Reform, 1872. július (4. évfolyam, 177-207. szám)

1872-07-26 / 202. szám

202. szám. EIőfizetési föltételek : Vidékre póstéri vagy helyben há­zhoz hordva Egész évre Fél évre . 20 frt—kr. 10 „­­ , Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija: ló-hasábon netitsor egyszeri hirdetésnél A nyilttéri petítsor.............................. Bélyegdíj külön .................................. 5 frt—kr. 1 . 80„ 8 kr. 25 „ 30 „ Péntek, julius 26.1872. REFORM n­i. évi folyam. Szerkesztési iroda : BelTävoa, v&voahäx-tAT 3. as. X. u.dvBV, X. •malatan. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Báth Kór könyvkereskedésében, régi gzm­b&xtér B. m. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körü­li panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési felhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi julius—deczemberre 10 frt, — julius—szeptemberre 5 frt, — julius—augusz­tusra 3 frt 60 kr., — júliusra 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű­ 3 kö­tetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt . igényt tarthat. Az előfizetési összegek b­ekü­ldésére legczélszerűbb a postai utal­­ván­ylapokat haszná­lni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, báznégyszög.­­ Az ország minden alispánjához a 1. héten indíttattak el a pesti népszínház gyűjtő­ivel. Hogy tör­vényhatósági autonomikus életünk kardinális hivatal­nokai, a megyei politikai és pártélet forgó tollai men­­nyit tehetnek e nemes vállalatért, arra a lassú fejlő­­désű eszme barátai az örvendő aggodalom egy nemé­vel gondolnak. Ha minden alispán a legközelebbi év­­negyedes megyei gyűlésen körözteti a kezei közé ju­tandó ívet, ha azon fölül a gyűlésen indítványt tesz, hogy a vármegye pártolja és istápolja az eszmét , ak­kor az egyszerre akkorát nő, hogy végkép kiemelke­dik eddigi problematikus stádiumából. Nem térhetünk ismét és ismét vissza ez ügy nevezetes fontosságára. Pártérzület itt nem választ szét bennünket. Magán­érdek senkit sem mozgat benne. A­kik pénzt, a­kik munkát hoznak az asztalra, mindenki áldozatnak te­­szi ; tegye hát, ha csekély erővel, ha nag­gyal, min­denki képessége szerint. A lelkész urakhoz is újra fordulunk : ők is a maguk körében elősegíthetik az ügyet. Ők mindig lelkes pártolói voltak a nemzeti magyar ügynek. Egy kis ártatlan számítás is mily perspektívát nyithat benne, mutatja a következő : ha minden plébános és lelkész 5 forinttal, min­den káplán 1 forinttal járul hozzá, vallásfelekezeti kü­lönbség nélkül; ha így járul minden szolgabíró és esküdt, minden törvényszéki és járásbíró, minden me­­gyebizottmányi tag, a városi képviselőtestületek min­den tagja — csak 1 frttől ötig — mily óriási összeg. Ezek a többi adakozókkal egy év alatt fölépítik a magyar nyelvnek és szellemnek második csarnokát a magyar Babylonban. Csak egy indítója, egy lelkes barátja akadjon minden vidéken, városban és falun az ügynek, a ki vagy a vett ívet hordozza körül, vagy maga rovatol magának gyüjtőivet s a népszínház rö­vid idő alatt állani fog, hogy hirdesse a magyar faj ragaszkodását anyja szavához, az édes magyar szó­hoz. Kérünk mindenkit, itjat öreget, nemcsak gazda­got, de szegényt is, a­kinek szeme elé kerülnek so­raink : tegye meg, a­mit kötelességének vél, s a­mi az is, még­pedig a legszentebbek közül való. A pesti népszínházra a „Reform“ szerkesztőségében eddigelé bejelentetett 5185 frt és 2 db. cs. kir. arany. Pest, julius 25. A fúzió Deák-párt és ellenzék között se­hogy sem tetszik a szélső balnak. Fél tőle, annyi bizonyos, különben nem viaskodnék el­lene közlönyeiben. A fúzió a levegőben van, s a szélső bal szorult kebele e levegő után kap­kod. I­etten nyilatkoztak idáig ellene a „Ma­gyar Újság“ és Mocsáry Lajos, s mi, az igazat megvallva örülünk annak, hogy ezek ellene szóltak, mert hát ez jó jel arra nézne, hogy a balközépen a józan elemek, a m­élyebben gon­dolkozók, a tisztességesek nem idegenkednek tőle oly nagyon. Mocsáry nem képviselő, egye­lőre tehát keveset nyom a latban, a „Magyar Újság“ pedig a balközép fogadatlan prókátora szerepére vállalkozik, a­kinek köztudomás szerint furcsán jár ki a fizetése. Ha a balközép nem akar semmit tudni a fúzióról, ám lássa ő —■ nem mi jobboldal va­gyunk rászorulva, hanem a baloldal inkább és leginkább a haza, melyet megront az olyan pártviszály, mint a minőt mi folytatóink, —■ de ha akar tudni róla, ha nem, ha akarja fonto­lóra venni, hanem, ha akarja megkísérteni, ha nem: ő, a balközép törje rajta fejét és nyilat­koztassa ki véleményét, ne a szélső bal. Mi köze a szélső balnak a fúzióval? Hát akadt-e valaha olyan ember a jobbpárton, vagy a bal­középen is politikus — kivéve Mocsáryt és Mezőssyt és az efajta gondolkozású embereket — a­ki a szélső­ballal óhajtott volna fuzio­nálni ? Maszlagot inni nem fog egészséges és józan ember, hanem legfölebb valamely despe­­rátus, ki nem leli helyét ez életben, így min­den magyar párt, a­melyben még van egy csepp jó ízlés és egészség és életkedv, az ke­rülni fogja a szélsőbaloldali politika méreg­poharát. A szélső habról tehát szó sincs. Ők ha tet­szik, kimehetnek az országgyűlésből, ha tet­szik, maradhatnak, beszélhetnek akármit, ta­nácsolhatnak ezt vagy azt, hánytorgathatják elveiket, kontárkodhatnak a nagy és kis poli­tikában, senki őket figyelembe venni nem fogja, csak az elámított kerületek értelmetlen szélbali választói. A kormány és a jobboldal legfölebb némi önvédelmi csatározásra készül ellenük, annyiban, hogy tisztelni kénytelen még a Körmendyekben is a népképviselői ál­lást. A balközép, ha nem fuzionál, fölhasználja őket, de minden kézszorítás után megmossa kezeit. Gyakran pedig, a mikor Irányiék rácz, meg oláh, meg nyíltan forradalmi és antidy­­nasztikus politikával üzérkednek, a balközép kénytelen kitagadni és megleczkéztetni a szél­ső báli faltörő fejeket. Ezzel a szélső hallal tehát semmi közünk, mikor a fúzióról beszélünk. Hogy mért beszélünk mi, a Deák-párt egyik buzgó lapja és támasza annyit a fúzióról, annak oka az, hogy mint diadalmas párt azt tart­juk, hogy a lovagiasság szabályai szerint min­ket illet meg az első lépés a békejobbot nyújtani legyőzött magyar testvéreinknek. A balpárton nagy a csalódás és ezért nagy az elkeseredés, s mint büszke magyarok a levert balpártiaknak nehezükre esnek, megalázónak, erkölcsi lehetetlennek tetszenék a kezdemé­nyezés velünk ismét egyesülni, mint a­hogy évek előtt egyek valánk. De ha a jobbpárt bé­­küléke ily szellemet mutat, ha tisztelettel vi­seltetik a balközép iránt, a­mennyiben azt ha­zafiasnak tudja és hiszi, hogy önzetlenül egye­dül a hon és a nemzet érdekét fogja szem előtt tartani elhatározásaiban és ha gondolja, hogy a balpárton lesznek, a­kik a józan okosság ta­nácsát ki merik mondani a pártgyülésen és merik követni a túlbuzgók vádaskodásainak ellenére is, akkor úgy véljük, a jobbpártnak kötelessége megtenni az első kísérletet és his­­­szük, hogy a baloldalon fognak akadni, a­kik­nél visszhangra talál a testvéri hang, a­kik bátran törni készek az elfogultsággal és az előítéletekkel és elszánvák jobb útra, igaz me­derbe terelni a kiáradt, a pusztító, a haszon­talan pártpolitikát. Ezért Írunk, mert ezt reméljük. — Nem azért Írunk, hogy csábítsunk. Hiszen mi nem szorulunk a baloldalra. Nekünk százon fölül van a többségünk, s évek sorára biztosítva van a kormányhatalom és a törvényhozás kizáró­lagos joga. Nem a gyengeség szól hát belő­lünk, hanem az igazságnak, a hazának és az osztatlan nemzetnek szeretete! Mi igenis óhajtjuk, hogy a balközép azon elemei, a­melyek tiszta eszére és meleg szívére számítunk, megértsék, meghallgassák szavun­kat. Kötelességet teljesítünk, hogy szólunk. Ha nem hallgatnak meg, ha elfordulnak tő­lünk, ha maradnak a gyűlöletben, ha vissza­utasítják a kínált jobbot, mi sajnálni fogjuk, de szégyenleni a vallott kudarczot nem, soha. Azt szégyenlenők, ha ilyen győzelmek után nem léteznék egy hatalmas pártban hang, a­mely a nemesebb érzelmekre appellál, ha nem történnék kísérlet kibékíteni a magyar csalá­dot. A felelősséget magunkra ves­szük azért is, ha a fúzió létrejön — igen szívesen, ezer öröm­mel, könnyű szívvel viseljük a felelősséget ekkor — azért is, ha a balpárt nem bír annyi emelkedettséggel, nem annyi önmegtagadással és belátással, hogy megkísértené a velünk meg­alkuvást : ekkor sajnálattal, nehezteléssel talán, de nyugodtan és öntudatosan lépünk vissza sorompóink közé, s azzal vigasztaljuk szomo­rúságunkat a kisebbség konoksága fölött, hogy mi megtettük kötelességünket. Il­ fúzió modalitásairól már­is szóltunk úgy érintőleg, a­hogyan a kezdetleges helyzet kö­veteli, de készek vagyunk a thémát bővebben is fejtegetni, ha eszmecserére fölhivatunk. Ez alkalommal nem akarunk a tárgyba beleme­rülni, inkább a személyekkel óhajtunk fog­lalkozni. És itt az az elv, hogy ha fúzió létre­jön, legyen a kibékülés teljes. Ne le­gyen akkor személyválogatás, hanem a­ki csatlakozni akar a frigyhez, az fogadtassák be örömmel neheztelés és utógondolat nélkül. Csak úgy, ha minden keserűséget elfojtunk keb­leinkben, ha minden kielégíthetlen ambícziót elejtünk vagy elnapolunk, ha minden rekri­­minácziót nemtelennek deklarálunk és kizá­runk, ha csak azokat tartjuk ellenfeleinknek, a­kik ellenzik a békekötést; csak ú­gy, ha min­denki a pártvezérektől kezdve a legszerényebb képviselőig egyenlő szívességgel fogadtatik és egyenlő joggal bírónak elismertetik, ha a múl­tat feledjük és a jövő alkotásaihoz látunk. Így és akkor jöhet létre egy igazi, tartós és egész­séges fúzió a pártok közt — különben nem. Idealizmusunkat ne vesse szemünkre sen­ki. Kifejtettük mi tegnapelőtt, hogy a fúzió­nak vannak sok és nagy akadályai és hogy mi nem tudhatjuk, létrejön-e vagy sem. Mi látjuk jól veszélyeit és nem vagyunk elbi­zakodva. Csak egyetlen jelenség biztat és ez — a balközépi lapok hallgatása. Még Tisza lapja, az „Ellenőr“ sem beszél a fúziónak elle­ne. Nyilvánvaló, hogy gondolkoznak. Magukba szálltak, de nem bírnak és nem mernek ha­tározni. Hallgatásuknak inkább örvendünk, mintsem szeretnék áradozásaikat, mert az ára­­dozás lehet pillanatnyi hév, ezen hallgatás ko­moly megfontolást jelez. Mi pedig szórjuk a magot — még egy kis ideig, addig, a­míg a vetés ideje tart. Nem nézzük, hova esik a mag, az utra-e, a köre-e, a tövisek közé vagy a jó földbe,hanem remény­kedünk, hogy lesz munkánkban köszönet s az ég áldásos időjárása gazdagon fo­gja fáradozá­sainkat jutalmazni a hazának. =*= Kerkapoly Károly pénzügyminiszter Zág­rábba utazott, s utazása összefüggésben van a horvát országos küldöttség munkálkodásával. A pénzügyi kérdés megoldása tehát várható, minthogy a minisz­ter a legalaposabb fölvilágításokkal fog szolgálni a horvátoknak. A budget-bizottság ülései nagyon he­vesek, mert a kormány úgy a múlt, mint a folyó évi rendelkezési alapot fölemelte, s ebbe a nemzeti pár­tiak nem akarnak beleegyezni. Egyszersmind megta­gadták a kormánytól az indemnityt a budget nélküli időre. A kiegyezési alkudozások körébe különben a zágrábi érseki szék új betöltése is belevonatott. E szék ugyanis Strossmayer részére volna meg­­üresítendő annak jelenlegi politikai magatartásáért jutalmul, s a „N. Freie Pr.“szerint Mihajlovics ér­sek 100,000 frtért hajlandó volna lemondani, mely összeg a zágrábi érseki vagyon félévi jövedelmének felel meg.­­ A bankkérdésben a „N. fr. Presse“ je­lenti, hogy az alkudozások a magyar kormány és az osztr. nemzeti bank közt folyton folynak. Két hét előtt Lónyay és Kerkápoly Bécsben lévén a banktól a magyarországi fiókok dotácziójának fölemelését kö­vetelték, de ezért nem értek, azután Walmmannt kül­dözgették a bankhoz, s ennek az intézet azt felelte, hogy a dotáczió fölemelésének nincsen semmi törvé­­nyes akadálya, de azt előbb meg nem adja, míg privi­légiuma törvényesen el nem ismertetett. A 80 millió bankadósságbani részvétet nem követelte. Kerkápoly erre a banknak megígérte, hogy a privilégium határ­idejére és törvényes elismerésére nézve formális aján­latot fog neki tenni, s egyszersmind elő fogja adni követeléseit. Idáig van az ügy állása mostanában. — Ugyanazon lap szerint a magyar kincstár utolsó idő­ben annyira ki vön merítve, hogy minden pénzalap, mely rendelkezésére állott, mint p. o. a vasúti kölcsön, a 24 milliós városi kölcsön maradványai stb. segít­ségül igénybe vétettek, de az is kimerült, sőt már a kincstár értékpapírkészlete (Tiszai vaspálya részvé­nyek stb.) számára is van hely. Ily kimerültség mel­lett félni kell, hogy ha őszre a pesti piacznak a gab­­nakivitelre pénz kell, az állampénztár nem fog segít­hetni a kereskedésen. == Kuha és Skene urak között a kebelbarát­ság oly foka fejlődött ki, melyben a miniszter a szál­lítónak nem csak mindent megengedni és megbocsá­tani, de sőt őt az igazság ítélete és a közönség rászalá­­sa ellen a kormányok és a delegácziók előtt, saját testével és becsületével fedezni és megvédeni látszik elhatározottnak. Egy újabb igen jellemző esetet közöl e viszonyról a „Deutsche Zig“, melyet ezennel átve­szünk : „Ha egy hadügyminiszter a hadsereg szállító­jának, ki kötelezettségeit egészben véve pontosan teljesíti, egyszer-m­ásszor elnézi valamely kisebb hibáját, az még nem nagy baj, csakhogy az ilyen elnézésnek nem szabad nyílt protekczióvá fajulnia. Skene az il­etőleg a szállító konzorczium, mely már 1870-dik évben több ízben vétkezett a fonálló szerződés ellen, és mely átalában sem olcsó árukk­a, sem a szolgáltatott ruhadarabok kitűnő minőségével, sem végre a pontosságával nem szerzett magának ki­tűnő hírnevet, a legújabb időben megint több határ­­időmulasztást és valószínűleg még más kisebb szer­ződéssértést követett el, minek következtében a hadfel­­ügyelőség által 59,000 frt birságra ítéltetett. Ezen birság a konzorcziumnak járó keresményi összegből le is vonatott. Mit tett Skene­ur? Ha ezen intézkedés által sértve érezte jogát, felfolyamodással kellett vol­na élnie. Skene­ur azonban rövidebb és jobb útnak tartotta egyenesen barátjához, a hadügyminiszterhez menni panaszra. És mit tett a hadügyminiszter ő ex­­czellencziája? A hadfelügyelőség már másnap elnöki rendele­tet kapott, melyben utasíttatott, hogy Skene urnak a levont bírságot rögtön térítse vissza. Nem akarjuk itt tüzetesen megvizsgálni, vajjon a hadügyminiszternek van-e átalában joga egy bírságot, mely megitéltetése perczétől kezdve a kincstár tulajdona, egyszerű pa­rancsszóval elajándékozni, az ilyen eljárása azonban minden körülmény között káros hatással van a hiva­talnokok szolgálatára, kik jövőre, ha az állam érde­kében tett intézkedéseik ily módon desavouáltatnak, kétszer meg fogják gondolni a dolgot, mielőtt erélyt fejtenének ki a hanyag szál­ltók irányában, és így a jó ügyre való siker nélkül még ellenséget is szerez­nének maguknak, ki r­ájuk nézve igen kellemetlenné válhatnék.“ A delegácziónak jó tudni az ily dolgokat, hogy aztán annál erélyesebben lépjen föl a visszaélé­sek ellen. ” Az „Ung. Lloyd“ ma ellenünk a követ­kező dementit hozza: Egy helybeli lap nem­rég terjedelmes közle­ményt hozott azon beszélgetésről, mely Andrásy és Bismarck közt a múlt év folyamában Salzburgban az egyházi kérdéseket illetőleg folyt, mely alkalommal egyszersmind az akkori magyar miniszterelnök egy nyilatkozatát idézi, melyet az e kérdés behatóbb tag­lalását elodázta. — A­mint bennünket értesítenek, e közleményben, —• bár sok van benne, a­mi tényleg megtörtént, — számos valótlan is foglaltatik, így pd. Andrásynak azon nyilatkozata, hogy neki nem szo­kása ágyúval a verebek közé lőni, egyenesen hírlap­írói találmánynak mondatik. Andrásy gr. tudósítónk fszerint egyházi kérdésekben mindig rezervált s elővi­gázólag nyilatkozott, nem pedig oly hetyke (burcshi­­os) modor­ban, mint azt az idézett nyilatkozat föltün­teti. Másrészről azonban való az, hogy az egyházi kérdés Salzburgban az államférfiak részéről több íz­ben megpendittetett, s az is igaz, hogy András­ gróf akkoriban már utalt azon sajátlagos és eltérő hely­zetre, melyben a magy­ar kormány a katholikus egy­házzal szemben van. Figyelmet érdemlő körülmény e tekintetben főleg az, hogy nálunk a katholikus epi­­skopátus föllépése és magatartása legkevésbé sem hoz­ható párhuzamba a német püspökök kihívó és har­­czias modorával. Ezen dementi tehát tulajdonképen csak czik­­künknek verébh­asonlatára vonatkozik, s annak többi részét inkább megerősíti. Nem látjuk magunkat azon­ban indíttatva, közleményünk ezen részét is vissza­vonni vagy módosítani, s több h­itelt adni az „U. S.“ forrásának mint a magunkénak. Csak egy megjegy­zésünk van és ez az, hogy a legtöbb lap tévesen ma­gyarázta Andrásy gr. mondását, miszerint nem kell ágyukkal lőni a verebekre, midőn ezen verebek alatt a jezsuitákat képzelték maguknak. Salzburgban a kath. kérdésről volt szó, jezsuita kérdés akkor még nem is létezett és szóba sem került. A föntebbi mon­dás tehát az ultramontánok izgatásaira átalánosság­­ban, nem pedig a jezsuiták testületére vonatkozha­­t­ott csak. -------------­- A honvédelmi minisztérium hivatal­nokának Indiskrec­iója, melyet lapunkban hitelt érdemlő kutforrás után élesen megróttunk, az„Ellen­­őr“-t nem hagyja nyugodni, s gyanúsításnak, denun­­cziácziónak nevezi azt, midőn mi egy hivatalnoki ké­met és okmánysikkasztót — ki persze az „Ellenőri­nek pr­ivát denuncziánsa, a mennyiben e lapnak föl­adja és bejelenti a saját elöljáróit és azok cselekede­teit — kíméletlenül pellengérre állítottunk. Az „El­lenőr“ moráljával disputálni nem szándékunk, hanem igenis tudomást veszünk azon lapnak a mai számban megjelent nyilatkozatáról, hol ez mondatik : „a hon­védelmi minisztérium hivatalnokainak igazolására an­­­nyit kötelességünk kijelenteni, hogy az „Ellenőr" közleményeinek szerző­je 48—49-b­e­n h­o­n­t A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Moliére vígjátékai, főtekíntettel hőseinek komikumára. Moliére vígjátékai genezisüket tekintve , tán nem helytelenül oszthatók föl kényszer, a kor ízlése szülte — és a lángész inspirácziója által teremtett komédiákra. Kényszer vígjátékainak azokat nevezhetjük, melyeket különösen kegyes urá­nak „legalázatosabb és legcsekélyebb“ szolgája és poétája inkább csinált, mint alkotott, hogy a Ver­sailles­i ünnepélyekben az annyira kedvelt hallétnek mintegy keretéül szolgáljanak. A „Mélicerte“ pastou­­rel comique, „La princesse d’Elide“, „Les fêtes de Ver­sailles“, „Le mariage forcé“, „L’amour médecin“ ily inkább az udvaroncz, mint a költő által írt komédiák, melyeket sebtében, megbízás útján, mintegy kaptafára készíthetett, s melyekben inkább a gyakorlott színész, semmint a lelkesült költő áll előttünk az író szemé­lyében. Ez utóbbiról például maga is bevallja : „Ce n’est qu’un simple crayon“, tervezve, elkészítve, beta­nulva, előadva öt nap alatt! Ezeken meglátszik a kényszer, a ráparancsolás. Nem is lehet belőlük meg­ítélni Moliéret, a költőt : előbb a „du frére du roi“ színészét. Paganini, kit guitáron kényszerítenek ját­szani. Itt is azonban kivehető sokszor a lelkesült költő, s a részletek szépsége sokszor elvonja figyel­münket az egésznek többé-kevésbé gyarló összefüg­gésétől. Ilyeseket például mindig gyönyörködve ol­vasunk : Qaand l’amonr á vos yenx offre une choix agréable Jeunes beautés, laissez vous enflammer; Moques-vous affecter cet orgueii indomptable Dont on vous dit q’uil est beua de s’arnier Dans l’age ou fon est aimable Bien n’est si beau — qu aimer 1 Ha azonban művei belső értékét tekintjük, itt már helyesen oszthatjuk föl azokat helyzet (szitu­­áczió)- és jellem-v­ígjátékokra, s e fölosztásból kiindulva alkalmasabb szempontból ítélhetjük meg Moliéret a költőt, a lángészt. Ezen fölosztást az elsővel megegyeztetni igen nehéz : egyik a másikba vág. A kényszerdarabok ugyan mindmegannyian a helyzet, külső motívumok komikumán alapuló művei­hez t­artoznak ; a korízlés éfi^az inspiráczió szülte da­rabok azonban részint helyzet-,részint jellem­komédiák. Mellőzzük tehát e kétnemű fölosztás anomáliáját, és induljunk ki eegyenesen Moliére helyzet- és jellem­­komédiáiból. A szorosan vett helyzetkomikum eltekint a jellemektől : a jellemek benne esetleges alakok, s nem egyebek, mint alkalomadói a komikus hely­zeteknek. Megnevettethet, de nem oktat, kedélyünkre pedig csak elfutó hatást teend. Megelégszünk a jelen helyzet nevetségével, furcsaságával és fölindulás nél­kül várjuk, hogy mi fog következni. Az ily pusztán a helyzetek komikumán alapuló vígjáté­­koknál a költő többé-kevésbé háttérbe szorul, s a le­leményes és önkényes föltaláló érdekel inkább. Nem gondolkozunk, csak szemlélünk, mint a mint megnevettető torzképek egymásutánját szemléljük. A L’é­t­o­u­r­d­i egészen ilyen külső cselekvényeken alapul; a kor ízlését, a közönség nagy tömegét azon­ban kielégíti , mert ez inkább fáradság nélkül óhajt mulatni, mint meggondolás után. A „Médicin malgré lui“, a „Cocu imaginaire“ szintén szituáczió-darabok, melyekben azonban az alakok kidomborítására is már gond van fektetve , csakhogy ezek nem folynak be mindig szükségképen a helyzetek komikumába. Nem az alakok világosítják meg a helyzeteket, mint inkább a helyzetek az alakokat. A fennebb említett kényszerkomédiák nagyobbára ily tisztán helyzet­komikumon alapulók : több-kevesebb ügyességet összeállítva, több-kevesebb jóakaratra, külső szóra­koztatásra számítva. Moliéret kora ezekért megtap­solta, sőt ha jól vagyunk disponálva, a „l’Etourdi“ -t vagy a „Cocu imaginaire“-t mi is mosolygva hallgat­juk, olvassuk végig , azonban nevetésünk által csakis izomrekeszünk rendül meg, szivünk, kedélyünk nyu­godt marad. Ezzel azonban nem akarunk s nem is akarha­tunk az ily irányú művek fölött pálctát törni : lele­ményességük, szerkezetük, nyelvük néha csodálatra is keltenek. Shakespeare tisztán szituácziós „Comedy of errors“ (Tévedések játéka) egészen méltán állhat a „Taming of the shrew“ mellett (Makranczos hölgy), noha ez a jellemkomédiák egyik legkitűnőbb képviselője — bár egészben véve durvább a Moreto „Közönyt közön­nyel“-énél. Legmagasabban — sőt tán utólérhetlen magas­ságban áll azonban Moliére a jellemkomédiákban. A jellemkomédiában a szituáczió már nem a fődolog: a komikum forrása már a személyeknek gondolkozás­módja okozta tetteiben nyilvánul. Ha e tettek ügyes cselekvén­nyé­ vannak bonyolítva, a?aa ha a szituáczió elősegíti a jellemek komikumát, úgy a vígjáték elérte azon kulmináló pontot — a­hol a tragikus fensőség­­gel bátran mérközhetik. A jellemkomédiában a rész­vét, érdekeltség, a következendőkre irányított figye­lem a legnagyobb mértékben föl van csigázva , gon­dolkozva — jószívü együttérzéssel — vagy nevető biztossággal szemléljük a hős jelleméből folyó tetteit — kaczagunk rajta azon tudatban, hogy végül bizo­nyosan még jobban fogunk kaczagni. A tisztán hely­­zetkomédiákban nevetve — kaczagva várjuk mi fog következni: a jellemkomédiában azonban, hacsak mosolyogva is — de mindenesetre következtetve vár­juk, mit fog a hős tenni. A mosoly, a nevetés azonb­an, melyet a jellemek komikuma szül, nagyon különböző. Maga az átalában nevetséges rendesen onnan származik, hogy a fősze­­mély alapjellemén kívül egy, vagy ebből, vagy nem ebből folyó mellék-elv­, szokás- hajlam által vezettet­vén, alapjellemével ellenkező körülményekbe jut. Ezen furcsaság, ezen ellenkezés az, mely bennünket a jellemkomédiában egyátalán nevetésre indít. Ha az alapjellem egészben véve nemes, rokonszenvünkre méltó,­­ a mellékjellem, hogy úgy nevezzük, a szokás, a ferde elv a hőst önmagával ellenkező cselekvésekre bírja, úgy jóízűen mosolygunk tévedésein, s biztosan várjuk, hogy alapjelleme végül is felülkerekedvén, diadalt aratand. Itt azonban leginkább kell őrizked­nünk, hogy kikerüljük az „les extremes se tooubent“ Charybdisét, mert mihelyt a jóakaratu, de a biztos­ság érzetében jóakaratu mosoly az aggódás, részvét szülte rokonszenv kifejezésének ad helyet arczunkon: azonnal már a tragédia birodalmába csaptunk át, és a lelkesítő champagne-it a nehéz malvaziaiba öntöt­tük , a mi nagyon émelygős keverék lehet. Ezen humoros, jóakaró, elnéző mosolytól, mely a végén rendesen ezeknek a szavaknak ad helyet: no lásd bohó, ettől a zavartól ugyan megmenekedhettél volna, ha nem vagy oly hóbortos, könnyen hivő, szeles, vagy ostobácska, nagyban különbözik azon félig­­meddig kárörvendő, gúnyos kaczat, mely rende­sen e szóknak ád helyett, úgy kell neki, ez ugyan fölsült. Még ama mosoly, a kedélyes, humoros ko­mikum kifejezője, ez a harapó, kárörvendő szati­rikus komikumé, ha ugyan a szigorú Ítész urak elnézik e kifejezést. E komikum akkor származik, ha az alapjellem gonosz, s ebből folyólag a mellékszok­vány jó tulajdonságot utánoz, s igy könnyen elősegít­heti az alapjellem madarát. Látjuk, spinő ellenmondá­­sokba keverjedik a fölvett és az alapjellem s jóizót nevetünk, ha végre is kiüti fejét a szeg a zsákból, s az alapjellem egész megszégyenítésében előttünk áll. „Ugyan megjárt“, mondja nevető igazságérzetünk, de így kell neki“! Azonban e szatirikus komikummal is vigyázni kell, nehog­y az utálat tragikus fönség nélküli Scyllá­­jába jussunk, mert az utálatos soha sem nevetséges, soha sem komikus, s tragikussá is csak akkor válik, ha hozzá egy III. Richárd szörnyű nagysága szülte ámulat és félelem járul. Moliére mind a Scyllát, mind a Charybdist kike­rülte , kikerülte pedig lángeszének azon csodálatos ösztönével, melyet a régiek alapos ismerete csak még inkább kifejlesztett. Az ő szatirikus, kedélyes komi­kuma mindenütt tisztán nevet vagy kacsag élénkbe, de soha sem kényezik, soha sem vigyorog. A „M­i­z­­antrope“-ban még legközelebb volt az egyik vagy másik örvényhez. Mind a kettőt azonban mégis oly szerencsésen kikerülte, hogy a „Mizantrópé“ épen e komikai accou­­ratesse miatt legeslegsikerültebb művének mondható. Schlegel megtagadta tőle a vígjátéki jelleget. Nálunk azonban Alceste ősalakja a Kétkedőben egy víg­játéki hasonmást talált, kiről alább még többet szó­­landunk, s ki azt bizonyítja, hogy mi magyarok nem vagyunk oly hajlandók valakit azonnal a Scyllába dobni. A „Mizantrópé“ mindjárt kezdetben összehason­lítja magát a világgal; látja, hogy ő őszinte, nyílt, a világgal udvarias és álnok; ő szolgálatkész, bár ér­des, a világ udvarias és sikamlós ; természetes tehát, hogy önönm­agát sokra kell becsülnie, s e nemes ön­becs alapjelleme. Egyszersmind azonban azt is hiszi, hogy ezen összehasonlításából kikerült szegény vilá­got megvetnie, gyűlölnie kell , és ezen ferde elvből származik a különben nemes jellemmel annyira el­lenkező világgyülölő elv, mellékjellem, vagy megszok­­vány, mely őt embergyülölővé teszi. Pedig ő mégis szerelmes, sőt jó barátja van! Mily mosolyra indító ellenmondás. Igaz, jó barátjával mindjárt kezdetben szakítni kész : „Bt c’est n’estimer lien, qu’estimer tout lo monde ; Puisquü vous y donner, dana oea vices du temps. Morbieu ! vous n’étes pás pour étre du mes gens.“ (Mindenldt becsben tartani csak annyi, Mint senkit, s önnek nagy hibája ez; Nem is leszünk, ördögbe ! egy kenyéren !) mondja Philinte-nek, de már Célimére-rel­ nem sza­kíthat oly hamar . J’ai beau voir ses defauls, et je beau l’en blaraer En dépit qu’on en ait, eile se l'ait aimer.“ (Hiába látom, korholom hibáit, Ezek daczára is szeretni kell!) mondja róla, de már későbbi mondásából sans doute, ma flame De CCS vices du temps pontra pinger son ame. (De ám sziím lángja, úgy hiszem, E kórt szivéből majd kiégeti !) Kitűnik, hogy embergyülöletét még szerelme sem­ lesz képes elhallgattatni. S azért, midőn önbecs­­érző, szerető alapjelleme összeütközésbe jön fölvett szokványával, elvével, folytonosan nevetünk egész addig, m­ig látszólag e fölvett elv nem lesz túlnyomó, és ő Celimene-ről le nem mond, tehát szerelmében meg nem bukik. A mosoly azonban, a­mely gyorsan távozott, oly sebesen vissza is tér ajkunkra, mert e tettében alapjellemével, önbecsérzetével látjuk őt ki­békülni. A komikum nem hogy nem csökken azon részvét által, melyet Celimene elvesztése miatt vele érezünk, sőt emelkedik, m­ert alapjellemében ő is, mi is kielégítést találunk. Ő önm­agát szereti leginkább, 8 kielégítést talál önmagában. Ő azt hiszi, azért kell neki a világgal szakítnia, mert gyűlöletre méltó, s ily értelemben szakít is vele , pedig csak azért tesz így, mert ő önmagának elégséges. Alceste komikuma te­hát mintegy középút a szatirikus és a kedélyes komi­kum között. A hős bukik, de bukása nem okoz örö­met, mint Tartufffe­ben. Tragikomikusnak ne­­vezhetnők talán, mert bukása részvétre indít ugyan, de egyszersmind azon mosolyt gerjesztő megnyug­vást is kelti bennünk , hogy hát „szegény bohó, jobb is, ha magadnak maradsz!“ — S midőn végül azt mondja : „Je vais sortir d’un gouffre on triomphent les vices Et cherchher sur la terré un endroit écarte ou d’étre homme d’honneur on ait la liberté.“ (Menekszem majd a bűn ez örvényéből S keresni még egy elhagyott helyet A hol a becsület szabad lehet !) jókedvűen utána kiállnak: Isten veled, te elég lehetsz magadnak! A világ azonban mégse olyan rész, mint gondolod, mi bizon itt maradunk ! A tragikomikum itt valóban mesteri: ha Alceste szemünk előtt ábrándulna ki hibájából , úgy meghazudtolná szilárd alapjellemét, nagy önbecsét,

Next