Reform, 1870. február (2. évfolyam, 48-75. szám)
1870-02-05 / 52. szám
52. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben, házhoz hordva Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij külön 30 kr. évre Fél évre , 18 frt — kr. 9 . — . Negyed évre Egy hóra . 1 4 frt 50 kr. . 50 , pLŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK a „REFORM“ Február-Miáreziusra 3 ft*t. Egész évre 18 frt. Fél évre 9 frt. Negyed évre 4 ft 50 kr. Egy hónapra 1 ft 50 kr Az előfizetési összegek a ,,Reform“ kiadó hivatalához (kétsas-utcza 14. sz. intézendők. Helyben Ráth Mór könyvkereskedésében is lehet előfizetni. Szombat, február 5. ISW. REFORM Pest, febr. 4-én. Ma, midőn Bécsben egy szakbizottság kezdi meg tanácskozásait az osztrák-magyar konzulátusi ügy átalakítása felett, helyén lesz Magyarországnak ez ügyben fenforgó érdekeit pár szóval érintenünk, annál is inkább, mert a közvélemény e tárgyról sem hivatalos oldalról, sem a sajtó részéről még föl nem világosíthatott. Felfogásunk szerint a kérdés ma ránk nézve abban áll, mi módon kell és lehet a monarchiában elfogadott dualistikus rendszernek a konzulátusi ügyekben kifejezést adni? — más szóval, miként volna kivihető, hogy a magyar korona alattvalói külföldön is a magyar hatóságoknak legyenek alárendelve, nem pedig mint eddig a bécsieknek ? Az első ellenvetés, melyet már a kérdésnek ily alakban való föltevése ellen tenni lehet, az t. i., hogy az 1867. XVI. tczikk IX. czikke „az összes konsulátusi ügyet a közös külügyminiszter vezetése alá helyezi, hogy a szerint a konsulátusi ügy szét nem választható közös ügynek ismertetett el, el fog esni, ha egyrészről a törvény szavait, másrészről a konsulátusok hatáskörét közelebbről megvizsgáljuk. A törvény ugyanis csakis kizárólag kereskedelmi szempontból tekinti a konsulátusokat, s így, midőn azokat közöseknek dekretálja, csak a monarchia kereskedelmi képviseltetésének egységét akarja megóvni. Ez egységet, valamint a monarchia diplomácziai képviseltetésének egységét veszélyeztetni mi sem akarjuk, sőt nyíltan elismerjük mindkét tekintetben a képviselet egységének szükségét; de másrészt nem hunyhatunk szemet a konzulátusok azon más feladatai felett, melyek sem a törvény által egységesen kezeltetni nem rendeltetnek, sem a magyar alattvalókra nézve igazságtalanság nélkül közösek nem maradhatnak. Értjük a konsulátusok igazságszolgáltatási hatáskörét magyar polgárok egymás közti ügyeiben. A mai állapotok szerint, ha például két magyar iparos keleten egymás közt nem tud megegyezni, ügyekben első fórumban az illető konsulátus, másodikban a bécsi Oberlandesgericht, harmadikban a bécsi Cassationshof Ítél, tehát épen nem közös, hanem kizárólag osztrák hatóságok. E visszás helyzetből ered aztán azon gyakorta előforduló eset, hogy külföldön élő magyar polgárok, a bécsi hatóságok iránti ellenszenvből, semhogy a konsulátusokhoz folyamodjanak, melyektől ügyök az osztrák törvényszékekhez vándorol, inkább a helybeli idegen hatósághoz fordulnak, s idegen törvényeknek vetik alá magukat. Nincs más választásuk, mint az osztrák, román, török stb., tehát csakis idegen hatóságok között. Ezen része a konsulátusi ügynek az, melybe szükségesnek látjuk a dualistikus elvet bevinni oly módon, hogy a konsulátusok ítéletéből , magyar állampolgárok ügyeiben a felebbezés ne az osztrák, hanem a magyar felsőbbségekhez menjen. Azon kifogás sem állhat meg azzal szemben, hogy a konsulátusok hivatalnokaitól nem lehet több különféle jog alapos ismeretét kívánni, mert aki ismeri a konsulárus igazságszolgáltatást, tudni fogja, hogy az nem sorolható a rendes törvényszékek jogszolgáltatásának rendszerébe, mely a tételes jognak részletes és alapos ismeretét elkerülhetlenné teszi , hanem inkább hasonlítható az esküdtszéki bíráskodáshoz, amennyiben a konsuláris törvényszéknél az alperes hazájából való két megbízott bíró csak „legjobb tudta és lelkiismerete szerint itél.“ Másrészt abban különbözik nemcsak az esküdtszéki, hanem minden más bíráskodástól, hogy a konzulátusi törvényszék végzése inkább közvetítő, semmint ítélő természetű, a jogi értelemben vett ítélethozás rendesen a fentebb tartozvány hazai törvényszékek hatáskörébe igazságszolgáltatási tekintetben tehát a konsulátusok nem az állam és a külföld, hanem csakis valamely állam külföldön élő polgárai és belföldi hatóságai közt szolgálnak közvetítőül. Ezekhez képest meg kell különböztetnünk a konsulátusok diplomáciai és igazságszolgáltatási hatáskörét. A diplomácziai osztályok hivatása a magyar-osztrák polgárok és külföldiek közt fölmerülő ügyeket elintézni; ezeknek tehát a közös külügyminiszter hatósága alatt kell államok, mert ez ügyek a szorosan vett külügyekhez tartoznak. Nem így az utóbbi osztály teendői, melyek a külügyekkel ma csak esetlegesen vannak összekapcsolva. Ha ez eszmét például a hazánkra nézve főfontosságú keleti viszonyokra alkalmazzuk, még jobban meggyőződhetünk annak gyakorlati kivihetőségéről. nak Konstantinápolyban van a monarchiaegy nagykövetsége, mely az alája rendelt korlátnokságok, fő és alkonzulátusok segélyével közvetítőül szerepel a bel- és külföld közt, tehát viszi a monarchia külképviseletét. Ezen hivataloknak ezentúl is a külügyminiszter kezelése alatt kell állaniok, s a külképviselet egységének megóvása végett ki kellene mondatni, hogy az érintkezés a külfölddel csakis általuk legyen eszközölhető. Ellenben a konstantinápolyi internuncziáturának és konsuláris korlátnokságoknak, jelenlegi minőségökben a föllebb említett közös külügyi közegek védelme alatt a magyar, nem pedig a közös minisztériumnak kellene alárendeltetniök, illetőleg a magyar kormány által kineveztetniök. Más szóval: a külképviselet úgy diplomácziai mint kereskedelmi tekintetben maradjon közös és egységes, de választassék el tőle a konzulátusok igazságszolgáltatási hatósága, s legyen úgy az osztrák mint a magyar kormánynak joga e czélból saját konzulátusokat állítani fel, ott ahol szükségesnek tartja, mely hivatalok a külfölddel csak a közös külügyi képviselet utján érintkezhessenek, de magyar polgárok egymás közti ügyeitől minden idegen befolyást távol tartsanak. Ez az nézetünk szerint, amit Magyarországnak érdeke a konzulátusok újjászervezésében megkíván, s amire a Bécsben tanácskozó szakférfiakat, főkép a magyar kormány küldötteit s a magyar parlament meghívott tagjait, már előre is figyelmeztetni szükségesnek tartottuk, föntartván természetesen magunknak, hogy később, ha a ma összeült enquete munkálkodása anyagot szolgáltatand a diskussióra, mind a jelen javaslatra, mind átalában a konsulátus ügyére szükség esetén ismételve is visszatérjünk. A szene-strike. Pest, febr. 4. Egy átalános szedő-strike damokleskardja csüng minden szerkesztőség feje fölött, és e sorokkal, melyeket most késő este írunk, talán búcsút kell vennünk bizonytalan időre olvasóinktól, kik előtt majd csak akkor jelenhetnénk meg ismét, ha a nyomdászok és a szedők közt fenforgó és kitörésben levő érdekharcz ismét lecsillapult. Nehezünkre esik e kérdésben állást foglalni. Nem annak morális és jogi oldalával szemben, mert arról úgy véljük alaposan meggyőztük olvasóinkat, hogy a békés strike a munkás elvitázhatlan jogaihoz tartozik, hanem az iránt, vajjon a szedők részéről követelt áremelés csakugyan méltányos-e vagy nem. Hogy mi a munka ára, ez oly kérdés, melyre számmal felelni egyátalában nem lehet. Ez a kínálat és a kereslet hullámzásától függ, mely két faktor közül jelenleg az utóbbi nagyon előtérbe tolul. Nem valószínűtlen, hogy az első rohamnál a munkások mellett lehet a győzelem, amennyiben a nyomdászoknak a szükség esetében még a kívántnál drágább áron is kellene szedőket keresni. De ha ez áremelés nem felelne meg az átalános kereseti viszonyoknak, akkor a munkadíj a gazdasági élet megrendíthetlen törvényei szerint csakhamar esnék a régi niveauig és még azon alá is, és ez esetben érezhetően lakolhatnának szedőink, ha e striket nem szükségből, hanem könnyelmű elbizakodásból kezdték volna. Minket azon kellemetlen helyzetbe hoz ez úgy, hogy kötelességünk teljesítését ez idő alatt a legszerényebb mértékre leszünk kénytelenek redukálni, s ha kedvezőbbre nem fordulnak a dolgok, megeshetik, hogy holnap már csak kisebb alakban, vagy épen nem jelenhetnek meg a lapok. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, főút, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Kétsas utcza, 14. szám. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, k üadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, febr. 4. A kereskedelmi minisztérium budgetjének tárgyalása, amelyet a képviselőház ma kezdett meg, vigasztaló ellentéte ígérkezik lenni a közlekedési költségvetés felett átzajlott szenvedélyes vitának. Úgy látszik, hogy nem csak a ház, de az egyes képviselők is megelégelték a budget-tárgyalásnak azon sajátságos nemét, mely nem tételeket, hanem egyes hivatalnokokat bírál; és habár a minapi vita bajai közül némelyik, mint pl. a tárgytól való eltévedezés, vagy a provincziális érdekharcz egy-egy pillanatra felütötte is a fejét, de legalább nem vezetett azokra a végtelenségbe áradó disputákra, hanem paucis verbis elintéztetett. Ennek köszönhetjük, hogy a kereskedelmi budget átalános tárgyalása röviden befejeztetvén, már annak négy első czime, t. i. a központi igazgatásra, a statisztikai, kereskedelmi, ipari, bányászati és vámügyi czélokra — a gazdaság különböző ágainak emelésére — és végre a gazdasági tanintézetekre vonatkozó czimek már megszavaztattak. Teljes elismeréssel kell nyilatkoznunk a kereskedelmi miniszter úrról, aki tárgyának kimerítő ismerése és alapos s kész felvilágosításai által, melyeket a hozzá intézett kérdésekre adott, teljesen megfelelt azon komoly feladatnak, amely egy parlamentáris miniszter vállait terheli, budgetje megállapításánál. Egyébiránt a miniszter úr eddigi működésére legnagyobb jóakarói sem mondhatnának lekötelezőbb bókot, mint amilyen az ellenzék enyhe kritikájában fekszik. Az átalános vitában csakis Simonyi Ernő szólt és elég jóakarólag nyilatkozván a minisztérium tevékenységéről, egyes praktikus kivánatokat fejezett ki a statisztikai osztály működésére, a selyem- és lótenyésztésre vonatkozólag. A miniszter mind e tárgyakra nézve megnyugtató nyilatkozatokat adott. A statisztikai adatok gyűjtésének legnagyobb akadálya az, hogy eddigelé nincsenek reá közegeink; ezekről a törvényhatóságok rendezésénél kell majd gondoskodnunk. A selyemtenyésztésre nem fektet a miniszter igen nagy súlyt, miután ez iparág a külföldön is hanyatlásnak indult, amióta az ázsiai selyemtermelő országokkal való forgalom élénkebb lett; mindamellett is igyekezett a lehető intézkedéseket megtenni ez ipar meghonosítására. A lótenyésztésnek ellenben igen nagy fontosságot tulajdonít a miniszter és e tekintetben arra irányozta törekvését, hogy különösen a lónemesítés ügye iránt a közönség érdekeltségét fölkeltse ; e czélból a törvényhatóságokat lótenyésztési bizottmányok alakítására hívta fel és e kezdeményezés nem is maradt sikertelen. A részletes vitában különösen kitűnt a miniszter úr azon jószívűsége által, amellyel a bármely oldalról jövő javaslatokat és utasításokat fogadta. Amint látszik, azon okoskodásból indult ki, hogy habár saját jóvoltából is szándékozik megtenni mindazt, amire az illető képviselő urak utasítják, azért mégsem árt az ügynek, a tárgyalást pedig csak gyorsítja azzal , hogy hasonirányú utasításokat az illető képviselő uraktól, s illetőleg a háztól is szívesen fogad. Figyelemre méltóbb eszmecsere különben csak a gazdasági tanintézetek czíménél fejlődött ki. Tisza László egy határozati javaslatban utasíttatni kívánta a minisztert arra, hogy mind az alföld, mind a felvidék részére egy-egy gazdasági tanintézet felállítására intézkedéseket tegyen. A miniszternek nem volt kifogása e javaslat ellen, miután ily intézkedéseket részben máris tett. Lónyay Gábor azonban egyelőre mellőztetni kívánja az alföldet, amely úgyis inkább el van látva ilyen tanintézetekkel, és mindenekelőtt a felföld számára óhajt gondoskodást. A felföld említésére azonban fölemelkedik és föliratja magát Tisza Kálmán, és fenyegető „állásban“ marad Lónyay Gáborral szemben annak egész beszéde alatt, melynek végeztével alapos készültséggel bebizonyítja Magyarország térképéről, hogy az alföldtől sokkal távolabb esnek a jelenleg fenálló gazdasági tanintézetek, mint a felföldtől. Különben kijelenti, hogy nem pro domo beszél, mert azon vidék, amelyen neki szerencséje van lakni, elég közel van a debreczeni tanintézethez. A ház egyébiránt elfogadta a határozati javaslatot. A kolos monostori tanintézetnél a pénzügyi bizottság 8000 frtot törölt a miniszter által kívánt összegből. Az erdélyi képviselők kívánságára és megnyugtatására a ház elveti a pénzügyi bizottság javaslatát, és megszavazta az eredeti összeget. Ezután még Uhlarik képviselő ismételve is fölhívja a kormány figyelmét a szegény felvidékre, és az esetre, ha a miniszter törekvéseinek eredménye lesz, azon vidék hálás köszönetét előre is kifejezi. A miniszter erre kijelenti, hogy a készületek egy tanintézet fölállítására a felföldön máris megtétettek, és a lassú haladást csakis az ottani kedvezőtlen viszonyok okozzák. E nyilatkozatot azután az illető képviselő úr is köszönettel veszi tudomásul. A felsőház ülése — hogy úgy mondjuk — csak anyaggyűjtés volt a legközelebbi ülések számára. Ö méltóságaik fogadták az alsóház küldöttét, ki dúsan megrakodva kopogtatott be, átvették, bizottságokhoz utasították hozományait, s jövő hétfőn már lesz dolga a főrendeknek. Ezeken túl két fölemlíteni való van még ez ülésből: első a kegyeletes megemlékezés a hirtelen halállal elhalt szerb patriárcháról, melyet Majláth György meleg szavakban tolmácsolt s a főrendek jegyzőkönyvbe igtattak. Második Nyáry báró interpellácziója a kormányhoz az iránt, vájjon miért maradt ki a népszámlálási ivekből a nemzetiség rovata ? — Megvalljuk, ha lehetnek is okok, melyek e rovat mellőzését kívánatosnak tüntetik föl, de van egy ok, mely igen hathatósan követelte a nemzetiségek számerejének kimutatását, s ez az, hogy az utolsó népszámlálásnál oly tendenczia uralkodott ez irányban, hogy ha minden más tekintetben pontos talál is azon számlálás lenni, ebben a pontban igen lelkiismeretlen volt, s a magyar fajt még jó, ha csak — decimálta. Nyáry báró ur köpenye igen jó, kár, hogy eső után jő. I. A képviselőház ülése. (Napirend: az angol kereskedelmi pótszerződésről és a pesti áru- és értéktőzsde, valamint a vidéki termény és gabnacsarnokok biróságainak visszaállításáról szóló törvényjavaslat végleges megszavazása; a földmivelés-, ipar és kereskedelmi minisztérium 1870 iki költségvetésének tárgyalása.) Elnök: Somssich Pál. Jegyző: Széll Kálmán; szólókat jegyzik: Majláth István, Jámbor Pál. A kormány részéről jelen vannak: Geróv e István, Mikó Imre és Bedekovics Kálmán miniszterek. A „REFORM”TÁRCZÁJA. Az egyesületi és gyülekezési jog történetéből. „Az államon kívüli olyan egyesülés, mely mindamellett nem rontja le az államot, — ez a jövendő élet kérdése. Az egyesületekről jövőben hozandó törvény fogja eldönteni: ha valjon az újkori társadalomnak is ugyanaz leendő sorsa, vagy nem, ami az ókori társadalomé volt? Elég erre egy példát felhoznunk: a római birodalom a „coetus illiciti“ s az „illicita collegiá“-ról szóló törvényhez kötötte sorsát, s magát egészen ahoz csatolván — elveszett!“ E szavakat Renán Ernő mondja, „Az apostolok“ czimü könyve befejező fejezetei egyikében. A társulási és gyülekezési jog, átalánosan el van ismerve a szabadság baráti által, nemcsak a szabadságnak követelménye, hanem a modern állam s társadalom fönállásának életkérdése is. E kérdés azok közé tartozik, melyek nálunk is megoldásra várnak és pedig sürgetőleg követelik megoldásukat úgy a szabadság, mint a rend — a társadalom e két sarktengelye — érdekében. Minket e kérdés mindig különösen vonzott s semmi okunk eltitkolni, hogy azzal szemben a lehető legszabadelvűbb állást szeretjük elfoglalni. A társulási és gyülekezési jogot az egyéni szabadság legszélesebb határáig akarjuk kiterjeszteni, — addig, míg csak az állam tétele ellen nem emel kezet. Nagy érdekkel olvassuk át Faure Emil és Fontaine de Rambouillet nemrég Párisban megjelent könyvét, mely e kérdés történelmével foglalkozik, tüzetesen ugyan csak a régiség két nagy nemzeténél és a francziáknál, de azért elég gondolkozási anyagot s tanulságot nyújt nekünk is arra, hogy rövid ismertetését ne tartsuk se feleslegesnek, se érdektelennek. A könyv czíme: Le Peuple et la place publique. Historique du droit de reunion. (A nép és a nyilvános helyek , a gyülekezési jog története.) Rousseau mondta: „a zsarnokság mindjárt föllázad, mihelyt hét vagy nyolcz ember összejö, mert attól fél, hogy nem is beszélhetnek másról, mint nyomorúságaikról.“ Íme a zsarnokság indoka, hogy a polgárok gyülekezési jogát megszorítsa vagy épen elnyomja. Nem mondja ugyan ki, sőt tetszetős okokat keres s azzal áll elő, hogy a legjobb dologgal is vissza lehet élni, így a társulati és gyülekezési szabadsággal is, s azért szükséges azt megszorítani stb. Szokták mondani azt is: elég tér a sajtó a vélemények nyilvánítására s megvitatására; legyen szabad a sajtó, s az elég. Legutolsók volnánk, kik a sajtó fontosságát kétségbe vonjuk, de azért könnyű átlátni, hogy a sajtó, roppant elterjedése s haladása daczára, nem esik mindenkinek keze ügyébe, mint olvasónak sem, annál kevésbé, mint írónak. Aztán nem is egyenes s közvetlen eszköze a gondolatok közlésének. Legfőbb pedig az, hogy az írott gondolat hatása egészen más és sokkal kisebb, mint a kimondott gondolaté. Igaz, hogy a szó elröpül, de röptében megérinti mindazok lelkét, akik hallják, és pedig sokkal élénkebben, mint a hetük az olvasóét. S mennyivel rábeszélőbb, melegebb, hatályosabb a kimondott, mint az írott szó. Még egy fontos ok, melyért az írott eszme fölött a szónak előnyt kell adnunk, s melyet Pelletan Eugen nem rég egy gyülekezetben így fejezett ki: „A társaság kölcsönös nagy iskola; igaz, hogy mindnyájan tanulhatunk otthon is, s részesülhetünk az élők és halottak ama benső bizalmas társalgásában, melyet az olvasás nyújt; de a mit az olvasás nem adhat: ez az együttes érzelem, az együttes felindulás.“ ügy van; az eszme, melyet a szónok a tömegek közé dob, a benyomás közössége s egyszerűsége által oly erőt nyer, mely az egyének számának arányában növekszik. S ez az, ami nyilvános gyülekezések hatályosságát legfőként eredményezi, melyeknek lelke az élő szó. S ez, a mi félelmességöket is megmagyarázza a kormányok szemében. Az ókor szabad államaiban a közszellem s ami annak legbiztosabb táplálója: a közhelyeken való nyilvános gyülekezések, nemcsak ki voltak fejlődve, de törvények s gyakorlat által a lehetőleg biztosítva is. Athénében, e köztársaság hatalmának virágzó korszakában, a mellett hogy a kormány a lehető legrövidebb ideig volt ugyanazon kezekben, s a prutaneumok (az ötszáz tagból álló államtanács egyes kormányzó osztályai) havonkint váltották föl egymást a hatalom kezelésében, mellyel e szerint visszaélni majdnem lehetetlen s azt megkísérteni valódi őrültség lett volna, e mellett, mondjuk, az athenei nép maga kezében tartotta a kormány fölötti ellenőrködést és azt nyilvános gyülekezetei által gyakorolta. E végből bizonyos, meghatározott napokon rendes, s azonkívül rendkívüli gyűléseket tartott. Rendes népgyülés minden hónapban négyszer tartatott, s mind a négynek rendes kiszabott tárgya és működése volt. S hogy e gyűlésekre a szegény is elmehessen a nélkül, hogy munkája elmulasztása miatt élelme szenvedjen, minden pjolgár ki a gyűlésen megjelent három obolus gyűlés pénzt kapott a közkincstárból. Rendkívüli népgyűlést akkor tartottak, ha valamely nagyfontosságú politikai kérdés merült föl. Ezek vagy a Bachus színházában, vagy az Agorán, (vásártéren) vagy a Pnyxben, (az A&opol melletti tágas bekerített helyen) tartottak, hogy minél nagyobb tömege a polgároknak vehessen bennök részt. Nem féltek a tömegektől, a nyilvánosságtól, sőt keresték azt, s azon voltak, hogy a közügyek eldöntése és intézése körül minden szabad polgár hallathassa szavát. S törvény volt, hogy törvényes határozat hozatalára legalább hatezer szavazat kívántatik. Természetes, hogy mindez tolongás, zaj, néha összeütközések nélkül is meg nem eshetett; bizony a szónok beszédét sem kisérte mindig csöndes figyelem s Demosthén nem hiába gyakorolta a tenger sziklapartján magát a beszédben, s nem hiába igyekezett, hogy hangja a szél és tenger zúgását túlkiáltani képes legyen; de mindez másodrendű csak a főtekintet mellett, mely a nép akaratának szabad nyilvánulása, a polgárok összességének döntő befolyása a közügyekre, — szóval a népfelség gyakorlati alkalmazása. E nagy népgyűléseken kívül, melyek meghatározott időben, helyen és tárgyban, s az egész népnek ugyszólván köteles részvétével tartattak, a gyülésezési jog szabadsága, mint magán és egyéni szabadság, a legteljesebb mértékben fenállott és gyakoroltatott. A kik, s a mikor akarták összegyűltek s a mely tárgyban akartak, tanácskoztak, előkészítették, megvitatták a következő közgyűlések tárgyait, bírálták a kormányt, tárgyalták a napi vagy állandóbb érdekű kérdéseket stb. „Athénében mondja Fénelon, minden a néptől függött, a nép pedig — az élőszótól,“ Euripides maga mondja Hekubájában, s mondatát az athénéi közérzület kifejezésének bátran vehetjük: „Az emberek egyedüli legitim uralkodója a rábeszélés.“ Ami Athénében az Agora, az volt Rómában a Forum. A római nép a fórumon tartotta gyűléseit. „A rómaiak összes közélete, mond Deschanel Emil, tulajdonkép a fórumon folyt le. „Az ügyvédek a fórumra jöttek védenczeik ügyében tartandó védbeszédeikkel, a nagy szónokok, valamely nagy esemény, vagy a szomszédokkal vívandó háború előestéjén a fórumon hangoztatták hatalmas beszédeiket ; itt a formon állt föl a néptáibun, s vádolta tiszttársait, vagy a consulokat a nép előtt; itt tartották a gyászbeszédeket az elhunyt nagy polgárok fölött, — s végre a forum volt az a hely, hol a polgárok, föl s le járkálva a csarnokok alatt, vagy csoportozva kisebb-nagyobb tömbökbe, megvitatták a közügyeket, az állam életkérdéseit, a harcztérről vagy a tanácsból jövő híreket, s értekeztek a leendő választások felől. A szószék, a rostrum, nyitva állt mindenkinek, ki arra föl akart lépni, hogy a néphez szóljon; itt hangoztak a Gradhusok gyújtó szónoklatai, az idősb Cato mardosó szava s Cicero ékes vád- és védbeszéde. A fórum a tömegnek irodalmi s politikai iskolája volt, — az egyetlen, de teljesen kielégítő. A fórumot mindenfelől a nagy középületek környezték; a törvényszék palotája, a templomok, a tanácstermek; s végre az emeletes oszlopos csarnokok, melyekben kereskedők, bankárok, uzsorások székeltek s folytatták üzletöket, mint Athénében az Agorán, melyet Cimon, a persa győző platánokkal ültetett volt körül, de mely utóbb szintén középületekkel népesült meg, s az athénéi nép közös találkozó helyévé vált. A fórum közepét az área foglalta el, deszkával kipadolva, szobrokkal körítve, két bejárattal. Az área közepén emelkedett a rostrum. A fórumnak is megvoltak viharai, mint az agorának , s volt rá eset, a Gracchusok idejében, hogy a tömeg nem férhetvén el a tágas téren, nagy része a házak födeléről adta le szavazatát. De a hol a szabadság minden, ott az alkalmatlanság mit sem számit. Majd, hogy „Róma ledült s rabigába görnyedt“ a középkorban tűnik föl a gyülekezési jog s a nemzeti akaratnyilvánulás uj alakja. A sali törvény bevezetése így szól: „A frankok, e hírneves, istentől alapított, fegyverben erős, békekötésekben szilárd, tanácsban bölcs, testben nemes és ép, ritka szépségű és tisztaságú, merész, ügyes és edzett, nem rég keresztény hitre tért s minden eretnekségtől ment nemzet, mely még barbár hit alatt volt, isten ihletétől vezetve kereste a tudomány kulcsát s természeti sajátságaihoz és jelleméhez képest kívánt igazságot és törvényt; e nemzet fejei, kik akkor kormányozták, hozák a fali törvényt. — Szabadon választottak magoknak négy főnököt, kik háromszor gyűltek tanácsba, s megfontolván az ügyek menetét és esélyeit, hozták a következő határozatokat stb.“ Ez alkotmány szerint a királyt a nép maga választotta, s ha kelle vissza is vehette tőle az átadott hatalmat. Fontos ügyekben az egész nép összehivatott tanácskozásra és kivált a bábom kérdése az egész hadsereg jelenlétében s befolyásával döntetett el. Az a közvetlen népbefolyás a kormányzatba, melyet az agorán és a fórumon találtunk, nem volt már. Az egyeduralom mindinkább szilárdult; népből rendre kivált az aristokráczia, s a hűbériség a egész rendszere kifejlődött. De a községi rendszer s helyhatósági intézmény némi nyomai fenmaradtak még. S a nemesség és papság mellett a tiers élet, a középrend, magva már korán kezdett kifejlődni. A nagy forradalom mindezt teljes mértékben kiszépitette, készen találván az anyagokat. A gyülekezési szabadság, a forradalom zászlója alatt, addig soha nem gyakorolt terjedelemben érvényesítette magát. Létrejöttek azon csoportozatok, melyek az angol clubb név alatt ismeretesek, s nem sokára oly rettentő hatalommá nőtték ki magukat. „A clubb név“, mond Stern Dániel, a kerek fejűek és cavalierek küzdelmeinek korszakából ered, s azon népgyűlések által használtatott először, melyek Londonban a királyság megdöntésére jöttek össze. Később a szó átment a képviseleti királyság szótárába is. A franczia nemesség elfogultsága az angol szokások iránt, s államférfiaik bámulata az angol politikai erkölcsök iránt, készítették elő a klubbok meghonosítását Francziaországban is. Az Etats generaux összejövetelekor, 1789- ben, a tiers état képviselői, elkülönözve a más két rendtől, maguk kezére kezdtek csoportozni, s gyülekezni. Az első ily csoportozatot a bretagnei képviselők alkották, s gyülekezetük a bretagnei klubbnak (Club breton) neveztetett. Példájuk csakhamar követésre talált, s majd vidékek, majd vélemény-