Reform, 1870. május (2. évfolyam, 136-166. szám)

1870-05-08 / 143. szám

Előfizetési föltételek: Vidékre postám vagy helyben házhoz hordva egész évre . 18 frt — kr. Negyed évre . 4 frt 50 kr fél évre . . 9 « — » tóra . . 1 „ 50 „ Hirdetmények dija: 10 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 8 kr. REFORM A nyilt-téri petit­sor 25 kr. Bélyegdij külön 30 kr.. I. évi folyam. Szerkesztési iroda: Lipótváros, fönt, 7. sz. 2. emeleten. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Kétsas-utc­a, 14. szám. A lap a­nyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Pest, május 7. Sok kérdésben zsibbasztja némely po­litikusunk gondolkodását és elhatározását egy rémkép, egy valóságos babona, mely ellen ideje fölszólalnunk. S ez nem egyéb, mint az abszolutismus, a reakczió réme akár hazai, akár idegen köntösben. Nem merjük a vallásügyben azt mondani és tenni, a mi jelen viszonyaink s az alkotmányosság állandósága mellett legjobb lenne, mert attól tartunk, hogy majd bekövetkeznek a rész napok, midőn a világi önkény ko­bozza el minden önállóságunkat ezen téren; — sokan férnek az egyetemet a miniszté­rium alá rendelni, azaz az ország törvény­hozó hatalmának ellenőrzése alá, nehogy egy bekövetkezendő önkényes uralom min­den autonomikus fegyver nélkül, merőben védtelenül találja. És — hogy a sorozatot végetlenné ne nyújtsuk, — csak a fődol­got említjük: a megyerendezés tárgyában is hasonló töprekedéseket hallottunk és ol­vastunk már. Ezen aggodalmak annyival kártéko­nyabbak, mivel látszatra hasonlítanak a bölcs előrelátáshoz. — Gazdákból álló nem­zetünk nyáron gondoskodik a télről, — hollott a politika nem oszlik évszakokra — sőt a nagyobb rész még kánikulában sem teszi le a bundát. — Akkor is fél az ab­szolutizmustól, a czentralizácziótól s más­nemű fagyos szelektől, mikor teljes moz­gási szabadságot enged neki az alkotmá­nyosság s nagyon széles autonómia. De nem bölcseség az mindig, a­mit bölcs és tudós arczczal mondogatnak és cse­­lekesznek az emberek. Mert először is a nevezett aggodalmak táplálása maga is veszélyt rejt magában. Az alkotmányosság egy leghatalmasabb bázisa maga a nép erős hite ezen alkot­mányosságban, azon erős meggyőződés, hogy e mellett és ezzel élni halni kell. A­hol ez nincs meg, könnyű ott ráerőltetni a népet az ellenkezőre, sőt egy a nemzet vi­tális s különösen anyagi érdekeit előmoz­dító reakczió még népszerűvé is válhatik. Ha sokszor festitek a falra ezen rémet, bizony csak annál közelebb hozzátok. De gátol ez abban is, hogy a legjobb törvényeket hozzuk, a­mennyire eszünktől kitelik. Oly záradékokat iktatunk beléjök, melyekről nagy kérdés, váljon tiszteletben tartandja-e az önkény, de bizonyos benne az, hogy komplikálja, s néha paralizálhatja is a jelenben s mindaddig, mig az alkot­mány áll, ennek szabályos­­ és a viszonyok­hoz mért működhetését. És a jövő iránti aggodalmak épen az alkotmányosság sike­rét rontván meg, népszerűtlenné tes­szük, hogy utat egyengessünk annak, a­mitől legjobban félünk. — Különösen világos ez a végrehajtó hatalmat illető féltékenységre nézve. Ha egy alk­otmányos minisztérium­nak nem adunk felelősségére elég szabad kezet, — ha az ország törvényhozása vég­zéseinek a végrehajtó hatalom nem ké­pes a legerélyesebben érvényt szerezni, illuzóriussá lesz , és szabálytalan az felelősség, — rész lesz adminisztráczió, az or­szágot kisebb veszélyek is összerongálhat­ják, úgyhogy elvégre kénytelen lesz egész alkotmányosságunk bankrótot mondani s a gyeplőt az abszolutizmus kezébe adni. És különösen a municzipiumokat vé­lik sokan azon erős bástyáknak, melyek ké­pesek lesznek dac­olni az önkény inváziójá­val. Nem értjük ugyan, minő eszközökkel állana ellen a vármegye. De úgy vettük ki, mintha a megyei közgyűlések teljesen füg­getlen önelhatározása — az országos tör­vény korlátain belül, egyik praezervativa lehetne, — másfelől pedig az, ha megbán­ván a mit tettünk, az igazságszolgáltatás visszaadatnék előbbi egész terjedelmében a me­gyei hatóságnak, mely aztán nem kinev­e­­z­e­tt, hanem választott birók által lát­tatna törvényt. A talán véve sokan, s kivált az ellenzékiek abban látják a megye egész erejét, s abszolutizmus elleni mentességét, ha minél több benne a választási elem. Nagy a tévedés ebben. Egy abszolutiz­musnak azonkívül, hogy az erőszakos tila­lom is elég sikeres fegyver lenne a megyei organizmus működésének van egy szelidebb eszköze is. fenakasztására. Egyszerűen csak a restaurácziókat nem engedi meg­tartatni, s ezzel vége van a megye válasz­tásból folyó erejének. Az alispán és a szolgabirák ideje letel­vén s újabbak nem választatván, még an­­­nyi jogczimök sem maradna, mint a főis­pánoknak. De legnagyobb csodálkozással olvassuk, mintha a kinevezett birák újabb rendszere autonómiánk, ellenállási erőnk gyengítése volna. — Ha a birák választhatók lenné­nek, ép úgy megszűnnének működni abszo­lutizmus esetében, mint a megyei admi­nisztráczió. Ellenben az élethos­szig és el­­mozduthatlanul kinevezett birák tömeges el­bocsátását aligha fogja megkisérteni a leg­­túlzóbb önkény is. Nemzetiségünk, sőt tör­vényeink is az uj törvénykezési rendszer ál­tal hathatósabb támaszt nyertek, mint a minővé az újkori abszolutizmus ellenében a mi 48-diki megyénk lehetne bármily szer­vezet mellett. A választás elve ily végletes esetek­ben, minők szüntelen homályosítják néme­lyek látását, még a bizottmányoknál is nem ereje, hanem gyöngesége a mi megyéinknek. El lehet mondani, hogy ha megyei gyűlé­seink már a XVI-ik század elején a válasz­tás elvén alakulnak, rég elenyésztek volna. Annyi viszontagság jött közbe, hogy a vá­lasztások néha csak húsz évben egyszer lesznek vala lehetségesek,— nem is említve, hogy megyei szervezetünk legnagyobbszerű csodatettei lehetlenekké váltak volna. És ezek a csodatettek, mint mindenki tudja, abban állottak, hogy a török birodalomban kebelezett megyék saját területükön kivül is tudták konstituálni magokat s mind jogi mind tényleges hatalmat gyakorolni. Ez csak úgy lehetett meg, ha a megyei gyű­lések tagjai nem függön­ek a nép választá­sától. Minden birtokos született tagja volt a megyei törvényhatóságnak. E rendszer ma elavult, és egészben nincs is rá szükségünk, hogy saját területén kívül is hatósággá alakulhasson a me­gye; mi ezúttal csak annyit akartunk kimu­tatni, hogy egyfelől önámítás azt hinni, mintha egy országgyűlés nélkül kormányoz­ni akaró hatalom előtt bármi esetben a megyei adminisztraczionális szervezet véd­­falul szolgálhatna, s másfelől, hogy ha erős­­bitni akarjuk autonómiánkat, ne véljük azt a bírák választásában s még nem is bizott­ság választásában legbiztosabban föltalálni.­­ Mindenek fölött pedig keressük az ab­szolutizmus elleni óvszert abban, hogy a municzipium a maga kebelbeli ügyeit ön­állóan és sikerrel végezhesse, hogy a tiszt­viselők pontosan és erél­lyel hajtsák végre a törvényt, az országgyűlés szellemi és anyagi érdekeink előmozdítását, az állam organizálását, tartsa mindenekelőtt való­­nak, a végrehajtó hatalom pedig ezen kö­rön belül legyen minél erősebb és tekinté­lyesebb. A hatáskörök pontos megszabá­sában áll az organizáczió, a rend, mely fő­biztosítéka és megkedveltetője a szabad­ságnak. Gyenge kormány, gyenge admi­nisztráczió, a törvények iránti tiszteletlen­ség mellett sem az országgyűlés, sem a mu­­niczipiumok hangos szónoklatai nem fogják lehetlenné tenni az abszolutizmust, melytől való féltünkben nem merjük azt tenni, a mi idő szerint legjobb s a­mi mindazon bajok ellenszere.­­ A képviselőház hétfőn május 9-én d. e. 10 órakor ülést tart. Ezen ülés napirendje a kö­vetkezőkben állapíttatott meg: Bemutatása az időközben beérkezett kérvényeknek és előterjesz­tése a még el nem intézett interpelláczióknak, törvény- és határozati javaslatoknak. A közp. bi­zottságok jelentései. A vadászati törvény tár­gyalása. Somssich Pál, a képviselőház elnöke a következő meghívót bocsátotta ki: „G­h­y­c­z­y Ignácz elhunyt képviselő­társunknak temetése folyó hó 8-án d. u. 5 órakor lesz, mire a kép­viselő urakat tisztelettel meghívja — a képvi­selőház elnöke Somssich Pál, m. k. (Halottas ház kétsasutcza 8. szám.)­­ A központi bizottság ma délelőtt 10 óra­kor tartott ülésében a királyi ügyészekről szóló törvényjavaslatot tárgyalta. Az ülésen az igazság­ügyminiszter is mindvégig jelen volt. A bizottság­ban a királyi ügyészekről szóló törvényjavaslatra nézve nem merültek föl éles elvi ellentétek, s így a javaslat kevésbé lényeges módosításokkal, melyekhez a miniszter is hozzájárult, elfogadtatott.­­ A­épviselőház­z­III. IV. V. VI VII. és VIII. osztálya vasárnap I. M 8. d. e. 10 órakor ülést tart a királyi végrehajtókról és békebirákról szóló törvényjavaslatok tárgyában. A­­békebiróságról. Pest, május 7. A folyó év elején közzétett egyik czik­­künkben már úgy nyilatkoztunk, hogy az igazságügyminiszter újabb javaslatai közül tekintve azon korrektiv hatást, melyet az sülyedt társadalmunkra okvetlen gyakorol­ni fogna, a békebiróságra vonatkozó kétség­telenül a legczivilizatoriusabb. De ugyanakkor megtettük azon figyel­meztetést is, hogy az igazi békebirónak közhatalomjogai egyik depozitó­ a­r­i­u­s­á­n­a­k, az önkormányzat egyik f­ő t­é­­­nyezőjének kell lennie; s egyúttal rá­mutattunk azon nagy téves3’’gésre is,melybe mindazok belekeverednek, kik akár a név etymologiája, akár a német-franczia gyarló másolatok után indulva, ezen intézményben főleg közigazságszolgáltatási or­gánumot keresnek s ezzel az eszme kifej­lődését eleve semmivé teszik. Most előttünk fekszik a kész „ja­vaslat.“ Megelégedéssel hivatkozhatunk az ahoz csatolt miniszteri ,,indokolásra“, mely akkor kifejtett nézpontunkkal minden vonatkozá­saiban megegyez, hivatkozunk pedig annál inkább, mert a javaslat azon részletei, me­lyeket mi nem helyeslünk, védvet a minisz­teri indokolásban is hasztalan keresnének. Szerintünk a kérdés most is csak az, vájjon mit ültessünk át hazai intézményeink közé; az angol vagy a franczia békebírósá­­got-el Vagy, hogy czélszerű-e e két rend­szer összeegyeztetését nálunk megkísérleni ? Mi az angol példányt fogadjuk el ha­tározottan, s épen azért, a miniszter úr ál­tal javasolt eklekticzizmust sem helyesel­hetjük. A­ki a kérdéssel csak némileg is is­merős, az tudni fogja, hogy a franczia bé­­kebiróság gyakorlatban lassankint alsófoku egyesbirósággá alakult át. Csalatkoznék azonban ki azt hinné, hogy ez tervszerüleg történt és nem a vi­szonyok kényszere folytán. Az 1790-ki nem­zetgyűlés „a béke apostolát,“ „atyját“ akarta megteremteni, nem pedig bag­a­tel bíróságot. De midőn e tisztséget nem azon vállakra fektette, melyek arra hivat­­ták, midőn a tevékenység körét illeté­kességi szabályok közé szok­ta, midőn békebiráit túlterhelte , ugyanak­kor az intézmény tönkretételét már önmaga kezdeményezte. A franczia békebiróságot ily módon megrontó funkcziók egyike: a polgári pereknél előrebocsátott k­ö­­­telességszerű békéltetés; a másik a magán jogügyekre való ille­tékesség. Az első attribútum nem egyéb mint egy tömérdek időt elpazarló arkadiai ötlet, melyet a gyakorlat r­íg kinevezett, a jog­tudomány pedig elkárhoztatott. A „contencziózus jurisdikezio“ pedig, mely a pontosságot a formákban, szabatos iratvezetést, mindenek fölött pedig sok fá­radságot igényel, épen azokat riasztja vis­­­sza, kik ezen institucziónak legtermészete­sebb tényezői lennének ; a vállalkozót pe­dig mi­hamarább népszerűtlenné teszi — mert az enyém s tied felett bíráskodó „magánembert“, a ,,bizalmi férfiút“ soha nem fedezi az államhatalom azon presti­­géje, melyre a közbiró mindig bizton szá­míthat. Ezek azon mozzanatok, melyek a fran­czia békebiróságot következetesen átalaki­­ták el annyira, hogy az jelenleg nem egyéb roszul díjazott, épen ezért roszul betöltött, kiválólag apróbb polgári és rendészeti ügyekkel vesződő egyesbiróságokn­ál, melyek a famozus békéltetési eljárással most már csak ink­ább pro forma foglalkoznak. Ily közegre nekünk semmi szük­ségünk sincs. Egyes bíróságaink a fenebb érintett ügyeket jobban sikeresebben elvégezendik. A békéltetést perrendtartás szerint megkí­­sérlendő amúgy is minden bíróság, legin­kább eszközrendi­ség, mely az ügyek pedig majd a közjegyző­­feletti okmányoknak hiteles és helyes szerkezetét is inkább ga­­rantirázza, mint a jogi kérdésekben dilet­­tánskodó békebíró. Miért kellene hát nekünk és gyakor­latilag épen ezen teendőkkel megnehezíteni békebiráink állását; miért csírájában kér­désessé tenni a fejlődésnek épen azon irányát, melyet a „miniszteri indokolás“ oly szellemdúsan mutatott fel, mint fő­­c­z­é 1t ezen intézmény meghonosításánál ? Nekünk oly békebíróságra van szük­ségünk , mely társadalmunk feldúlt rétegei kö­zött a természetes súlyegyént helyre­állítsa, tekintélyével, jótékony mű­ködésével az osztályok közti kibékítést eszközölje. Közvetlenségével a jog ural­mát minden egyes ház küszöbéig kiterjes­sze, a közbéke érdekét az élet minden viszonyai közt mindenki számára s ellenében bizto­sítsa s sírván ezzel a jog­érzetet általáno­s köz­igazságszolgáltatás utait egyengesse s az államhatalom s az önkormányzat közt természetes érintke­zési s átmeneti pontul szolgáljon. Mindezen kivánalmaknak és kellékeknek megfelel az angol békebíróság; de megfe­lelne azon hatáskör is, melyet az igazság­ügyminiszter úr javaslata ill­ik fejezet 30. §-nak 6. pontjában, úgy a IV. és VI. fejezetben a magyar békebíróság számára kijelölt. Ha ehez még hozzá adatnék a gazdák és cselédek, napszámosok közt — a munka teljesítés, bér- és napszám iránti panaszuk feletti bíráskodhatás, — úgy ki volna a szélső határokig terjesztve azon békebirósági hatáskör, melyen túl a czél­­veszélyeztetése nélkül Magyarországban egy lépést sem szabad tenni. A békebiró átalában soha ne avat­kozzék más, mint csakis oly ügyekbe melyek által közvetve bár a közérdek, a közérzület is érintetik. Ez az angol birák hatásának bámulatos tekintélyének egyetlen kulcsa. Ezen elv meg lesz óva a miniszteri javaslatban is, ha annak II. fejezete egészen kihagyatik, a III. pedig részben megváltoztatik. val Gentrynk független, gazdasági dolgai­eléggé elfoglalt vagyonos része az eredeti javaslatban körülirt sokoldalú, le­kötő munka s a polgári ügyekben való bíráskodásának ideiglenes érvényessége mi­att, könnyen visszariasztathatnék a vállal­kozók sorai közül, s ezzel az egész eszme gyökerében semmisülne meg. Tessék vagy ne tessék a demokráczia hamis apostolainak, mi arra fektetjük a súlyt hogy az önkormányzati tisztségek és igy a békebiróság is, kizárólag csak gentle­men­e­k kezeiben legyenek. Nincs szándékunkban az nevében kortes kombináczióknak, egyenlőség élelmes vállalkozóknak, zugprókátoroknak szabad­ .( A „REFORM TARCZAJA „A vastuskóhoz.“ A pesti és vidéki ember, s különösen az utóbbi, hiába keresi a váczi utcza egyik sarkán a „vas­­tuskó“ régi jelvényét, mely ama háznak nevet adott; a házat lebontják s a vastuskó csak az uj, nagyobb épülettel együtt fog feltámadni. De eltűnik a vastuskóval együtt egy név is, mely tizenhárom év óta hozzá volt kapcsolva, mely a magyar irodalmi termékek ezer meg ezer példányain forog a hazai közönség kezén s melyet a vidéki ember mindig először szokott fölkeresni, mikor falusi életének fényűzési czikkeit a váczi utcrában összevásárolni indult. Jót vagy roszat, sokat vagy keveset, de könyvet mindig szokott venni a vidéki honoratior, mikor a drága főváros­ban erszényét már megnyitja. „Ráth Mór könyvkereskedése“ e napokban eltűn a váczi utcza ismert sarkáról s bár a tizen­három éven át megtartott jelvény iránti pietásból „az uj vastuskó“ czim alatt máris feltámadt a háznégyszög bármin­czad utczai oldalának nagyobb és fényesebb helyiségeiben, s igy sem nekrológját, sem bevégzett biográfiáját meg nem írhatjuk, mégis a régi helységnek megvannak érdekes „me­­moire“-jai, melyeket ez alkalommal legjobban foglalhatunk össze egy kis vázlatba. Tehát tizenhárom évvel ezelőtt nyílt meg az első magyar könyvkereskedés azon utczában, hol addig derék németország vállalkozók uralkodtak a honi könyvpiaczon. A fiatal ember, a­ki meg­­indította, nem volt sem vagyonos, sem ismert s nem hozott magával egyebet, mint a külföldön szerzett tapasztalást és az erős reményt, hogy Magyarországon kitartás és nyegleség nélkül tö­rekvés mellett lehet megalapítani oly könyvke­reskedést is, hol a magyar irodalom terjesztése képezi a vállalat súlypontját. És a szűk helyiség valóban rövid idő alatt jelentékeny tényezője lett a magyar irodalomnak; s a firma, melyet Gyulai Pál kitüzetése első napjaiban baráti tréfával föl­­fordított — Ráth Mór helyett szabadon ezt ol­vasva le róla „Rom-tár“ — ma tára majd minden nevezetesebb műnek, mel­lyel a lefolyt 13 év alatt a magyar irodalom gazdagodott. De nemcsak a művek találkoztak itt, hanem az írók is és ez volt az, a­mi az alacsony, szűk boltot érdekessé tette. Sza­l­ay László, C­seli­ger­i, Eötvös és igen gyakran Deák Fe­renc­z töltöttek ott egy-egy pihenő órát, és az ő „angol királynő “-beli szobáját kivéve, alig van magánhelyiség, hol annyi nevezetességünk foglalt volna helyet, mint a Ráth-kereskedés veres tám­lás székein. Deák Ferencz különösen kedvelője volt e helynek és természetesen kedveltje is — de főleg azok részéről, kik — nem ismerték, mert vannak ilyenek sokan, tapasztalás lévén, hogy épen a hires emberek azok, kikről a legkevésbé megbíz­ható arczképek vannak elterjedve. A nyájas „öreg ur“ arcza mindig megvesztegette a vidéki vevőket s akárhányszor kértek tőle tanácsot nemcsak a vásárlandó könyvekre, hanem mindazon czikkekre nézve, melyeket egyátalán a fővárosban megsze­rezni szándékoztak. Tudnivaló pedig, hogy Deák, a­ki bárminemű tudományát csak akkor szokta elárulni, mikor szükség van reá és haszna is lehet, többek közt a leguniverzálisabb és legjáratosb út­mutató minden pesti áruczikkre és kereskedésre nézve. Ő tudja ajánlani a legjobb szakácskönyvet szint­úgy, mint a legkitűnőbb prémes mentét , ád Útmutatást arra nézve, hogy hol kapható a legjobb virágmag, valamint a legmegbízhatóbb fali­óra. S mert e felvilágosításokkal igen szíve­sen szolgált, a könyvkereskedés vidéki látogatói egész bőséggel használták a szívességet, kérdeztek mindent, a­mit lehetett, nem ritkán azt is, hogy vajjon hol lehetne legjobban látni — Deák Ferenczet. Ugyanitt tartogatta P­á­k­h Albert is életé­nek utolsó beteges éveiben mindennapi pihenőjét, mely nélkül már sétát sem bírt végezni. Ide jöttek legelőször is a visszatért emigránsok, mihelyt a fővárosba érkeztek, hogy a közélet nélküli időben tájékozzák magukat az iránt, a­mi „újság“. Go­­rové, Teleki László, Horváth Mihály,­­ valamint külföldi jó barátaink S­m­o­l­k­a, C­z­a­r­­toriszky sat. De biztos révet találtak itt az üldözés elöl ol­yanok is, kiket a hatalom nyíltan bejönni nem engedett: a „vastuskó“ volt csatornája a ren­dőrileg tiltott könyveknek. A szükség és a k. k. Hofrath-Polizeidirecto­­rok finom szaglása nem egy furfangra tanították a kiadót, hogy a nyomtatott jó barátoknak a be­jövetelt és itt­hen a járást-kelést biztosítsa. A „vastuskó“ háziasszonya nem egyszer helyezte el a becsempészett könyveket a lisztes ládában, hol az ártatlan színü lisztrétegek alatt nem igen sej­tette a poliézin a veszélyes gyúanyagot. Ekkor Széchényi lángeszű-szüleményének is a konyhával kellett érintkezésbe lépnie, hogy hozzánk eljusson ; a „Blick auf d­e­n Rück­blick“ sok száz példányban mint „Neuestes Leipziger Kochbuch“ jött az országba, s ezen borí­ték alatt terjesztetett tovább. Ily ártatlan külszínt kellett teremteni, hogy e nyugalom külszínét meg­óvó redőrség figyelme elringattassék. E szempontból Horvát Mihály „függetlenségi harcz története“ számára bizonyára nem lehetett czélszerűbb borítékot találni, mint mely alatt Ráth Mór behozatta azt A policzia vizsgálói hihetőleg egészen elandalodtak, mikor az érkezett ládát fel­bontván, száz meg száz példányban látták maguk előtt Alzoy „Katholische Moral-Theolo­gie“ czimű épületes könyvét. Rá is mondta elé­gedetten : „Passirt!“ és a „Függetlenségi harcz története“ tovább mehetett a „vastuskó“-ba és in­nen az ország minden vidékére. De­ a „vastuskónak“ vándorolnia kell: igy akarta a szépülő és nagymkodó Pest romboló szel­leme. A „Schneiderfiereck“ nagy és fényes helyi­ségei tágabb tért nyújtanak a könyvkereskedésnek, mely nagságra egyike a legnagyobbaknak a kontinen­sen, s megalapítója magával viszi az országos bi­zalmat, melyet rész irányú művek olcsó sikerére sohasem használt, de a régi ezéghez, a nehéz kezdet és az elért siker emléke tapadt, melyet csak a régi jelvény megújulása : „Az uj vastuskó“ czi­­me képviselhet. A „régi vastuskó“ memoire-jainak megírása pedig annyival kedvesebb hivatása a „Reform“­­nak, mert az neki is bölcsője volt s mert létre­jöttének eszméje ott fogamzott s ha olvasóink némi figyelemreméltót látnak ebben, hogy a „Reform“ létezik, tán nem fogják csekélyleni a tárgyat sem melynek e sorok szentelve voltak. A kölcsön-elmésség. (IV. közlemény.) A mily érdekes a valódi nagy urak család­fáját kutatni, s néha egy-egy kopott külsejű egyén szár­mazását egy sokágú koronához visszavinni, oly mulatságos az is, ha egy felkapott szerencselo­vagra rábizonyul közönséges eredete. Az idézetek nagy soczietásában, mint már eddig is láttuk sok van ilyen parvenü. Nem cse­kélyebb atyának tulajdonitották e kétségkívül el­més sort: „Eifersucht ist eine Leidenschaft, die mit Eifer sucht, was Leiden schafft." mint Jean P­a­u­lnak, holott az ő munkáiban en­nek nyoma sincs, és most a berliniek Schleier­­macherre, a bécsiek pedig — s mellettük szól a nagyobb valószínűség — Castellirre vagy S­a­­­phiria viszik vissza. Reszkess, Byzancz! Nem-e olyan formája van e két szónak,mint­­ha egy hősköltemény mennykre és villámgazdag légköréből származnék, pedig nem másunnan ered, mint egy ártatlan operaszövegből, melynek még zenéje is meglehetősen kiment a divatból: Doni­zetti Belizárjából. Elég ünnepélyes képet mutat b e két sor: In diesen heiligen HaUen Kennt man die Rache nicht. Nincs is több ily sora a lapos stylü S­c­h­i­­kanedernek, kinek Mozart varázs-sipjához irt szövegéből vettük az idézetet. A franchzia chauvinismusról ki nem olvasott s hányan nem gondolják, hogy a fran­czia hatalomban, dicsőségben és szellemi felsőbb­­ségben elbizakodott emberek e jellemzése nem alapulhat máson,mint valami Chauvin nevű histo­rikus személyen. Pedig ha létezik is a Chauvin, nem létezik a históriában, de még históriai ado­mában sem, hanem egyszerűen Seribe ily czí­mű vígjátékában: „Le soldat laboureux.“ Az Utópia, a műszó szerint annyi,mint Sehol-ország,elég tisztes­séges eredetű, csakhogy nem oly régi családfája mint első tekintetre látszanék. Igaz, hogy görög, de görög író soha sem használta: nem más az, mint azon 1516-ban megjelent köny­v czime, mely­ben Morus Tamás angol kanczellár egy képzelt, ideális, de a valóságban lehetetlen mintaország ké­pét vázolta. A szójáték franczia nevéről : Calembourg nagyon eltérnek a vélemények : annyi áll, hogy legkevesebb benső vonatkozása nincs azon tárgyra, melyet jelezni akar. A francziák azelőtt minden további indokolás nélkül egy párisi patikátus ne­vétől származtatták, később egy vestfáliai eredetű Calenberg nevű gróftól, ki XIV. Lajos alatt hibás beszéde által nevetség tárgya volt. Legújabban C­h­a­s­t­e­s Philoréte franczia író eltalálta a szeg fejét, egy középkori német népolvasmányra vezetvén vissza a szó eredetét, melynek czíme : „A calenbergi pap tréfái.“ Stuart Mária mindig nagy hatásra számíthat, midőn a legszüziebb királyné gúny szavaira azt mondja : Ich hin besser, als mein Ruf! De a sor nem Schilleré, nem is volt az oly pathetikus használatra szánva, hanem B­e­au­­marchaisnak főleg Mozart és Rossini zenéje által terjesztett Figarójából való, hol a vig bor­bély Almaviva gróf szemrehányására, hogy mily utálatos hírben (reputation) áll, azt feleli : Et si je vaux mieux, qu'elle ? Hátha jobb vagyok híremnél ? Szint oly ismert, mint mulatságos kép a Buridan szamara, melynek segítségével egy XIV. századbeli fran­czia philosophus be akarta volna bizonyítani, hogy elhatározó akarat nélkül tett nem jöhet létre. Mert, úgymond, ha csakis az ösztön működnék, akkor egy szamárnak melyet kellő középre állí­tunk két teljesen egyenlő köteg széna közé, mert a tökéletesen egyenlő két vonzó erő közül egyikre sem bírja magát elhatározni, okvetlenül éhen kel­lene vesznie. Már most azt hinné az ember, hogy ha valami szónak, úgy ennek világosan tudhatni eredetét, mert hisz a szerző ott van az idézetben — természetesen Buridant értve és nem a szama­rat. De a dolog nem oly kétségtelen, mert Buri­dan műveiben eddig az illető helyet hiába keresték. Nyomára akadtak azonban másutt, Buridan egy kortársánál , Dante „Paradicsomá“-ban, hol

Next