindaz, amit eddig elértünk, egy szebb jövőnek csak még lehetőségét biztosította. Magát e jövőt még teremteni kell, s minél nagyobbnak tartjuk azon lépést, melyet hazánk 48-diki, és 67-iki törvényei által egy alkotmányos szabadság mezején tett, annál buzgóbb törekvésre érezhetjük felhíva magunkat, hogy alkotmányos szabadságunknak azon egy, de legfőbb garancziáját szerezzük meg, melyet az még nélkülöz, s mely abban áll, hogy a nemzet culturál viszonyai, s országunk anyagi kifejlődése, alkotmányos viszonyainknak megfeleljenek. Újabb nagy részben törvényeink a nemzet jövőjét a nemzet kezeibe tették le. Nincs semmi, mi abban akadályozna, hogy haladjunk; de ép azért haladnunk kell, s minden erélyünket és tehetségünket erre központosítani. De miként ? s melyek azon melyeket tennünk kell, s melyeknek lépések, czélszerű megválasztásától törekvésünk sikere függ ? Széchenyi, haladásunknak felejthetetlen megkezdője, sokat foglalatoskodott azzal, a mit ő egymásutánnak nevezett, s munkáinak egy részében a rendet tárgyalá, melynek követésétől — meggyőződése szerint — a haladásnak czélszerűsége függ. Mindazon befolyás mellett, melyet Széchenyi éveken át közügyeinkre gyakorolt: a nagy férfiú ki a nemzetet százados tespedéséből fölveré, soha sem birt azon hatalommal, hogy az egyszer megindult haladást, egy bizonyos sorrend követésére birja. És ez nagyon természetes. Ha a reform mezején a logikai rendnek követése nehéz, még azon esetben is, midőn a törvényhozás egy absolut uralkodó akaratától függ, és a reformátor, még ha trónon ülne is, a viszonyok által szoríttatva, sokszor oly intézkedésekre kényszeríttetik, melyek kellőleg előkészítve nincsenek, még kevésbé áll ez alkotmányos testületek hatalmában, kik a közvélemény által szorítva, oly országban, hol sok, hol minden igényel reformot, — egyes intézkedéseikkel nem várhatnak addig, míg azokat más intézkedések által előkészíthetik. Ne várja tehát senki tőlünk, hogy mit a dolgok természeténél fogva csaknem lehetetlennek tartunk, s mi hazánkban a nagy Széchenyinek sem sikerült, azt megkísértjük, és kijelöljük az egyes lépéseket s a sorrendet, melyet törvényhozásunknak követni kellene, hogy soha oly intézkedést ne tegyen, mely kellőleg előkészítve nincs. Ismételjük, a reform soha e tudományos logikai rendszert nem követte még, s épen mert gyorsasága főkép azon átalánosságtól függ, melylyel az egész nemzet a reformnak szükségét érezi, mindig a zavarnak egy bizonyos nemével jár. Törekvéseink sikere nem egy helyes rendszernek felállításától, hanem inkább attól függ, hogy azon akadályok háritlassanak el, melyek haladásunknak a törvényhozás terén eddig útjában álltak, s melyek főkép abban kereshetők, hogy törvényhozásunk eddig tevékenységét nem oly kizárólag a reform eszközlésére fordította, mint azt helyzetünk követeli. Kétségtelenül túlzottak azon panaszok, melyek a kormány s a törvényhozás ellen ezen szempontból emeltetnek. S ha azt, mi az országban 1867 óta történt, s az azon idő alatt alkotott törvények sorozatát végig tekintjük, valóban senki, sem a kormány sem a törvényhozás ellen a tevéketlenség panaszát joggal nem emelheti. Hogy azonban több is történhetett volna, hogy főkép az utolsó sessio eddigi eredményei sok kívánatnak meg nem felelnek, azt nem tagadhatjuk, s e tekintetben sok van, minek megváltozását őszintén óhajtani kell. Eddigi tapasztalásaink szerint törvényhozásunk eljárásában különösen két feltételtől függ a reformmunkálatok gyorsabb haladása, s illetőleg a haladás gyorsaságának lehetősége. Első az, hogy azon alapot, melyről ez idő szerint egyedül indíthatók meg s folytathatók a reformok, közösen fogadjuk el kiindulási pontul, s az alap az 1867-ki kiegyezés. Lehetnek, sőt vannak is, kik az 1867-ki törvényekben megállapított közjogi szerkezetet nem tartják a nemzet minden óhajtásait kielégítőnek, s azon időben, midőn ismét közjogi kérdéseket kellene a törvényhozásban tárgyalni, tán a létező egyes törvények megváltoztatására fognának törekedni; de ezeknek is el kell ismerniök azt, hogy az 1867-ki kiegyezés tette lehetővé a nemzet belügyeinek alkotmányos úton való rendezését, és hogy az 1867-ki törvények szolgálnak az újból szervezkedésben való haladásnak tényleges,és törvényes bázisául. A másik föltétel, melytől függ a reformok gyakorlati gyors keresztülvitele az, hogy azok úgy eszközöltessenek, miként ne csak a törvénytárban s a kormányrendeletekben lássanak napvilágot, hanem a nép gyakorlati életében is minél előbb óhajtott változásokat idézzenek elő. Ez pedig egyedül azáltal eszközölhető, ha minden új intézmény, minden új törvény a hazai viszonyokhoz, a nemzet társadalmi és műveltségi szükségeihez alkalmazva alkottatik meg. Sehol sem boszulja meg magát majmolás inkább, mint a törvényhozásban, és alig van gyümölcstelenebb munka, mint az, ha törvényhozás csupán átalános elveket proklamál. A jog, erkölcs, és társadalom átalános elveit megállapítani a tudomány föladata. A törvényhozás teendője ez elveket a nemzeti élet szükségeihez, az ország gyakorlati viszonyaihoz alkalmazva, valósítani a törvényekben. Elhisszük, sőt bizonyosak vagyunk benne, hogy ha ezen akadályok megszűnnének is, akkor sem haladhatnánk a reformokban oly gyorsan, mint azt kívánnók, s akkor sem láthatnék a nemzet újjászervezésének nagy művét oly rövid idő alatt befejezve, mint szeretnék, de hasonlíthatlanul gyorsabban mehetnénk előre, és akkor az elégületlenség, a folytonos sürgetés, a kormány zaklatása, nem akadályozója (mint most), hanem jótékony tényezője volna a haladásnak. — Ott, hol az egész törvényhozás őszintén a reform terére lép,s gondosan kerül mindent, mi fő czéljaitól, hacsak pillanatra is, el-elvonná: a folytonos sürgetés, a történtek kevés volta miatti elégületlenség, nem lehet kellemetlen a kormánynak, mert az neki törekvéseiben egyfelül lekerőül, s másfelül támaszul De ne felejtsük, hogy e sürgetésre szolgál, s elégületlenségre csak az van jogosítva, kit lelkiismerete megnyugtathat az iránt, hogy ő a reformok gyors létesítésére minden tőle telhetőt megtett, semmit nem akadályozott és semmit nem mulasztott. Óhajtjuk, hogy képviselőink ez uj évben a legnyugodtabb lelkiismerettel sürgethessék a kormányt. Pest, decz. 31. A „Pesti Napló“ mai számában aláírásra szólítja fel a magyar közönséget egy, Batthyányi Lajos számára állítandó, emlékszobor javára. Mi szívesen járulunk ez eszme terjesztéséhez, s midőn a „Reform“ szerkesztősége részéről ezennel 100 ftot ajánlunk fel megvalósításáért, csak azon óhajnak adunk kifejezést, vajha a „Pesti Napló“ a mostoha idő daczára, daczára az idei gyenge termésnek, daczára az országos pénzválságnak, daczára a nagymérvű vizáradásoknak, több szerencsével indította légyen meg ezen ügyet, mint minővel halad egyrészt Mátyás király szobrának, másrészt Széchenyi István szobrának, továbbá az aradi vértanuk szobrának, Petőfi szobrának, és Csokonay szobrának ügye. Uj év. Pest, decz. 31. Az országos ügyek is ünnepet tartanak e mai napon, — azaz pihennek; országház, városház, minisztériumok üresek és némák. Csak egy országos és politikai jelentőségű cselekmény megy végbe ma Pesten, mely nehány év óta hagyományos szokássá vált. Deák Ferencznél, mint minden újévkor, tisztelői megjelennek boldog uj évet s hosszú életet kivánni, a mit milliók osztanak teljes szivökből. Nem hivatal reménye, nem egy hatalmasnak kegye gyűjti hozzá az embereket. Nem hódolathoz, nem hízelgő tömjénezéshez, hanem inkább szives baráti rokonszenv nyilvánításához hasonlít ezen tisztelgés. Polgárias és egyszerű az, mint maga a férfiú, ki annak tárgya. Nem a „tisztelt uraim“, még nem is „polgártársaim“,hanem a bizalmasabb, magyarosabb „barátaim“, és a „te“ járja. Otthon érzi magát mindenki, a házias egyszerűségben, szi. A szeretet és őszinte mely őt körülvetisztelet, ritkán olvadnak össze ily teljes mértékben. Az ßszes ember szereti, és becsüli az ünnepelt férfiúban a rendkívüli elmebeli tehetséget, mely mindamellett nem érezteti fensőbbségét senkivel; az erős, morális érzésnek ellenállhatlan vonzalmat éreznek minden álság nélküli gondolkodása, tettei és magaviselete iránt; a lelkesedők az önzéstelen hazafi mintaképét látják benne; és a valódi magyar örömmel szemléli ezen annyi nagy tulajdon birtokosában a tősgyökeres magyarság gyérülni kezdő mintáinak egyikét, s még a csupa jókedvű társalgás kedvelői is el vannak ragadtatva kifogyhatatlan kedélyességén, mindig talpraesett és ul meg uj adomáin. A bensőség ily fokát csak szorosabb rokoni és családi körben szoktuk találni, s könnyen érthető, hogy az, akihez mindenki ily mértékben ragaszkodik, kárpótolva van bőven a családi életért. Senkinek sincs talán ily számos szellemi családja, a hazafiak és nemes gondolkodású emberek közös patriarchájuknak tekintik őt. Deákról nem áll az, ami sok nagy emberről, mintha házi öltözetben veszítne nagyságából. Ezen ellenkezőleg, hiányos képzetünk volna ezen komoly gondolkozású férfiúról, s talán helytelen fogalmat alkotnánk érdemeiről, ha csak nyilvános tetteit és beszédeit ismernék. Még aligha létezett — legalább Magyarországon — oly nevezetes férfiú, ki nyilvános föllépéseiben jobban le tudná küzdeni mindazt, ami szorosabban vett subjectivitás. Mint erős meggyőződésű ember, természeténél fogva tán nem kevésbé szenvedélyes, mint bárki más, s kedélye és érzései mélyek; de nyilvános beszédeiben sohasem appellál a szenvedélyekre és a szivre, ész és higgadtság oly objectiv a tiszta józan szavaiban, hogy a törvényszéki birák is mintául vehetnék vitázóS parlamenti beszédeit. És nevezetes az, hogy az országnak ezen, alkalmasint legtöbbet tudó s legügyesebb adomamondója alig használt valaha adomát nyilvános szónoklataiban, mely pedig oly alkalmas fegyver lenne, ha czélja csak az ellenfelek elnémitása vagy nevetségessé tétele volna. Szóval Deák egyéniségét csak félig ismeri az, aki az országgyűlésből akarja ismerni. De merjük állitani, érdemeit is csak fele részben ismerné az. A Deák társadalmi hatása kiszámithatlan horderejű most is , de különösen abban az időben, midőn az önkény a sajtóval együtt a szószéket is elnémitotta, ezen társadalmi hatás által tán egyedüli központja volt Magyarországnak. Téli hónapokban az Angol királynőben tartott szállás nevezetesebb gyülhelye volt a hazafiaknak, mint lett volna bármely casinó. A barátságos látogatások minden zaj nélkül irányadóivá lettek minden feltűnés a közvéleménynek, s egyszersmind a közvélemény állásáról való leghitelesebb forrásokká. Alig történt valami érdekes az ország bármely zugában, melyről Deák és köre hitelesebben s néha gyorsabban ne értesült volna, mint az akkori hatóságok. Ámbár maga keveset járt-kelt, el lehet mondani, senki annyira nem ismerte Magyarország állapotját, mint ő. A legfelső aristokracziától, a legegyszerűbb sorsú jó érzelmű hazafiig, ellátogatott hozzá vigasztalásért, tanácsért s cserében szolgált neki a hallott hírekkel. S mindez oly fesztelen, tüzetesség nélküli modorban történt, mintha csak kedélyes társalgás s nem politizálás lett volna. Ezen folytonos ,és nagy hatású magán társalgásoknak lehet köszönni, hogy mikor az 1861-diki alkotmányossági kísérlet először öltött határozottabb formát, 1860 októberében, a váratlan meglepetés daczára oly rendezett parlamentáris párt állott már csatakészen, minőnek alig találjuk példáját. Mindez egyedül az Angol királynébeni összejövetelnek s az Angol királyné rendkívüli tehetségű férfiainak köszönhető. Azóta is a parlamentáris nagy többség Deák lakását tekinti főhadiszállásának. Istenen, és a királyon kívül senkinek oly sokat nem köszönhet alkotmányosságunk helyreállítása, mint Deák Ferencznek. — És ez az, mi a mostani uj évi köszön A „REFORM TARCZAJA. Bismarck gróf magán s politikai élete. E korszak nem legjobb s legnemesebb, de mindenesetre legkiválóbb embereinek egyike, Bismarck-Sebenhausen Otto, született 1815 április 1-jén, a Brandenburgi tartomány Sebenhausen helységében, mely családi birtok. — Atyja lovaskapitány volt, s meghalt 1845-ben; — anyja Menken kir. kabineti titkár leánya, mint mondják, igen eszes s becsvágyó nő volt. Mindig azt óhajta, hogy fia a diplomácziai pályára lépjen, de jóval előbb halt meg ez is, mintsem fiának nyilvános pályája kezdődött volna. Bismarck Otto első nevelését Berlinben kapta ; 1832-ben a göttingeni egyetemre ment, hol nem sokára kitűnt ; nem tanulmányi, hanem párbajai, s különöségei által. Saját állítása szerint csak kétszer volt jelen előadásokon, mielőtt a vizsgára ment volna. E kicsapongó életet folytatta alárendelt kormányhivatalokban , míg azokat megunva, jószágára vonult vissza, gazdálkodás és oly orgiák közt osztva meg idejét, melyek következtében „bolond Bismarcknak“ nevezték el. De ugyazon junker, ki vad társakkal vadászott, ivott, kalandokat űzött, koronkint magába vonult, könyvtárába zárakozott és ott naponkint természettudományi, politikai tanulmányoknak élt. Bejárta változáskép Angliát s Francziaországot,s 1847-ben megházasodott. Puttkammer régi egyszerű nemesi családból vön nőt, kinek békés, vallásos szülei nem nagy kedvet éreztek leányukat a kicsapongásairól hires férfinak oda adni. De a leány őt szerette, s határozottan kijelenté, hogy hozzá megy s nem máshoz. Nem is volt oka megbánni, mert Bismarck példás férj, s jó családapa jön. IV. Frigyes Vilmos, a regényes kedélyű és pezsgő-kedvellő — hosszú küzdelem után végre teljesítendő a poroszoknak is 1813-ban tett, s addig be nem váltott ígéretet, 1847-ben egybehívta az „Egyesült tartománygyűlést“ (Vereinigter Landtag). Bismarck abban, mint tartományának küldötte foglalt helyet, s mint szélső jobboldali s feudális viador tüntette ki magát. Az 1848-ki viharok közt, midőn minden sodrából kijött, s utóbb a sociális mozgalom a liberális pártot is a reakczióba űzte, Bismarck ki nem veszté el bátorságát, a conservativ pártnak mintegy gyúpontjává lön. Ő azon idők reakczionárius szellemét teljesen fölvette magába, de nem is ijedt meg, sem nem alkudott meg a a vész idejében. Ekkori külpolitikájának sarkpontja az, hogy — „Poroszországnak csak egy ellensége van, a forradalom, és az ellen Ausztriával kell neki egyesülnie.“ — Midőn Manteuffel a Poroszországot meggyalázó olmüczi egyezmény miatt az ellenzék által megtámadtatott, Bismarck erélyesen védelmére kelt neki, tagadván: „hogy Poroszország politikájának annak kellene lenni, hogy a német parlament Donquixottjait védelme alá vegye;“ ez alkalommal ugyan ő azt is mondá: „Ausztria régi német hatalom képviselője és örököse, mely gyakran s dicsőségesen hordozta Németország kardját.“ Természetes ennélfogva, hogy Ausztria örömmel fogadta 1851-ben Bismarck kineveztetését Frankfurtba, Poroszország képviselőjéül, hol nyolcz évig maradt is. De épen ezen időszak alatt fejlődött ki Bismarck politikai irányában azon nagy változás, mely később annyira megdöbbenté a világot, mint a szentszövetség és reakczió lovagja jött Frankfurtba, ki minden német nemzetiségi aspirácziót kigunyolt, Ausztria buzgó hive volt, és 1852-ben Dániát épen azon politikáért jutalmaztatott meg a Danebrog rend nagy keresztjével, melyet következő nyilatkozata jellemez: a Schleswig- Holstein támogatása Dánia ellen „a legveszedelmesb, legfrivolabb, legigazságtalanabb vállalat, egy forradalomnak jogtalan támogatására.“ Ugyanazon Bismarck 1864—1866 feldarabolja Dániát! E változás menete igen egyszerű. A német szövetség vézna alkotmányának olyan amilyen működése, lényegesen a két nagy német hatalom közreműködésétől függött, mely 1848-ig ismeretes körülmények, s Metternich ügyes politikája következtében, föntartatott. De az 1849-ben ministerelnökségre vergődött dölyfös Schwarzenberg herczeg, kivált az olmüczi győzelem óta, mely pedig, mint Világos, csak az orosz intervencziónak érdeme vola, nem ismert korlátokat, és híressé lett jelszavához: „előbb meg kell gyalázni, azután elrombolni Poroszországot“ illőleg viselte magát a német ügyek kezelésében. Bismarck azonban nem az az ember volt, ki ezt megadással tűrje. „Frankfurtba jöttem után nem sokára,írja később, leesett a hályog szememről. Láttam, hogy azon mennyiségeknek, mikkel számítok, egy része nem létezik; hogy azon Ausztria, melyet képzeltem, valójában nem létezik, s ennélfogva vele karöltve járni nem lehet.“ Ezután nem sokára külön küldetéssel, Bécsbe kelle mennie, s ott megkisérte a császárt Poroszország irányában barátságosabb eljárásra bírni. Nem sikerült. Igen udvariasan fogadtatott, de nem ért el semmit. Ezóta Bismarck Ausztria határozott ellene lön, s frankfurti működése nem volt egyéb, mint erélyes, folytonos harcz, Ausztria túlnyomó befolyása ellen. A király el volt csüggedve, s azon három bajor herczegnő, kik tudvalevő befolyást gyakoroltak akkor Európa politikájára, hatásának nem birt ellenállni. (Zsófia főherczegnő, a bajor királynő, s akkori porosz királynő-nővérek.) így már beleegyezett abba, hogy Ausztria minden országaival belépjen a német szövetségbe, mit csak a nyugati hatalmak akadályoztak meg. A krimi háború kiütvén a Bismarck testtel, lélekkel Oroszország pártján volt. Ő ez időben már igen nagy befolyásával eszköz volt abban, hogy Poroszország semlegességét mondá ki, mely Oroszországnak egyoldalún kedvező volt, s hogy Ausztria akkori gyenge politikája minél jobban kihasználtassék. Neve már akkoriban mint jövőbeli premier emlegettetett. De csak 1858-ban, midőn a mostani király lépett trónra, bocsáttatott el a dicsőségtelen Manteuíel minisztérium, s akkor még Hohenzollern herczege, neveztetett helyébe. Bismarck alighanem érzett valami csalódást ez alkalommal; némely barátja sürgette is, hogy mondana le; de ő helyesebbnek vélte bevárni, mig a minisztérium szint valland. Ez időben 1858-ik novemberben következő igen jellemző sorokat irta nővérének: „Ha ezen urak (a miniszterek) a conservativ párttal némi összeköttetést ápolandnak, ha őszintén törekednek a hazai belügyekben kiegyezést, s békét eszközölni s föntartani: külpolitikánkban nagy előnnyel fognak bírni, mert mi nagyon lesülyedtünk, magunk is alig tudjuk, mennyire éreztem ezt én itt, keserűn. Azt hiszem a herczeg azért neveztetett ki premiernek, hogy garancziát adjon a pártkormány ellen, és az iránt, hogy balra le ne csuszanjunk. Ha ebben csalódom, vagy a kormány a hivatalvadászok számára helyemet szükségeli, akkor visszavonulok Schönhausen fái alá és nézni fogom, hogy kormányozzák Poroszországot demokrat majoritások, megkísértvén a felsőházban teljesíteni kötelességemet. Változás az élet lelke, és én remélem tíz évvel fiatalabbnak érzendem magamat a hadviselés ugyanazon állomásain, miket 1848— 49-ben elfoglaltam. A kilátás friss, becsületes harcra, hivatalos békéktól mentsen, úgy szólván politikai úszógatyában, legalább is oly vonzó reám nézve, mint a szarvasgombák, sürgönyök és rendjelek ezen „régiméje.“ Ha a diplomata és gentleman állását egymással kiegyeztethetőnek nem találnám, pillanatig sem fogok habozni tisztesen megválni a magas fizetéstől. Egyszerű szükségeimmel független vagyok; s ha isten nőmet s gyermekeimet jó egészségben megtartja, azt mondom „ vogue la galére“ — (hadászszék a hajó), akármilyen a vízállás. “ Ez év vége felé Bismarck Pétervárba küldetett, mint követ. Elhagyván Frankfurtot egy levelet irt kormányának, mely saját később kifejtett politikáját jelzé, s kifejté, hogy Poroszország a német szövetség mellett fönn nem állhat, hogy az neki betegsége, melyet „előbb utóbb tűzzel vassal kellene gyógyítania.“ Innen jő a híres „Blut und Eisen“ szó, mellyel addig gúnyolták Bismarckot, míg a teljesedésbe nem ment. Oroszországból is folyvást nógatta Bismarck 1859-ben, hogy Ausztriának Olaszország elleni háborúját használja föl a német szövetség oly revíziójára, mely Poroszország állását megjavítsa. A gyenge cabinet azonban közvetítési kísérletekkel vesztegeté el az időt, míg a villafrancai fegyverszünet lepte meg a világot. Ekkor Ausztria, mint tudjuk, Poroszországot vádolta, mint vereségének okát. Bismarck azalatt Pétervárból kisérte figyelemmel a dolgok menetét. Csalódván az új minisztériumhoz kötött várakozásaiban, örült, hogy távolabb állhatott a tűztől. Mint Oroszország régi barátja, ott kellemes társadalmi viszonyok közt élt, s mint Frankfurtban nyílt házat vitt; de berlini összeköttetéseit el nem hanyagolta. Mennyire értek meg már ekkor államférfim eszméi s tervei, mutatja egy 1861. szept. 18-án írott levele: „A valamennyi államban létező conservativ érdekek együttességének eszméje nem egyéb veszedelmes fikcziónál — teljes viszonyosság hiányában. Ha e föltétel nélkül ragaszkodunk hozzá, ez conquixottismus, mely Poroszországot saját czélja elérésében, mely minden támadás ellen való megvédése, akadályozza. Nem kellene a porosz conservativ pártnak elvül kiáltani ki azon német fejedelmeknek jogtalan souverainitási szédelgését, kik a szövetségi helyzetöket arra használják, hogy európai politikát játszanak. Mi otthon liberálisak vagyunk, (?) künn legitimisták. Más koronák jogát jobban védjük, mint a magunkéét; mi dühbel igyekszünk föntartani azon diminutiv soverainitásokat, miket Napoleon alkotott, Metternich szentesített; s nem látjuk be, mily veszély fenyegeti függetlenségét Porosz- és Németországnak mindaddig, mig ez esztelen szövetségi alkotmány fönáll. ... Ki kell jelentenünk egyenesen, minő változtatások azok, miket óhajtunk, s hogy nem akarunk tovább menni, mint a mit biztosságunk, s mindanyiunk érdeke követel. Németország hadi erejének szorosabb egyesítése nekünk oly szükséges, mint a falat kenyér ; új és ruganyos vámtarifa a vámegyletnek; a német belső határok természetellenes alakzata következtében támadt anyagi érdekeink védelme. Azt sem látom át miért ijedjünk meg az országgyűlésen, vagy vára-