Reform, 1872. december (4. évfolyam, 330-359. szám)

1872-12-08 / 337. szám

337. szám. Előfizetési feltételek: Vidékre péntérn­ vagy helyben hiS^csho» hordva Égéstérre Pél órro Negyed évre Egy hóra . 20 frt—kr. 10­0­­ . Hirdetmények díja : 5 frt—kr 1­­­80 . Vasárnap, deczember 8,18T!^. 10-banábo8 Dot­tsor egyszeri hirdetőHnél , , 8 kr, A nyílttéri petitsor..........................................» Bélyegdij kOlön ......... .SO REFORM »&, W «1. Mm W MWMm [.évi folyam. Szerkesztési iroda: Bolffriroia, K­óroabá.B­ Mr 3. Bs. Z. «LolvaBg Z. an BlBitBni B lap szellemi részét illető minden közlemény a csurka Matós égban intézendő. Bórstsoüiotlon levelek csak ism­ert kezektől fogadtatank el. Kiadó­ hivatal: Mik­ró? könyvkelreskedésében, régi szluh­áttér I. la. A lap anyagi részét illető közlemények (előSietési pénz, kiadás körőli panaszok, hirdetmény) a kiadó-hivatalhoz intézendők. A pesti népszínházra A „Reform” szerkesztőségében eddig elé begyűlt 10163 frt 52 kr. és 2 db. cs. kir. arany. Pest, deczember 7. Quid quid delicant reges prectuntur Activi. Az ország szomorú sorsát a vezérférfiak téve­dései és viszálya okozzák. Ott van a baj kut­­forrása a kormányzókban és a parlament ve­zető személyiségeiben, mert ezek részpolitikát csinálnak, amazok pedig roszul kormányoznak,­­ mindannyian személyes nagyravágyás vagy szenvedély által vezéreltetnek s a hivalkodás­ban és cselszövényekben gyönyörködnek. A nemzet pedig, a nép, állam és ország sinlik a törvényhozók és államférfiak hibáit és viszálkodását. A szabadságnak szent tüze le­lohad, az alkotmányosság dicsfénye elvész, a jövő reménye kihal, a h­onszerelem hite két­ségbe esik. Mivé leszünk, hova lesz Magyar­­ország régi dicsősége, társadalmunk nyugalma és boldogsága, ha a pártoskodás és a szemé­lyes versenygés, nem ismerve hazafiságot, kö­telességérzetet és lovagiasságot, túllép minden határokat s elkezdi gyalázni a becsületet, alá­ássa a bizalmat, fölborítja a barátságot, meg­szaggatja az összetartást és veszni engedi a közügyet? Szomorúan tapasztaljuk, hogy ez hová vezet. A törvényhozás tekintélye csorbát szenvedett, a kormány gyönge, a pártok la­zák, az elvek és fogalmak zavartak, az állam­­gépezet döczögve munkál, az ország is a hi­tele hanyatlik, az elégületlenség emelkedik. Immár odajutottunk, hogy a közönség unottan fordul el a politikától. Nincs benne morál. Így gondolkozik a nép, s a közszelle­met gyanúsan tekinti, mintha a küzdelem a közügyek körül nem a hazafias tönérzés és a a kötelességet ismerő nemzeti buzgalom, ha­nem a nyerővágy és az aljas szenvedélyek játéka volna. A képviselőkről fölteszik, hogy csak hivatalt akarnak vagy pénzügyi intéze­tekhez kívánnak bejutni s e vállalatban része­sülni ; a pártok vezérférfiairól fölteszik, hogy csak méltóságra és befolyásra törekszenek, nem pedig arra, hogy a hazát szolgálják; az államférfiaknál puszta cselszövényeket lát a közönség, a néptribunoknál pedig népámítást, állelkesedéssel takart szkepszist, s gyanúsítás­sal leplezett irigységet. Ki mondhatná, hogy a közönség téved, midőn ily kegyetlenül itél a politika és a po­litikusok fölött ? A közönség csak túloz s néha igaztalan, de sajnos, nem mindig hibáz, ha elégületlen, és ha undorral fordul el a politi­kától. Mert ez sivár, meddő és erkölcstelen. A­kik a képviselőházban és a politikai körök­ben még tisztakeblű hazafiak, azoknak is be­látását elhomályosítá a pártszenvedély, er­kölcsi bátorságát pedig és önföláldozó lelkese­dését megtörte a cselszövény. Nem pártélet az, a­mi nálunk uralkodik, hanem koiteria-szellem és klikuralom. Ez rontja meg felülről pártéle­tünket. A külső helyzet kényszere pedig, a történelmi alakulásból kifejlett érdekellentét, az tartja fönn ezen pártélet külső formáit. A kormányzásnak titka és elve pedig lesülyedt azon fokra, hol a bölcs kétségbeesése azzal vigasztalódik : mundus se expediet. Az ország hitele alászállt s mélyen kom­promittálva van. Kölcsönt 8V2 százték­val köt az állam s a társulatok, melyek vasutait épi­­tik, milliós pöröket akasztanak a kincstár nya­kába. A kassa-oderbergi vasút nyolcz és fél milliót vagy ennél is többet, az északnyugati másfél millió kártérítést, az államvasut egy milliót, a franko-bank a fiumei vasútépítések közül stb. tíz millión fölül, a keleti vasút hu­szonkét és fél millió defic­itjének nagy részét az államon követelik, azon államon, anely ren­des kiadásait sem képes fedezni. A közhitel tehát megingott, s félős, hogy még inkább meg fog ingatni, mert ezen pörök, a bankkérdés, a budgetvita, a kormányválságok stb. mind­megannyi ok a bizalom megrendítésére; a ma­gánhitel is tartós pénzválság nyomása alatt szenved s nem jöhet segítségére ezerféle csa­tornán a szorongatott államháztartásnak. Re­formjaink befejezetlenek, politikánk nélkülözi a rendszert, parlamentünk munkakerülő, kor­mányunk szakavatlan. És mégis kétségbeesnünk nem szabad. „Nincs veszve bármi sors között, ki el nem csüggedett.“ A nemzet él és a nemzet ereje el nem fogyott, habár azok, kikre sorsát és szabadságát bízta, sem sorsán segíteni sem sza­badságát fölhasználni nem tudják. Törvényho­zói és „nagy“ politikusai meddő harczokban egymás ellen fölfogyasztják erejüket, melylyel a hazának tartoznak s mi több, viszályukba magokkal rántják a nemzetet s fölfogyasztják annak erőforrásait. És mégis csüggednünk nem szabad. Ne is hagyja el magát e magyar nép, ha­nem keresse az orvoslást önmagában. Alulról, — ott hová a politikai viszály nem hat, — a társadalmi téren kell restau­rálni és regenerálni Magyarországot. A ma­gyar nemzet életképes elemei fordítsanak há­tat a nagy politikának, ne leljék többé kedvüket a rombolásban és veszekedésben, hanem a te­remtésben és munkálkodásban. Ha lesz a kor­mány, resz az országgyűlés, resz a megye , legyen jó a község, a város, az egyleti élet, a társulati működés. Foglalkozzunk a gazdasági élettel, a közművelődéssel, a humanizmussal, a magyar nemzetiségi érdekekkel a művészet és irodalom terén. A fiatal szellemek itt keressék ambíc­iójuk kielégítését, a tisztességet, a pol­gárok becsülését, hazafiságuk érvényesítését. Az ifjú Magyarország ne a kortestanyák ocs­mányságaiban, se ne a magas politika dispu­táiban, hanem a tanulmányban és a társadalmi működés terén lelje kedvét és keresse hivatá­sát. Kiki hasson, a politika mellőzésével, ott a­hol áll, a társadalom azon terén, a­hol helyet foglalt, s tapasztalni fogja, hogy nemesebb, gyümölcsözőbb tevékenységet fejt ki, mintha pártoskodással veszti idejét és vagyonát. Pol­gártársaik elismerése nem fog kimaradni a bá­tor kezdőknek. Magyarország pedig, ha társa­dalmilag regen­erál­tatik, később politikájában is czivilizálható lesz. Csak ha alulról kezdünk építeni, lehet a nemzet palotája szilárd s Ma­gyarországot, melyet a politika megrontott, a társadalmi működés megmentheti. bői 7.852,677 frt ismét a pénztári készletből, 359,125 frt. pedig az előirányzaton kívül beállott bevételi többlettel fedeztetett, a többi pedig 4.464,700 frtig kamatozó kincstári utalványokkal, míg 7.011,680 frt a sorsolási kölcsönből vétetett át, kamatozás mellett. 1872 re 25.966,631 frtnyi hiány volt előirányozva, de ez közel 5 millióval növekedett az által, hogy a kö­zös aktívákból várt millió még mindig nem folyt be, az országgyűlés pedig 1­236,990 frtnyi póthite­leket engedélyezett. Az ezen hiány fedezésére törvény által kijelölt módozatok részint nem voltak foganato­síthatók, részint csak rövid időre nyújthattak fede­zetet ; a pénzügyminiszter tehát a törvény által nyert felhatalmazás alapján az 1871-ki 30 milliós ezüst kölcsönnek egyelőre nélkülözhető pénzeiből, továbbá az állam ingó vagyona alapján létesített előlegezési hitelművelettel fedezte a hiányt. De a sorsolási köl­csönből 1871-ben s a 30 milliós ezüst kölcsönből ez évben átvett összegek visszafizetendők, az előlege­zési üzletbe vont értékek visszaváltandók, végre most az 1873 ki hiány fedezéséről is gondoskodni, és pedig az 1873-ki összesen 34 milliónyi hiányból az állam­jövedelmek fokozása, aktív értékek és követelések ér­tékesítése után 12 millió forint maradt fedezet­len.­­ Mindezek fedezésére csupán egy mód van , ez : egy állandósított kölcsön fölvétele. — A föltételek és módozatok, melyek mellett a kormány e kölcsönt fölvenni szándékozik, csaknem ugyan­azok , melyeket az 1871. évi 30 millió forintos kölcsön tekintetében az 1871. évi XLV. tcz. megálla­pittatott, t. i. 74 ®§a minimál kibocsátási ár, 5% kama­tozás, teljes bélyeg- és adómentesség, és mostanától 32 év alatti törlesztés. A törlesztési terv azon elvekre fog alapíttatni, melyek a 30 millió forintos kölcsönnél tényleg alkalmaztattak, s ettől csak annyiban térend el, a­mennyiben az új kölcsön törlesztése csak két év múlva, vagyis 1875. évben veendi kezdetét, s attól 30 év alatt ér véget, mi által az államkincstárra nehe­zedő teher az első, úgyis szerfölött terhelt két évben csekélyebb leend.­­ Az osztrák magyar kormány s a svájczi köz­társaság között jelenleg több rendbeli államszerző­dések megkötése iránt folynak tárgyalások. Ezek között különösen a nemzetközi kölcsönös jogsegély tárgyában tartott tárgyalások bírnak érdekkel. Erre vonatkozólag a tárgyalások három fő kérdés körül forognak. Ezek a) a polgári perekben keletkezett bí­rói ítéletek kölcsönös végrehajtása, b) csődügyekben a hitelezők kielégítése iránti eljárás , c) a ha­gyatéki eljárás kölcsönös szabályozása az illető ál­lam konzulátusainak közbenjötte mellett. Miután pedig egyúttal a bíróságok közötti közvetlen érint­kezés is terveztetik a nyelv különbségéből származ­ható nehézségek elhárítása czéljából az igazságügy­miniszter részéről azon indítvány tétetett, hogy a mindkét részrőli felsőbb fokú bíróságoknál rendes fordítók alkalmaztassanak. = Hollán Ernő államtitkár hivatalából való fölmentés ma közöltetik a hivatalos lapban. Az illető királyi kézirat így szól: „Magyar honvédelmi minisztériumom vezeté­sével megbízott miniszterelnököm előterjesztése foly­tán, Hollán Ernő honvédelmi minisztériumi államtit­kárnak ezen állomásáról való lemondását elfogadván, őt eddigi buzgó és sikerteljes működésének elismerése mellett, államtitkári teendőitől ezennel felmentem. Kelt Gödöllőn, 1872. évi deczember hó 3-án. Ferencz József, s. k.“ Dr. Lónyay Menyhért, s. k. = A képviselőház mai ülésében előterjeszte­tett a törvényjavaslat az 54.000,000 ezüst fo­rint névértékű államkölcsön fölvételéről. A hozzá csatolt indokolásban a következő adatokat ta­láljuk : Az 1870-ik évre előirányzott 22­ 329,518 frtnyi hiány ez évben tényleg csak 10.213,404 frtot tett; 1871-ben 20.560,362 frt. hiány volt előirányozva, de bár a közös aktívákból előirányzott 371 millió, továbbá az ingó államvagyon értékesítéséből 5.550,000 frt helyett csak 340,392 frt realizáltatott, a hiány tényleg ezen évben csak 19.688,183 frtra rúgott­ eb­. A munkásosztály viszonyainak rendezése a társadalmi kérdések egyik legfontosabb­ja s épen ezért minden kormánynak kiváló gondot kell arra fordítania. Azon lendületnél fogva, melyet közgazda­­sági viszonyaink újabb időben nyertek, a munkás­kérdés komoly jelentőségre emelkedett hazánkban is, s csak örömmel konstatálhatjuk, hogy egyes nagyobb vállalatok részéről komoly gond fordíttatik a mun­kásviszonyok rendezésére. Nagy kötelesség háromlik e tekintetben a kormányra is, miután nálunk még az állam számos vállalatot maga űz és így köteles­sége is, érdeke is, gondoskodni a vállalatainál alkal­mazott munkások viszonyairól. Nevezetesen a kincs­tári bányászatnál több mint 17,000 altiszt és munkás van foglalkoztatva. Egyrészt ezeknek viszonyai, más­részt az újabb és szükséges munkaerőnek biztosítása nagy figyelmet érdemel, úgy vagyunk értesülve, hogy a pénzügyminiszter úr mindkét irányban tevé­kenységet fejt ki. A munkások viszonyait rendezni hivatják a bánya társpénztári (Bruderlade) újabb szabályzatok, melyek a munkások béréből eddig lett levonásokat helyesebb alapokra fektetik és inkább biztosítják mindazon kedvezményeket is, melyek ama levonásoknak megfelelnek, nevezetesen az ingyen or­voslást, betegség idején pénzsegélyben részesülést, eltemetést, az özvegyek és árvák nyugbéreit stb. Ez­zel kapcsolatos, de leginkább a munkaerőnek jövőre­ biztosítását czélozzák azon intézkedések, melyek a kincstári munkástelepekben az oktatás és neve­lésre vonatkoznak. Sajnos, de tény, hogy ez igen el volt hanyagolva, s talán fölösleges is másra hivat­kozni, mint azon körülményre, hogy a bányahelye­ken körülbelől 500 árva gyermek található, kik hajlék, vagyon, menedék és nevelés nélkül kóborlásra utaltatnak s igy a kincstári vállalatok munkaereje foly­tonosan fogy. De eltekintve a kincstár érdekétől bi­zonyára emberbaráti kötelesség ezen 500 árvát meg­menteni a tisztességes társadalom részére. Ezen esz­mék vezérelték a pénzügyminisztert midőn, ő felsé­­génél javaslatba hozta ezen elhagyott árvák részére menhelyek fölállítását, melyek utóbb bá­nyaiskolákkal kapcsoltatván össze becsületes hasz­nálható munkásokat fognak nevelni. Ezen árvah­ázak első költségei, mint tudjuk, a folyó évben rendezett államsorsj­áték jövedelméből fogna fedez­­­tetni. Nincs kétségünk, hogy méltányoltatni fog ezen nemes czél is, s hogy ezen jótékonyczélú sorsjáték is a közönségnek hasonló érdeklődését fogja föltüntetni, mint a minőt már két ízben, a közokta­tási czélokra és a 48-iki honvédek segélyezésére rendezett sorsjáték alkalmával már tapasztalunk. ” A „Hon“ mai esti lapja egy nagyon mérges tárczaczikket közöl e czim alatt „Dalszínház egy év múlva.“ E czikkben el van beszélve, hogy a dal­színház, mint „Andrásy Gyula gr­ ő excziájának kedves szülöttje“ „Nottheaternek“ a Hermina térre a népszínház helyébe szándékoltatik építtetni. Oly for­mán történnék az, hogy a népszínház telke eladatnék 8 a népszínház olcsóbb pénzért alkalmas telekhez, a fölöslegben pénzhez is jutna. „A város — úgymond a „Hon“, ajándékoz egy telket s azzal most némelyek üzletet akarnak csinálni jó remény fejében. Oly öt­let, melyet ki kell verni, ha csakugyan fészkelődik, némelyek fejéből, nehogy tovább harapézzék.* Azután ajánlja a „Hon“ a deáktéri Vodianer-házat és a Ká­­roly kaszárnyát operaházi teleknek, és sürgeti egy enquete összehívását e kérdés megvitatására. A czikk emlékeztet egy német mesére A macskák egy háziur­­nisztermében éjjel nagy zajt csináltak. A gazda do­ronggal közibök ront, csapkod vakon a sötétben jobbra balra, a macskanép megugrik, de a tükrök, csillárok, képek s egyéb drága bútorok, szerencsétlen áldozatai a vak buzgalomnak, darabokban hevertek a teremben szerte. A terv, melyről a „Hon“ szól, csakugyan létezik, ha nem is a nemzeti színház igaz­gatója által fölterjesztett javaslatban, de létezik. Apja pedig nem Andrásy gróf, hanem egy más kitűnő ál­lású és szintén átalánosan tisztelt személyiség. Ha Andrásy grófnak a terv tetszik, annál jobb a tervre, annál jobb a színügyre, annál jobb a népszínház ügyére nézve. Azt tudjuk, hogy a közmunkatanács­ban , a népszínház nagy bizottságában számos és igen tekintélyes barátai vannak, a­kik már hetekkel ezelőtt ki is szemelték — hogy esetleg rámutathassa­nak — a népszínház számára a megveendő telket, mely kevésbé luxuriozus, mint a herminatéri, olcsóbb építési módot enged, és fekvésre semmivel sem ro­­szabb a herminatérinél. Az operaház a Herminatéren sem lenne ideiglenes, hanem végleges. A­mi pedig akár a Vodianer-házat, akár a Károly kaszárnyát illeti : mindkettőnek a megváltása teljesen kimerítené az operaház építésére meglevő tőkét. Ellenben a má­sik terv szerint egy év — két év múlva len­ne operaház és népszínház. Mit ért a „Hon“ czikke az „üzlet­csinálás alatt“, nem tudjuk ; a kife­jezés oktalan sértés azokra nézve, a­kik az ügy körül önzetlenül buzgólkodnak. Az enquetek­ozást fölösleges­nek tartjuk. A beszédből elég volt. Tenni kell, men­tül előbb, annál jobb. = Az V. osztály tegnap a nyilvános ülés után tárgyalás alá vette a kiszolgált altisztek alkalmazásá­ról a magyar korona országaira eső hadjutaléknak a határőrvidék egy részének polgárosítása folytán meg­­állapitásáról, illetőleg az 1872. III. t. czikk módosítá­sáról, s a magyar állam területén kiegészítendő lo­vas ezredek fölemelt békeállományának fedezéséről szóló törvényjavaslatokat és a 15 ös honvédelmi bi­zottság erre vonatkozó jelentéseit. Az osztály a kiszolgált altisztek alkalmazásá­ról szóló törvényjavaslatban következő módosításo­kat tett. A 3. §. szövegébe, hol az állomások betölté­séről van szó, közbe szuratott „hasonló min­ősi­t­­vény mellett“ egyéb kérelmezők fölött elsőbbségi jog biztosittatik. A 4. § ba, hol azon államhivatalok soroltatnak föl, melyeknél az altisztek alkalmazandók, fölvetettek még a járásbiróságok. A 4. és 5. §, kü­lönben egygyé olvasztatott. Végre mint uj. 20. §-nak következő szöveg vétetett föl a törvényjavaslatba: „Az alkalmazott altisztek jogi szolgálati tekintetben az illető hivatalok, társulatok stb. más hasonló ál­lami alkalmazottjaival egyenlő bánásmódban részesi­­tendők.“ A hadjutalékról szóló törvényjavaslat czíme ak­ként módosíttatott, hogy a „magyar korona orszá­gaira“ szavak helyett tétetett „a magyar állam terü­letére eső stb.; a tjavaslat többi része a bizottság je­lentése szerint fogadtatott el. A magyar állam területén kiegészítendő lovas­ezredek fölemelt békeállományának fedezéséről szóló­­javaslat elfogadtatott. A 3. §-nál, mely ekként szól: „Az önként nem jelenkezett tartalékosok tényleges szolgálatban beleegyezések nélkül egy évnél tovább nem tarthatók“, — az osztály előadója a központi bizottságban azon kérdés intézésére, utasíttatott, hogy a 3. §-ban jelzett kedvezmény szándékoltatik-e az eddig ily szolgálatban tettleg alkalmazotttakra is kiterjesztetni. Előadó Molnár Antal. =. Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság ma a nyilvános ülés után rögtön összeült, hogy a képviselőház által függőben hagyott és uj szövegezés végett hozzá utasított fővárosok rendezé­séről szóló törvényjavaslat 103-dik­­ át tárgyalás alá vegye. — A bizottság elvileg a következő szövegben állapodott meg : A mennyiben az 1870. 10. t. czikk­ben részint országos kölcsön, részint az úgynevezett fővárosi alap terhére határozottan megjelölt vállalatok és beruházásokon kívül még más közlekedési eszkö­zök és beruházások szükségesek, ezek költségeit a fő­­város saját házi pénztárából fedezheti, vagy pedig ezekre nézve a főváros lakosait kéz- és szekeres mun­kára is kötelezheti.“ — Ezen szöveg a 103. §. I-ac bekezdése helyébe jönne, a többi része a §-nak pedig némely stiláris módosításokkal maradna a jelenlegi szöveg szerint. — Különben a végleges és szabatos szövegezéssel a fentebbi elvek alapján a bizottság előadója Szapáry Gyula gr. bízatott meg. A képviselőház VI-ik osztálya h­olnap decz. 8-án d. e. 11 órakor ülést tart. Tárgyai: a hadjutalék megállapítására s egyéb a véderőre vonatkozó törvényjavaslatok. A II-ik osztály is ugyanazon e tárgyban ugyanakkor ülést tart. A VIII. osztály holnap d. e. 10 órakor ülést tart. A képviselőház VIII. bíráló bizottsága a vágd-ujhelyi képviselő választás ellen beadott kérvényt folyó hó 12-én — csütörtökön —d. u. 4 órakor fogja az I. osztály helyiségében tárgyalni. ORSZÁGGYŰLÉS, Pest, deczember 7. Magyarország fővárosának magyarsága törvénybe iktattatott. Senki sem szólt mellette, senki sem beszélt ellene, de mindenki lelkese­dett a nemzeti szellem diadalán. Ily egyetér­tésben, ily méltóságban és nagyságban szeret­­nék mi látni mindenkoron a magyar ország­­gyűlést. A nemzet osztatlan bizalma kisérné, ha minden igaz értékű nemzeti ügy a ház osz­tatlan jóindulatával találkoznék, s a szótalanul elfogadott hazafias törvény nagyobb lelkese­dést keltene hazaszerte, mint akárhány fényes beszéd, mely eltemeti a nemzeti érdeket. A törvényhozás iránti bizalom és az alkotmány iránti ragaszkodás mély gyökeret verne a nem­zet minden rétegében, ha a magyar nép azt tapasztalná, hogy parlamentje a nemzeti­­en­­érzésnek, érdeknek és tekintélynek mindig hit őre, szolgája és gyámolítója. Mi, kik Budapest magyarságáért is kö­telességünket teljesíteni iparkodtunk, ezúttal indíttatva érezzük magunkat elismerést és kö­szönetet szavazni Steiger Gyula képviselő úr­nak, hogy annyi gáncs és megfélemlítés da­czára a magyarság ügyét pártolni meg nem szűnt, miglen vele az ország termében és színe előtt fényes diadalt aratott. A „REFORM“ TÁRCZÁJA. Julius Caesar: __Shakespeare tragoediája. A nemzeti színházban újra ada­tott 1872. deczember 6-dikán. — Ezen csodálatos mű, mely — ha hőse Caesar, csonka; ha hőse Brutus és társai, epopoea drámai alakban; de mely mindenfélekép az emberi szellem legtökéletesebb alkotásai közül való, tegnap Vö­rösmarty emlékének napjáról elmaradván — egy más alkalmatosságnak jött kapóra. Mert ez a mű nem csak megható szép a maga fönséges erejében, de igen tanulságos is. Brutus és társai megölik Caesart, és ők maguk­ban pusztulnak el lények azon diszharmonikus vol­tánál fogva, mely őket a gyilkosságra is sarkalta. Hogy emelkedtek föl, mint egy közös varázs­erő által hajtva az izmos karok, mindenikben megvillant a kurta római kard, a klasszikus redőkben lebbenő tógára ráfec­csent a sok sebből kiszökellő vér : „Et tu mi fili Brate“, mondá a királyi vad és lezuhant a Capitolium márvány koczkáira, arczát előbb a phoe­­nicziai csiga, most a saját vérével festett bíbor pa­lástba takarván. Itt vadásztak el, Nemes vad ; itt esél,­y itt állanak Vadászaid zsákmánynyal ékesítve, Várednek bíborában. Oh világ. Te voltál e szarvasnak erdeje, S ö szived volt világ. Oh mily hasonlón Fekszel te itt a vadhoz, mely halálra Királyok által űzetett! . . Mi Caesar bűne ? Mi Brutus erénye ? Caesar nagy, de Brutusnál kisebb abban, hogy becsvágya nagyobb; emez pedig abban az elsőnél, hogy őt erőszakost állítja meg fényes pályafutásán. Caesarnak esnie kellett, mert kiveszőben vol­tak Rómában a republikánus erények; ijesztő módon rothadt a társadalom, terjedt a korrupc­ió, mint nád­épületek között a tűz. A társadalom­­ már nem volt maga magának elég; egy fényes központ kellett neki, mely bírjon mindazon nagysággal, mely a római névhez kötve volt, és bírjon mindazon fényességgel, melynek elő­­föltételei a bun társadalomban megvoltak. És jöttek a „becsületes emberek“, és megfenték gyilkukat, hogy meggyógyítsák a beteg társadalmat. És megölték azt, a­kiben a réginek minden je­lessége meg volt a becsvág­gyal és föltételekkel együtt, hogy az újnak legjelesebbje legyen. A fát virágában akarták elpusztítani, nem gyö­kerében, mert törzse és sudara nyesetlen vad volt. Marcus Brutus, a római kálvinista, a hegeli filozófiának első homályosan sejtő hive: ő volt az ös­­­szeesküdtek feje. De mi őt illeti „Személyes ok — úgymond — nem indít ellene, csupán a közjó.“ A modern — már mint a Caesar-korabeli­ fináncztudo­­mány letért az egyszeregy egyenes útjáról s a puri­tán becsületesség hőstette undok gyilkolás. Mi roszat tett Caesar, arra megfelel Brutus: .............................ha valót ítélve Caesarról, nem vettem észre Hogy szenvedély uralkodnék eszén . De köztapasztalás szerint alázat Az ifjú nagyravágyás lépcsője, A melyhez arczczal áll a felmenő. De hátat fordít végfokára jutva A lajtorjának, fellegekbe néz. Megvetve mélyen feljutott, az aljas Lépcsőt. Igy Caesar is tehet. Nehogy g Tehessen, előzzük őt.“ A brutális becsületesség tehát gyilkol, nehogy Caesar nagyobb legyen, mint mennyivel megküzdeni magában erőt érez. E hely magyarázatával az összeesküdtek másik főembere szolgál, midőn mondja : „A vizözöntöl fogva mult-e kor, Csupán egy s nem több férfival jeles Y Ha mondhaták Rómáról mostanig, Ha tág terén egy ember fér csak el ? Valóban Róma tágas puszta rom, Ha benne nincsen több egy férfinál!“ Ezt Cassiu­s mondja. Cassius, a sovány — mint Caesar és vörösbaju, mint Caesar korának egy alapos búvára mondja. Ezért bukott el Caesar! Mert nincs nagyobb bűn, mint külömbnek lenni másoknál. Egy szédelgős fejű urat könnyebben tűrnek az emberek, mint a­ki­nek hatalma nem az ő erejük, hanem a maga ember­sége. Gazdag volt, vitéz volt, elmében, szerencsében egyaránt kitűnő. Ezért bukott el Caesar. De a gyilkosok, a­kik az idő, a kor mentségébe takarták tettük vétkességét, nem ölték meg Caesart, csak azt, a­mi emberi és múlandó volt benne. „. . . Tartsd eszedben, Hogy Brutus inkább lenne pór, falun, Mint Róma gyermekeinek egyike ilyen kemény feltételekkel, minőket Az idő ránk vetni készül.“ De hát, elbárittattak-e ezen feltételek ? Meggyil­kolták-e júliusban az időt? Megölték-e benne a Caesart? Még az napon kimondta az összeesküdtek közül egyik : „ifi nap hadd legyen Caesar napj­a.“ És a gyűlésen elsiratta őt Antonius! „Oh megbocsáss te vérző földdarab, Hogy bentesidhez ily nyájas vagyok. A legnemesbik férfi romja vagy te, Ki valaha az idők hullámában élt.“ És a közhangulat megfordult az összeesküdtek ellen, s kik egyek voltak a cselekedetben, meghason­­lottak a magok védelmében, mert az időt meg nem ölték, mert ők nem azon időbe valók voltak, s a ki azon idővel birt volna, azt megölték és Caesar szel­leme közöttük kisért és Filippinél újra találkoztak vele, de későn. Brutus és Cassius önmagokat ölték meg, midőn Caesart úgy vélték elpusztíthatni, úgy és azért „Pia, rabbá tevélek Parthiában S meghagyva éltedet, fölesketelek Hogy bármit megtenned parancsolok, Véghez v­ended Jöjj most s teljesítsd Az esküt Légy szabad s a karddal itt, Mely Caesart döfte, nyisd meg e kebelt, Ne válaszolj. Itt, tartsad markolatját, S ha arczom fedve lesz, mint most vagyon, Intézd felém. — Caesar­­ torolva vagy, S azon karddal, mely tégedet megölt.“ így hal meg Cassius. „Caesarnak lelke megjelent előttem két ízben éjjel. Sardisnál előbb, S múlt éjjel itt Pilippi síkjain. Órám eljött, tudom .... Tartsd kardomat, míg én belé esem. .... Caesar, most légy nyugodt : Nem öltelek meg fél ilyen örömest.“ így hal meg Brutus. Tógában ölték meg Caesart, sagumban megöl­ték önönmagukat, s Caesar szelleme Rómában trón­ra ült. ténete. Furcsa egy krízis volt ez, és tanulságos a tör­s.— Medvevadászat a sarkvidéken. Wilczek János gróf, ki tudvalevőleg a jeles északi sarkexpedícziónak is egyik leghathatósabb elő­mozdítója volt, egy német vadászati lapban a követ­kező érdekes epizódot közli legutóbbi sarkvidéki uta­zásából : Nyolcz nehéz napot éltünk át. „TegethofF“ osz­trák expedícziós hajó társaságában egy délnyugati vihart elkerülve, a Barencz szigetek közelében, mért­földekre a tengerbe benyúló keskeny jéggel borított földnyelven kivetettük a horgonyunkat, és egy kis éle­tök által védve lévén a jégindulás ellen, gyönyörköd­hettünk e nagyszerű tüneményben, mely majd sebe­sebben, majd lassabban szemünk előtt lejátszódott. Az úszó jégdarabok végtelen területűeknek látszot­tak, sokszor megakadtak, körülvettek bennünket és összezúzással fenyegették kis darab földünket, mint 8 nappal ezelőtt „Sebönoalborg“ schoonerral és a Tromsöból jött „Ysland“-dal yachttal tette. De mi szerencsésebbek voltunk. Augusztus 21-én midőn rö­vid szélcsend után újra megkezdődött s nagyobb erő­vel az északi szél, a „Tegethoff“-on levő barátaink­tól szívélyes „viszontlátás“-sal elbúcsúzván, dél felé vitorláztunk. Egyes jéghegyek, melyek különösen magasra nyúltak, kiemelkedtek az immár megállott jégből. Az északi szél már a legkevésbé sűrü helyeket majdnem mind megindította ismét, s a jégdarabokat rohamos sebességgel délnek hajtotta, mi által járható csatornák keletkeztek. Ezek egyikébe mi is bemenni merész­kedtünk, és a jó szerencsébe bízva, hátunk mögött a bömbölő viharral, előttünk a mindinkább megoszolni kezdő jégkéreggel, s körülöttünk majdnem áldatlan sűrűségű köddel. Szerencsénkre csak néhányszor ke­rültünk egy-egy zsákutczába, melyből azután nagy nehezen kitaláltuk az utat. Este felé azonban kiderült az idő, és egy jeges­medvét pillantottunk meg, mely egy hegyes jégfokon állva, bizonyos rettenthetlenséggel nézett elénk. Azon­ban meglehetős távol volt tőlünk, s úgy látszik, ke­vés érdekkel viseltetett irántunk. Mert a körültekin­tés nem nekünk szólt, hanem tengeri ebek után néze­getett, melyeket bizonyosan jobban szeretett volna, minthogy a vihar miatt alighanem régebb idő óta böj­­tölt volt már. Nemsokára azonban egy másik medvét láttunk, már közelebb hajónkhoz. Lassan közeledett a jégda­rabok éle felé. Most nem volt veszteni való időnk. Gyorsan bocsátottam vízbe ladikunkat és három mat­rózzal beugrottam. Magas jégtorlaszok által födve lé­vén, óvatosan evezgettünk az állat iránya felé, re­­mé­lvén, hogy a vízből megtámadhatjuk majd. A medve azonban megmaradt a jégkéreg szélén, és most már gyorsabban közeledtünk feléje. Mikor már 40 lé­pésnyire megközelítettük, mélyen lehorgasztotta fejét és fenyegető állást von. Lőttem. Az első golyó fölrázta, a másodikra már összerogyni látszott, azonban nagyon meg lehe­tett sérülve, mert lassan menekülve, a magas jégtor­laszok közt néha-néha megállt erőt venni, s ez utat is csak vagy 150 lépésnyire folytathatta. A ladi­kot azon a helyen, hol az első golyó találta a med­vét, kikötöttük. — Én követtem a meglőtt ál­lat nyomát, a­mennyire ez a sok jégtorlaszon ke­resztül csak lehetséges volt, egész tíz lépésnyire, azonban nem lőttem, minthogy a medve meg nem láttott, hanem hangosan kiabáltam. Erre fölemelke­dett a két láb magas állat, és hatalmas talpával dü­hösen felém sietett. Én e döntő pillanatban ismét kétszer lőttem reá, és a medve összerogyott, oly erő­vel, hogy a jég vastag kérge is visszhangzott zuha­násától. Nagy volt matrózaim öröme. Mind a három igazi norvég ember volt, mindnyájan szenvedélyes vadász, s a vadászkészülékekben, teendőkben nagyobb

Next