Reform, 1872. július (4. évfolyam, 177-207. szám)
1872-07-26 / 202. szám
202. szám. EIőfizetési föltételek : Vidékre póstéri vagy helyben házhoz hordva Egész évre Fél évre . 20 frt—kr. 10 „ , Negyed évre Egy hóra . Hirdetmények dija: ló-hasábon netitsor egyszeri hirdetésnél A nyilttéri petítsor.............................. Bélyegdíj külön .................................. 5 frt—kr. 1 . 80„ 8 kr. 25 „ 30 „ Péntek, julius 26.1872. REFORM ni. évi folyam. Szerkesztési iroda : BelTävoa, v&voahäx-tAT 3. as. X. u.dvBV, X. •malatan. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Báth Kór könyvkereskedésében, régi gzmb&xtér B. m. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési felhívás a REFORM politikai és közgazdasági napilapra. Folyó évi julius—deczemberre 10 frt, — julius—szeptemberre 5 frt, — julius—augusztusra 3 frt 60 kr., — júliusra 1 frt 80 kr. Minden negyedéves uj előfizető a Boz Dickens „Barnaby Rudge“ czimű 3 kötetes kitűnő regényre, melynek bolti ára különben 5 frt . igényt tarthat. Az előfizetési összegek beküldésére legczélszerűbb a postai utalványlapokat használni. A „REFORM“ kiadóhivatala, Ráth Mór könyvkereskedésében Pesten, báznégyszög. Az ország minden alispánjához a 1. héten indíttattak el a pesti népszínház gyűjtőivel. Hogy törvényhatósági autonomikus életünk kardinális hivatalnokai, a megyei politikai és pártélet forgó tollai mennyit tehetnek e nemes vállalatért, arra a lassú fejlődésű eszme barátai az örvendő aggodalom egy nemével gondolnak. Ha minden alispán a legközelebbi évnegyedes megyei gyűlésen körözteti a kezei közé jutandó ívet, ha azon fölül a gyűlésen indítványt tesz, hogy a vármegye pártolja és istápolja az eszmét , akkor az egyszerre akkorát nő, hogy végkép kiemelkedik eddigi problematikus stádiumából. Nem térhetünk ismét és ismét vissza ez ügy nevezetes fontosságára. Pártérzület itt nem választ szét bennünket. Magánérdek senkit sem mozgat benne. Akik pénzt, akik munkát hoznak az asztalra, mindenki áldozatnak teszi ; tegye hát, ha csekély erővel, ha naggyal, mindenki képessége szerint. A lelkész urakhoz is újra fordulunk : ők is a maguk körében elősegíthetik az ügyet. Ők mindig lelkes pártolói voltak a nemzeti magyar ügynek. Egy kis ártatlan számítás is mily perspektívát nyithat benne, mutatja a következő : ha minden plébános és lelkész 5 forinttal, minden káplán 1 forinttal járul hozzá, vallásfelekezeti különbség nélkül; ha így járul minden szolgabíró és esküdt, minden törvényszéki és járásbíró, minden megyebizottmányi tag, a városi képviselőtestületek minden tagja — csak 1 frttől ötig — mily óriási összeg. Ezek a többi adakozókkal egy év alatt fölépítik a magyar nyelvnek és szellemnek második csarnokát a magyar Babylonban. Csak egy indítója, egy lelkes barátja akadjon minden vidéken, városban és falun az ügynek, a ki vagy a vett ívet hordozza körül, vagy maga rovatol magának gyüjtőivet s a népszínház rövid idő alatt állani fog, hogy hirdesse a magyar faj ragaszkodását anyja szavához, az édes magyar szóhoz. Kérünk mindenkit, itjat öreget, nemcsak gazdagot, de szegényt is, akinek szeme elé kerülnek soraink : tegye meg, amit kötelességének vél, s ami az is, mégpedig a legszentebbek közül való. A pesti népszínházra a „Reform“ szerkesztőségében eddigelé bejelentetett 5185 frt és 2 db. cs. kir. arany. Pest, julius 25. A fúzió Deák-párt és ellenzék között sehogy sem tetszik a szélső balnak. Fél tőle, annyi bizonyos, különben nem viaskodnék ellene közlönyeiben. A fúzió a levegőben van, s a szélső bal szorult kebele e levegő után kapkod. Ietten nyilatkoztak idáig ellene a „Magyar Újság“ és Mocsáry Lajos, s mi, az igazat megvallva örülünk annak, hogy ezek ellene szóltak, mert hát ez jó jel arra nézne, hogy a balközépen a józan elemek, a mélyebben gondolkozók, a tisztességesek nem idegenkednek tőle oly nagyon. Mocsáry nem képviselő, egyelőre tehát keveset nyom a latban, a „Magyar Újság“ pedig a balközép fogadatlan prókátora szerepére vállalkozik, akinek köztudomás szerint furcsán jár ki a fizetése. Ha a balközép nem akar semmit tudni a fúzióról, ám lássa ő —■ nem mi jobboldal vagyunk rászorulva, hanem a baloldal inkább és leginkább a haza, melyet megront az olyan pártviszály, mint a minőt mi folytatóink, —■ de ha akar tudni róla, ha nem, ha akarja fontolóra venni, hanem, ha akarja megkísérteni, ha nem: ő, a balközép törje rajta fejét és nyilatkoztassa ki véleményét, ne a szélső bal. Mi köze a szélső balnak a fúzióval? Hát akadt-e valaha olyan ember a jobbpárton, vagy a balközépen is politikus — kivéve Mocsáryt és Mezőssyt és az efajta gondolkozású embereket — aki a szélsőballal óhajtott volna fuzionálni ? Maszlagot inni nem fog egészséges és józan ember, hanem legfölebb valamely desperátus, ki nem leli helyét ez életben, így minden magyar párt, amelyben még van egy csepp jó ízlés és egészség és életkedv, az kerülni fogja a szélsőbaloldali politika méregpoharát. A szélső habról tehát szó sincs. Ők ha tetszik, kimehetnek az országgyűlésből, ha tetszik, maradhatnak, beszélhetnek akármit, tanácsolhatnak ezt vagy azt, hánytorgathatják elveiket, kontárkodhatnak a nagy és kis politikában, senki őket figyelembe venni nem fogja, csak az elámított kerületek értelmetlen szélbali választói. A kormány és a jobboldal legfölebb némi önvédelmi csatározásra készül ellenük, annyiban, hogy tisztelni kénytelen még a Körmendyekben is a népképviselői állást. A balközép, ha nem fuzionál, fölhasználja őket, de minden kézszorítás után megmossa kezeit. Gyakran pedig, a mikor Irányiék rácz, meg oláh, meg nyíltan forradalmi és antidynasztikus politikával üzérkednek, a balközép kénytelen kitagadni és megleczkéztetni a szélső báli faltörő fejeket. Ezzel a szélső hallal tehát semmi közünk, mikor a fúzióról beszélünk. Hogy mért beszélünk mi, a Deák-párt egyik buzgó lapja és támasza annyit a fúzióról, annak oka az, hogy mint diadalmas párt azt tartjuk, hogy a lovagiasság szabályai szerint minket illet meg az első lépés a békejobbot nyújtani legyőzött magyar testvéreinknek. A balpárton nagy a csalódás és ezért nagy az elkeseredés, s mint büszke magyarok a levert balpártiaknak nehezükre esnek, megalázónak, erkölcsi lehetetlennek tetszenék a kezdeményezés velünk ismét egyesülni, mint ahogy évek előtt egyek valánk. De ha a jobbpárt béküléke ily szellemet mutat, ha tisztelettel viseltetik a balközép iránt, amennyiben azt hazafiasnak tudja és hiszi, hogy önzetlenül egyedül a hon és a nemzet érdekét fogja szem előtt tartani elhatározásaiban és ha gondolja, hogy a balpárton lesznek, akik a józan okosság tanácsát ki merik mondani a pártgyülésen és merik követni a túlbuzgók vádaskodásainak ellenére is, akkor úgy véljük, a jobbpártnak kötelessége megtenni az első kísérletet és hisszük, hogy a baloldalon fognak akadni, akiknél visszhangra talál a testvéri hang, akik bátran törni készek az elfogultsággal és az előítéletekkel és elszánvák jobb útra, igaz mederbe terelni a kiáradt, a pusztító, a haszontalan pártpolitikát. Ezért Írunk, mert ezt reméljük. — Nem azért Írunk, hogy csábítsunk. Hiszen mi nem szorulunk a baloldalra. Nekünk százon fölül van a többségünk, s évek sorára biztosítva van a kormányhatalom és a törvényhozás kizárólagos joga. Nem a gyengeség szól hát belőlünk, hanem az igazságnak, a hazának és az osztatlan nemzetnek szeretete! Mi igenis óhajtjuk, hogy a balközép azon elemei, amelyek tiszta eszére és meleg szívére számítunk, megértsék, meghallgassák szavunkat. Kötelességet teljesítünk, hogy szólunk. Ha nem hallgatnak meg, ha elfordulnak tőlünk, ha maradnak a gyűlöletben, ha visszautasítják a kínált jobbot, mi sajnálni fogjuk, de szégyenleni a vallott kudarczot nem, soha. Azt szégyenlenők, ha ilyen győzelmek után nem léteznék egy hatalmas pártban hang, amely a nemesebb érzelmekre appellál, ha nem történnék kísérlet kibékíteni a magyar családot. A felelősséget magunkra vesszük azért is, ha a fúzió létrejön — igen szívesen, ezer örömmel, könnyű szívvel viseljük a felelősséget ekkor — azért is, ha a balpárt nem bír annyi emelkedettséggel, nem annyi önmegtagadással és belátással, hogy megkísértené a velünk megalkuvást : ekkor sajnálattal, nehezteléssel talán, de nyugodtan és öntudatosan lépünk vissza sorompóink közé, s azzal vigasztaljuk szomorúságunkat a kisebbség konoksága fölött, hogy mi megtettük kötelességünket. Il fúzió modalitásairól máris szóltunk úgy érintőleg, ahogyan a kezdetleges helyzet követeli, de készek vagyunk a thémát bővebben is fejtegetni, ha eszmecserére fölhivatunk. Ez alkalommal nem akarunk a tárgyba belemerülni, inkább a személyekkel óhajtunk foglalkozni. És itt az az elv, hogy ha fúzió létrejön, legyen a kibékülés teljes. Ne legyen akkor személyválogatás, hanem aki csatlakozni akar a frigyhez, az fogadtassák be örömmel neheztelés és utógondolat nélkül. Csak úgy, ha minden keserűséget elfojtunk kebleinkben, ha minden kielégíthetlen ambícziót elejtünk vagy elnapolunk, ha minden rekriminácziót nemtelennek deklarálunk és kizárunk, ha csak azokat tartjuk ellenfeleinknek, akik ellenzik a békekötést; csak úgy, ha mindenki a pártvezérektől kezdve a legszerényebb képviselőig egyenlő szívességgel fogadtatik és egyenlő joggal bírónak elismertetik, ha a múltat feledjük és a jövő alkotásaihoz látunk. Így és akkor jöhet létre egy igazi, tartós és egészséges fúzió a pártok közt — különben nem. Idealizmusunkat ne vesse szemünkre senki. Kifejtettük mi tegnapelőtt, hogy a fúziónak vannak sok és nagy akadályai és hogy mi nem tudhatjuk, létrejön-e vagy sem. Mi látjuk jól veszélyeit és nem vagyunk elbizakodva. Csak egyetlen jelenség biztat és ez — a balközépi lapok hallgatása. Még Tisza lapja, az „Ellenőr“ sem beszél a fúziónak ellene. Nyilvánvaló, hogy gondolkoznak. Magukba szálltak, de nem bírnak és nem mernek határozni. Hallgatásuknak inkább örvendünk, mintsem szeretnék áradozásaikat, mert az áradozás lehet pillanatnyi hév, ezen hallgatás komoly megfontolást jelez. Mi pedig szórjuk a magot — még egy kis ideig, addig, amíg a vetés ideje tart. Nem nézzük, hova esik a mag, az utra-e, a köre-e, a tövisek közé vagy a jó földbe,hanem reménykedünk, hogy lesz munkánkban köszönet s az ég áldásos időjárása gazdagon fogja fáradozásainkat jutalmazni a hazának. =*= Kerkapoly Károly pénzügyminiszter Zágrábba utazott, s utazása összefüggésben van a horvát országos küldöttség munkálkodásával. A pénzügyi kérdés megoldása tehát várható, minthogy a miniszter a legalaposabb fölvilágításokkal fog szolgálni a horvátoknak. A budget-bizottság ülései nagyon hevesek, mert a kormány úgy a múlt, mint a folyó évi rendelkezési alapot fölemelte, s ebbe a nemzeti pártiak nem akarnak beleegyezni. Egyszersmind megtagadták a kormánytól az indemnityt a budget nélküli időre. A kiegyezési alkudozások körébe különben a zágrábi érseki szék új betöltése is belevonatott. E szék ugyanis Strossmayer részére volna megüresítendő annak jelenlegi politikai magatartásáért jutalmul, s a „N. Freie Pr.“szerint Mihajlovics érsek 100,000 frtért hajlandó volna lemondani, mely összeg a zágrábi érseki vagyon félévi jövedelmének felel meg. A bankkérdésben a „N. fr. Presse“ jelenti, hogy az alkudozások a magyar kormány és az osztr. nemzeti bank közt folyton folynak. Két hét előtt Lónyay és Kerkápoly Bécsben lévén a banktól a magyarországi fiókok dotácziójának fölemelését követelték, de ezért nem értek, azután Walmmannt küldözgették a bankhoz, s ennek az intézet azt felelte, hogy a dotáczió fölemelésének nincsen semmi törvényes akadálya, de azt előbb meg nem adja, míg privilégiuma törvényesen el nem ismertetett. A 80 millió bankadósságbani részvétet nem követelte. Kerkápoly erre a banknak megígérte, hogy a privilégium határidejére és törvényes elismerésére nézve formális ajánlatot fog neki tenni, s egyszersmind elő fogja adni követeléseit. Idáig van az ügy állása mostanában. — Ugyanazon lap szerint a magyar kincstár utolsó időben annyira ki vön merítve, hogy minden pénzalap, mely rendelkezésére állott, mint p. o. a vasúti kölcsön, a 24 milliós városi kölcsön maradványai stb. segítségül igénybe vétettek, de az is kimerült, sőt már a kincstár értékpapírkészlete (Tiszai vaspálya részvények stb.) számára is van hely. Ily kimerültség mellett félni kell, hogy ha őszre a pesti piacznak a gabnakivitelre pénz kell, az állampénztár nem fog segíthetni a kereskedésen. == Kuha és Skene urak között a kebelbarátság oly foka fejlődött ki, melyben a miniszter a szállítónak nem csak mindent megengedni és megbocsátani, de sőt őt az igazság ítélete és a közönség rászalása ellen a kormányok és a delegácziók előtt, saját testével és becsületével fedezni és megvédeni látszik elhatározottnak. Egy újabb igen jellemző esetet közöl e viszonyról a „Deutsche Zig“, melyet ezennel átveszünk : „Ha egy hadügyminiszter a hadsereg szállítójának, ki kötelezettségeit egészben véve pontosan teljesíti, egyszer-másszor elnézi valamely kisebb hibáját, az még nem nagy baj, csakhogy az ilyen elnézésnek nem szabad nyílt protekczióvá fajulnia. Skene az iletőleg a szállító konzorczium, mely már 1870-dik évben több ízben vétkezett a fonálló szerződés ellen, és mely átalában sem olcsó árukka, sem a szolgáltatott ruhadarabok kitűnő minőségével, sem végre a pontosságával nem szerzett magának kitűnő hírnevet, a legújabb időben megint több határidőmulasztást és valószínűleg még más kisebb szerződéssértést követett el, minek következtében a hadfelügyelőség által 59,000 frt birságra ítéltetett. Ezen birság a konzorcziumnak járó keresményi összegből le is vonatott. Mit tett Skeneur? Ha ezen intézkedés által sértve érezte jogát, felfolyamodással kellett volna élnie. Skeneur azonban rövidebb és jobb útnak tartotta egyenesen barátjához, a hadügyminiszterhez menni panaszra. És mit tett a hadügyminiszter ő exczellencziája? A hadfelügyelőség már másnap elnöki rendeletet kapott, melyben utasíttatott, hogy Skene urnak a levont bírságot rögtön térítse vissza. Nem akarjuk itt tüzetesen megvizsgálni, vajjon a hadügyminiszternek van-e átalában joga egy bírságot, mely megitéltetése perczétől kezdve a kincstár tulajdona, egyszerű parancsszóval elajándékozni, az ilyen eljárása azonban minden körülmény között káros hatással van a hivatalnokok szolgálatára, kik jövőre, ha az állam érdekében tett intézkedéseik ily módon desavouáltatnak, kétszer meg fogják gondolni a dolgot, mielőtt erélyt fejtenének ki a hanyag szálltók irányában, és így a jó ügyre való siker nélkül még ellenséget is szereznének maguknak, ki rájuk nézve igen kellemetlenné válhatnék.“ A delegácziónak jó tudni az ily dolgokat, hogy aztán annál erélyesebben lépjen föl a visszaélések ellen. ” Az „Ung. Lloyd“ ma ellenünk a következő dementit hozza: Egy helybeli lap nemrég terjedelmes közleményt hozott azon beszélgetésről, mely Andrásy és Bismarck közt a múlt év folyamában Salzburgban az egyházi kérdéseket illetőleg folyt, mely alkalommal egyszersmind az akkori magyar miniszterelnök egy nyilatkozatát idézi, melyet az e kérdés behatóbb taglalását elodázta. — Amint bennünket értesítenek, e közleményben, —• bár sok van benne, ami tényleg megtörtént, — számos valótlan is foglaltatik, így pd. Andrásynak azon nyilatkozata, hogy neki nem szokása ágyúval a verebek közé lőni, egyenesen hírlapírói találmánynak mondatik. Andrásy gr. tudósítónk fszerint egyházi kérdésekben mindig rezervált s elővigázólag nyilatkozott, nem pedig oly hetyke (burcshios) modorban, mint azt az idézett nyilatkozat föltünteti. Másrészről azonban való az, hogy az egyházi kérdés Salzburgban az államférfiak részéről több ízben megpendittetett, s az is igaz, hogy András gróf akkoriban már utalt azon sajátlagos és eltérő helyzetre, melyben a magyar kormány a katholikus egyházzal szemben van. Figyelmet érdemlő körülmény e tekintetben főleg az, hogy nálunk a katholikus episkopátus föllépése és magatartása legkevésbé sem hozható párhuzamba a német püspökök kihívó és harczias modorával. Ezen dementi tehát tulajdonképen csak czikkünknek verébhasonlatára vonatkozik, s annak többi részét inkább megerősíti. Nem látjuk magunkat azonban indíttatva, közleményünk ezen részét is visszavonni vagy módosítani, s több hitelt adni az „U. S.“ forrásának mint a magunkénak. Csak egy megjegyzésünk van és ez az, hogy a legtöbb lap tévesen magyarázta Andrásy gr. mondását, miszerint nem kell ágyukkal lőni a verebekre, midőn ezen verebek alatt a jezsuitákat képzelték maguknak. Salzburgban a kath. kérdésről volt szó, jezsuita kérdés akkor még nem is létezett és szóba sem került. A föntebbi mondás tehát az ultramontánok izgatásaira átalánosságban, nem pedig a jezsuiták testületére vonatkozhatott csak. -------------- A honvédelmi minisztérium hivatalnokának Indiskreciója, melyet lapunkban hitelt érdemlő kutforrás után élesen megróttunk, az„Ellenőr“-t nem hagyja nyugodni, s gyanúsításnak, denuncziácziónak nevezi azt, midőn mi egy hivatalnoki kémet és okmánysikkasztót — ki persze az „Ellenőrinek privát denuncziánsa, a mennyiben e lapnak föladja és bejelenti a saját elöljáróit és azok cselekedeteit — kíméletlenül pellengérre állítottunk. Az „Ellenőr“ moráljával disputálni nem szándékunk, hanem igenis tudomást veszünk azon lapnak a mai számban megjelent nyilatkozatáról, hol ez mondatik : „a honvédelmi minisztérium hivatalnokainak igazolására annyit kötelességünk kijelenteni, hogy az „Ellenőr" közleményeinek szerzője 48—49-ben hont A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Moliére vígjátékai, főtekíntettel hőseinek komikumára. Moliére vígjátékai genezisüket tekintve , tán nem helytelenül oszthatók föl kényszer, a kor ízlése szülte — és a lángész inspirácziója által teremtett komédiákra. Kényszer vígjátékainak azokat nevezhetjük, melyeket különösen kegyes urának „legalázatosabb és legcsekélyebb“ szolgája és poétája inkább csinált, mint alkotott, hogy a Versaillesi ünnepélyekben az annyira kedvelt hallétnek mintegy keretéül szolgáljanak. A „Mélicerte“ pastourel comique, „La princesse d’Elide“, „Les fêtes de Versailles“, „Le mariage forcé“, „L’amour médecin“ ily inkább az udvaroncz, mint a költő által írt komédiák, melyeket sebtében, megbízás útján, mintegy kaptafára készíthetett, s melyekben inkább a gyakorlott színész, semmint a lelkesült költő áll előttünk az író személyében. Ez utóbbiról például maga is bevallja : „Ce n’est qu’un simple crayon“, tervezve, elkészítve, betanulva, előadva öt nap alatt! Ezeken meglátszik a kényszer, a ráparancsolás. Nem is lehet belőlük megítélni Moliéret, a költőt : előbb a „du frére du roi“ színészét. Paganini, kit guitáron kényszerítenek játszani. Itt is azonban kivehető sokszor a lelkesült költő, s a részletek szépsége sokszor elvonja figyelmünket az egésznek többé-kevésbé gyarló összefüggésétől. Ilyeseket például mindig gyönyörködve olvasunk : Qaand l’amonr á vos yenx offre une choix agréable Jeunes beautés, laissez vous enflammer; Moques-vous affecter cet orgueii indomptable Dont on vous dit q’uil est beua de s’arnier Dans l’age ou fon est aimable Bien n’est si beau — qu aimer 1 Ha azonban művei belső értékét tekintjük, itt már helyesen oszthatjuk föl azokat helyzet (szituáczió)- és jellem-vígjátékokra, s e fölosztásból kiindulva alkalmasabb szempontból ítélhetjük meg Moliéret a költőt, a lángészt. Ezen fölosztást az elsővel megegyeztetni igen nehéz : egyik a másikba vág. A kényszerdarabok ugyan mindmegannyian a helyzet, külső motívumok komikumán alapuló műveihez tartoznak ; a korízlés éfi^az inspiráczió szülte darabok azonban részint helyzet-,részint jellemkomédiák. Mellőzzük tehát e kétnemű fölosztás anomáliáját, és induljunk ki eegyenesen Moliére helyzet- és jellemkomédiáiból. A szorosan vett helyzetkomikum eltekint a jellemektől : a jellemek benne esetleges alakok, s nem egyebek, mint alkalomadói a komikus helyzeteknek. Megnevettethet, de nem oktat, kedélyünkre pedig csak elfutó hatást teend. Megelégszünk a jelen helyzet nevetségével, furcsaságával és fölindulás nélkül várjuk, hogy mi fog következni. Az ily pusztán a helyzetek komikumán alapuló vígjátékoknál a költő többé-kevésbé háttérbe szorul, s a leleményes és önkényes föltaláló érdekel inkább. Nem gondolkozunk, csak szemlélünk, mint a mint megnevettető torzképek egymásutánját szemléljük. A L’étourdi egészen ilyen külső cselekvényeken alapul; a kor ízlését, a közönség nagy tömegét azonban kielégíti , mert ez inkább fáradság nélkül óhajt mulatni, mint meggondolás után. A „Médicin malgré lui“, a „Cocu imaginaire“ szintén szituáczió-darabok, melyekben azonban az alakok kidomborítására is már gond van fektetve , csakhogy ezek nem folynak be mindig szükségképen a helyzetek komikumába. Nem az alakok világosítják meg a helyzeteket, mint inkább a helyzetek az alakokat. A fennebb említett kényszerkomédiák nagyobbára ily tisztán helyzetkomikumon alapulók : több-kevesebb ügyességet összeállítva, több-kevesebb jóakaratra, külső szórakoztatásra számítva. Moliéret kora ezekért megtapsolta, sőt ha jól vagyunk disponálva, a „l’Etourdi“ -t vagy a „Cocu imaginaire“-t mi is mosolygva hallgatjuk, olvassuk végig , azonban nevetésünk által csakis izomrekeszünk rendül meg, szivünk, kedélyünk nyugodt marad. Ezzel azonban nem akarunk s nem is akarhatunk az ily irányú művek fölött pálctát törni : leleményességük, szerkezetük, nyelvük néha csodálatra is keltenek. Shakespeare tisztán szituácziós „Comedy of errors“ (Tévedések játéka) egészen méltán állhat a „Taming of the shrew“ mellett (Makranczos hölgy), noha ez a jellemkomédiák egyik legkitűnőbb képviselője — bár egészben véve durvább a Moreto „Közönyt közönnyel“-énél. Legmagasabban — sőt tán utólérhetlen magasságban áll azonban Moliére a jellemkomédiákban. A jellemkomédiában a szituáczió már nem a fődolog: a komikum forrása már a személyeknek gondolkozásmódja okozta tetteiben nyilvánul. Ha e tettek ügyes cselekvénnyé vannak bonyolítva, a?aa ha a szituáczió elősegíti a jellemek komikumát, úgy a vígjáték elérte azon kulmináló pontot — ahol a tragikus fensőséggel bátran mérközhetik. A jellemkomédiában a részvét, érdekeltség, a következendőkre irányított figyelem a legnagyobb mértékben föl van csigázva , gondolkozva — jószívü együttérzéssel — vagy nevető biztossággal szemléljük a hős jelleméből folyó tetteit — kaczagunk rajta azon tudatban, hogy végül bizonyosan még jobban fogunk kaczagni. A tisztán helyzetkomédiákban nevetve — kaczagva várjuk mi fog következni: a jellemkomédiában azonban, hacsak mosolyogva is — de mindenesetre következtetve várjuk, mit fog a hős tenni. A mosoly, a nevetés azonban, melyet a jellemek komikuma szül, nagyon különböző. Maga az átalában nevetséges rendesen onnan származik, hogy a főszemély alapjellemén kívül egy, vagy ebből, vagy nem ebből folyó mellék-elv, szokás- hajlam által vezettetvén, alapjellemével ellenkező körülményekbe jut. Ezen furcsaság, ezen ellenkezés az, mely bennünket a jellemkomédiában egyátalán nevetésre indít. Ha az alapjellem egészben véve nemes, rokonszenvünkre méltó, a mellékjellem, hogy úgy nevezzük, a szokás, a ferde elv a hőst önmagával ellenkező cselekvésekre bírja, úgy jóízűen mosolygunk tévedésein, s biztosan várjuk, hogy alapjelleme végül is felülkerekedvén, diadalt aratand. Itt azonban leginkább kell őrizkednünk, hogy kikerüljük az „les extremes se tooubent“ Charybdisét, mert mihelyt a jóakaratu, de a biztosság érzetében jóakaratu mosoly az aggódás, részvét szülte rokonszenv kifejezésének ad helyet arczunkon: azonnal már a tragédia birodalmába csaptunk át, és a lelkesítő champagne-it a nehéz malvaziaiba öntöttük , a mi nagyon émelygős keverék lehet. Ezen humoros, jóakaró, elnéző mosolytól, mely a végén rendesen ezeknek a szavaknak ad helyet: no lásd bohó, ettől a zavartól ugyan megmenekedhettél volna, ha nem vagy oly hóbortos, könnyen hivő, szeles, vagy ostobácska, nagyban különbözik azon féligmeddig kárörvendő, gúnyos kaczat, mely rendesen e szóknak ád helyett, úgy kell neki, ez ugyan fölsült. Még ama mosoly, a kedélyes, humoros komikum kifejezője, ez a harapó, kárörvendő szatirikus komikumé, ha ugyan a szigorú Ítész urak elnézik e kifejezést. E komikum akkor származik, ha az alapjellem gonosz, s ebből folyólag a mellékszokvány jó tulajdonságot utánoz, s igy könnyen elősegítheti az alapjellem madarát. Látjuk, spinő ellenmondásokba keverjedik a fölvett és az alapjellem s jóizót nevetünk, ha végre is kiüti fejét a szeg a zsákból, s az alapjellem egész megszégyenítésében előttünk áll. „Ugyan megjárt“, mondja nevető igazságérzetünk, de így kell neki“! Azonban e szatirikus komikummal is vigyázni kell, nehogy az utálat tragikus fönség nélküli Scyllájába jussunk, mert az utálatos soha sem nevetséges, soha sem komikus, s tragikussá is csak akkor válik, ha hozzá egy III. Richárd szörnyű nagysága szülte ámulat és félelem járul. Moliére mind a Scyllát, mind a Charybdist kikerülte , kikerülte pedig lángeszének azon csodálatos ösztönével, melyet a régiek alapos ismerete csak még inkább kifejlesztett. Az ő szatirikus, kedélyes komikuma mindenütt tisztán nevet vagy kacsag élénkbe, de soha sem kényezik, soha sem vigyorog. A „Mizantrope“-ban még legközelebb volt az egyik vagy másik örvényhez. Mind a kettőt azonban mégis oly szerencsésen kikerülte, hogy a „Mizantrópé“ épen e komikai accouratesse miatt legeslegsikerültebb művének mondható. Schlegel megtagadta tőle a vígjátéki jelleget. Nálunk azonban Alceste ősalakja a Kétkedőben egy vígjátéki hasonmást talált, kiről alább még többet szólandunk, s ki azt bizonyítja, hogy mi magyarok nem vagyunk oly hajlandók valakit azonnal a Scyllába dobni. A „Mizantrópé“ mindjárt kezdetben összehasonlítja magát a világgal; látja, hogy ő őszinte, nyílt, a világgal udvarias és álnok; ő szolgálatkész, bár érdes, a világ udvarias és sikamlós ; természetes tehát, hogy önönmagát sokra kell becsülnie, s e nemes önbecs alapjelleme. Egyszersmind azonban azt is hiszi, hogy ezen összehasonlításából kikerült szegény világot megvetnie, gyűlölnie kell , és ezen ferde elvből származik a különben nemes jellemmel annyira ellenkező világgyülölő elv, mellékjellem, vagy megszokvány, mely őt embergyülölővé teszi. Pedig ő mégis szerelmes, sőt jó barátja van! Mily mosolyra indító ellenmondás. Igaz, jó barátjával mindjárt kezdetben szakítni kész : „Bt c’est n’estimer lien, qu’estimer tout lo monde ; Puisquü vous y donner, dana oea vices du temps. Morbieu ! vous n’étes pás pour étre du mes gens.“ (Mindenldt becsben tartani csak annyi, Mint senkit, s önnek nagy hibája ez; Nem is leszünk, ördögbe ! egy kenyéren !) mondja Philinte-nek, de már Célimére-rel nem szakíthat oly hamar . J’ai beau voir ses defauls, et je beau l’en blaraer En dépit qu’on en ait, eile se l'ait aimer.“ (Hiába látom, korholom hibáit, Ezek daczára is szeretni kell!) mondja róla, de már későbbi mondásából sans doute, ma flame De CCS vices du temps pontra pinger son ame. (De ám sziím lángja, úgy hiszem, E kórt szivéből majd kiégeti !) Kitűnik, hogy embergyülöletét még szerelme sem lesz képes elhallgattatni. S azért, midőn önbecsérző, szerető alapjelleme összeütközésbe jön fölvett szokványával, elvével, folytonosan nevetünk egész addig, mig látszólag e fölvett elv nem lesz túlnyomó, és ő Celimene-ről le nem mond, tehát szerelmében meg nem bukik. A mosoly azonban, amely gyorsan távozott, oly sebesen vissza is tér ajkunkra, mert e tettében alapjellemével, önbecsérzetével látjuk őt kibékülni. A komikum nem hogy nem csökken azon részvét által, melyet Celimene elvesztése miatt vele érezünk, sőt emelkedik, mert alapjellemében ő is, mi is kielégítést találunk. Ő önmagát szereti leginkább, 8 kielégítést talál önmagában. Ő azt hiszi, azért kell neki a világgal szakítnia, mert gyűlöletre méltó, s ily értelemben szakít is vele , pedig csak azért tesz így, mert ő önmagának elégséges. Alceste komikuma tehát mintegy középút a szatirikus és a kedélyes komikum között. A hős bukik, de bukása nem okoz örömet, mint Tartufffeben. Tragikomikusnak nevezhetnők talán, mert bukása részvétre indít ugyan, de egyszersmind azon mosolyt gerjesztő megnyugvást is kelti bennünk , hogy hát „szegény bohó, jobb is, ha magadnak maradsz!“ — S midőn végül azt mondja : „Je vais sortir d’un gouffre on triomphent les vices Et cherchher sur la terré un endroit écarte ou d’étre homme d’honneur on ait la liberté.“ (Menekszem majd a bűn ez örvényéből S keresni még egy elhagyott helyet A hol a becsület szabad lehet !) jókedvűen utána kiállnak: Isten veled, te elég lehetsz magadnak! A világ azonban mégse olyan rész, mint gondolod, mi bizon itt maradunk ! A tragikomikum itt valóban mesteri: ha Alceste szemünk előtt ábrándulna ki hibájából , úgy meghazudtolná szilárd alapjellemét, nagy önbecsét,