Reform, 1874. július (6. évfolyam, 178-208. szám)

1874-07-22 / 199. szám

199. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hásshoi’ hordva ; Egéaa óyra há*hol hordja . ^=4 frt | Negyed évre ..... 6 frt Pél érre....................... 1S frt | Egy hóra........................2 fn Hirdetmények dija: 10 haséboa petitsor egysaori hirdetésnél.................................... 10 kr. A nyílttéri petitsor..................................................................* • Bélyegdij külön................................................... d0 kr. T3 T? IV/T JlvJIiJ: WXilVl V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Hispót-ntciEa 2, sas. a. I. emelet. E lap s £­eil$inii részét illeti spioden köslemcény a «S5erkit?a«t&.égh«í­­ín­téssendd. EdrianttetJan levelek csak if«nsort keeektSl fogadtatnak el. Kiad­ó:feivatal: Belváros, I.l)p«t«0tCiEa a. m. a. I. emelet. A lap anyagi rés­zét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra.....................................2 írt. Három hóra.....................................6 frt. Hat hóra.............................12 frt. _ _ Az előfizetési pénzek beküldésére leg­czélszerübb a postai utalványlapokat hasz­nálni. A ,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utoza 2-ik sz. a. I. emelet. Szerda, Ju­liu­s 22, 1874. aül Budapest, julius 21. A karlisták el nem tag­adható győzelmei a spanyol félszigeten ismét oda vonják a köz­figyelmet a háborúra, hol a­ vallási rajongás a hitetlenséggel, a legitimitás a forradalommal, a monarchia a respublikával élet-halálküz­­delmet folytat. A liberális párt Európában joggal fél a karlizmustól, mert bizonyos, hogy VII. Károly uralkodása csak abszolutisztikus lehet és katholikus, s ugyanez okból minden ultramontán örömteljes remén­nyel olvassa seregének győzelmét. Mióta azonban a mérsé­kelt szabadelvűek meggyőződtek arról, hogy a spanyol radikálisok mily őrültek, tehetetlenek, sőt nyomorultak; mióta megérték, hogy Pi y Margal hóbortjait látták a kormányon, s a kommunizmust fosztogatni és gyújtogatni a városokban; mióta tapasztalták, hogy Madrid parlamentjében a pártok és az államférfiak cselszövényei csak válságokat birtak előidézni, de sem a respublikát, sem az államot magát szolgálni nem vala erkölcsük; mióta a Zoril­­lák, Sagasták és a nemes idealista, de rész politikus Castelar helyébe, kik az állammal egyszerre a hadsereget is dezorganizálták, végre Serranóval a katonai diktátúra lépett: azóta a liberálisok Európában, bármennyire gyűlölik is a kariizmus elveit, óvakodnak szo­lidaritást vallani a spanyol szabadelvű párttal , nem sokra becsülik a madridi kormányokat. Amadé volt spanyol király maga kijelen­tette e napokban, mekkora megvetést érez keblében Serrano és a spanyol tábornokok iránt, s megjósolta, hogy a karlisták fognak győzni, sőt annyira ment, hogy kimondotta, miszerint, ha spanyol volna, ő is a karlisták soraiban küzdene. Viktor Emánuel fia a „ban­diták“ közt mindenesetre különös gondolat, mely majdnem azon föltevésre vezet, hogy a banditák táborában talán jobb társaság van együtt, mint az, mely Madridban a „törvé­nyes“ kormányt képviseli, minekutána előbb a haszontalan kortest fegyveres erővel szét­kergette. Egy „hősiesen“ viselt polgárháború min­dig igen vad jellemű szokott lenni s nem épen alkalmas rokonszenveket költeni a közvetlenül nem érdekelt népeknél. Innét van, hogy idáig csakis a papi és magas arisztokratikus kö­rök, továbbá a németek és francziák mu­tattak érdeklődést a spanyol harcztér iránt. Bismarck keze nem nyughatott tőle. A lá­zas düh, mely monomaniakus természettel kitör a „legnagyobb államférfiun“, kit ma Európa ismer, mihelyt e szót hallja : katho­likus , őt ellenségévé tette azon tábornak, melyben elűzött herczegek és grandok, fegy­vert viselő papok és zászlók alá sereglett pó­rok marsírozás közben nem csatadalt, de szent éneket énekelnek a szűz Máriához. Bismarck tehát ágyúkkal, tisztekkel, tanác­csal és való­színűleg anyagi áldozatokkal is támogatja Serrano respublikáját, s alkalmasint régen beavatkozott volna a hadjáratba, ha Spanyol­­ország nem lenne oly messze, vagy ha Né­metországnak hajóhada volna a melyen oda eljuthatna. Francziaország természetesen már csak azért is a karlisták pártján áll, mert Németország ellenök foglalt állást. D­e ezen „semleges“ hatalmak pártfogása nem bír döntő befolyással a spanyol eseményekre, mert ezek a csaták változó szerencséje s a vezetők tehetsége, valamint az erők aránya, nem pedig a távol szympathiák és antipathiák szerint fejlődnek. Ma a karlisták túlsúlya oly nevezetes, hogy a madridi kormány minden erejét meg­feszíti, hogy magát ellenökben megvédelmez­hesse. Nem többé egyes bandák, győztes had­seregek állnak legyőzött csapataival szemben. Mig eleinte az egész hadjárat úgy tűnt föl, mint az északi hegyek közé szorult euszkal­­dun (baszk) népfaj létküzdelme a spanyolok ellen, provincziális jogaik (fueros) védelme a madridi c­entralizáczió ellen: ma a táborban nemcsak Navarra és a baszk tartományok ősi népe küzd, de oda gyűlt egész Spanyolország monarchikus és katholikus legénysége s Arra­­gon, Catalonia, Valencia, Castilla, Estrama­­dura, Caliczia és Asturia tartományai mind ösmerik VII. Károly lobogóját. „A madridi kormány egész Spanyolországot ostromálla­potba helyezé“, mind a hivatalos távirat. Kik előbb a hegyek közt bujdosva véd­ték ügyöket, ma támadólag lépnek föl minden­felé, a kik nem mertek előnyomulni semerre sem, ma előnyomulnak minden oldalról. Ez gyümölcse az estellai győzelemnek. Alig verték vissza Dorregaray zászlóaljai a csatamezőn elesett Concha északi hadseregét, azonnal a karlisták új akcziókra vállalkoztak, miglen a republikánus csapatok vezetés és fegyelem nélkül az Ebro völgyében újjászer­­veztetnek, azaz várnak pénzt, eleséget és tá­bornokokat. Hetekig nem lesznek még akc­ió­­képesek, vallja be maga a madridi kormány. A vereség demoralizáló hatása alatt zavargá­sok történtek Leridában és Majorka szigetén. A kormánynak alig vannak csapatai a köz­rend föntartására a városokban és a bit tarto­mányokban, honnan veszi majd az új hadsere­geket, melyeket a karlisták ellen akar kül­deni. Pedig ezekre nagy szüksége van, mer­t a karlisták Madridot fenyegetik. Cuenca elesett. Don Alfonzo, VII. Károly öc­cse — jól megkülönböztetendő Izabella ha­sonnevű fiától, ki most tett vizsgát a bécsi Therezianumban és a kiről neveztetnek az Izabella restauráczióját óhajtó alfonzisták, minő volt Concha és minőnek tartatik maga Serrano — Don Alfonzo tehát, a valencziai királyi seregek fővezére, mintegy egy heti ostrom után a várost bevette a­nélkül, hogy a madridi kormány fölmentésére csapatokat küldhetett volna. Az ijedtség e birre Madrid­ban oly nagy volt, hogy az eseményt máig sem merték a világnak megtávirni, pedig a vár kapitulácziója július 17-én vagy 18-án történt. Sőt a kormány a hírlapoknak is meg­tiltotta ezentúl írni a csatatér eseményeiről. Cuenca vára egy sziklatetőn fekszik s még a karthagóiak korából származik s a ró­mai és a mór háborúk idejéből hires. A város mellette 10,000 lakót számlál. Madridtól 25 mértföldnyire fekszik dél-keletnek s tarto­mányi fővárosa új Castilla hasonnevű megyé­jének. Egy hadsereg innét nyolcz nap alatt Madridban lehet. Don Alfonzo aligha fog oly nagyon sietni, de portyász­ csapatai már a Tajó folyóig nyomultak előre s Aranjuezet látták. Az elfogott helyőrséget Alfonzo hátra küldte Chelvába, mely város a valencziai hegyek közt fekszik. Cuenca valószínűleg oly főhadiszállás lesz, mint északon Estella. Ezen nevezetes győzelemnél nem kisebb jelentőségű, hogy Valdespina ismét megkezdte Bilbao ostromát. Hadi csellel megtámadta Santandert, hogy a hajóhad Bilbao tájáról amoda fusson s míg az oda volt, addig egy angol hajó kirakta a partra az ágyukat, me­lyekkel Bilbaot újra ostromolni fogják. Cata­­loniában is csatáztak, Saballs ütközött meg Cagnassal Puycerda táján, s mindkét fél igénybe veszi a győzelmet. Nagy erőfeszítéseket kell tennie Serrano kormányának, ha még győzni akar. A papíron olvassuk is, hogy minden tartalék behivatott s minden nőtlen ember 23 évtől 35-ig zászló alá hivatik. A papiron ez 110,000 embert ád, de hány lesz abból besorozva, hány lesz föl­fegyverezve s hány lesz vezetve? Vajjon men­­nyi van ezek közül a karlistáknál? Az ilyen rendszabályok, ha nem kölcsö­nöz nekik komolyságot a nemzeti lelkesedés, mindig a kétségbeesés vergődésének színét vi­selik magukon. Hogy bírja-e Serrano a nem­zet bizalmát és az ő respublikája ébreszt-e a spanyoloknál lelkesedést, azt hiheti, a­ki akarja, mi a jövőtől várjuk a feleletet a kér­désre, hogy a spanyol köztársaság tud-e még sokáig, tud-e erélyesen ellenállni VII. Károly királynak ? = A jelen ülésszak hátralevő részének s a jövő ülésszak elejének munkatervére nézve, értesülésünk szerint, a kormányhoz igen közel álló körökben a kö­vetkező fölfogás uralkodik: A képviselőház mostani együttmaradásának maximál határideje gyanánt aug. 15-re van megállapítva. Addig annyival inkább re­mélhetni a választó törvényjavaslat részletes tárgya­lásának befejezését, mert az ellenzéki képviselők egy része is oszlófélben van már, a másik résznél pedig az a józanabb álláspont vergődik túlsúlyra, hogy ne gördülhessék komolyabb akadály e törvény megalko­tása elé. A jövő ülésszak ez esetben október elejére van tervezve s első tárgyai lesznek az ügyvédi s köz­jegyzői­­javaslatok főrendiházi módosításain kívül, melyeket az igazságügyminiszter minden erőfeszítése mellett sem volt képes a jelen ülésszak programm­­jába, fölvét­etni. Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter financziális törvényjavaslatai. E javaslatokat eddigelé mély titok leple fedi s legfeljebb a pénzügyminiszter ismeretes programmbeszédéből lehet egyetmást követ­keztetni fontos­ részleteikre. E javaslatok egyébiránt még a minisztertanácsban is csak a képviselőház szünideje alatt fognak tárgyaltatni. Az 1875. évi budgetelőirányzat a legkedvezőbb esetben is csak no­vember hó folytán kerülhet a ház elé, miután végle­ges megállapítása a minisztérium kebelében is csak az említettük pénzügyi törvényjavaslatok sorsának el­döntése után válik lehetővé.­­ Az angol kormány több kormányhoz egy indítványt küldött, melynek czélja volna egyenlő el­járást alkalmazni azon hajókapitányok és hajók ellen, melyek nyílt tengeren ütköznek össze. Ez indítvány véleményadás végett megküldetett az osztrák-magyar monarchia kormányának is. Az angol kormány indít­ványában előadta az e tárgyra vonatkozó angol alap­törvényeket és pedig az olyanokat is, melyek eddig nem voltak alkalmazásban, de mint az idő újabb újabb követelményei vannak feltüntetve. E törvények sze­rint a hajókapitányok kötelesek a nyilt tengeren tör­tént összeütközés folytán sérülést kapott hajóknak nemcsak segítségére lenni, hanem tudomására hozni saját hajójának nevét és rendeltetési helyét is. A­men­­nyiben pedig idegen államok hajói csak annyiban vannak alávetve ez intézkedéseknek, a­mennyiben an­gol vizen volnának adandó alkalommal, az angol kor­mány az idegen kormányok hozzájárulását kívánja a­hoz, hogy az idegen hajók fölött is, ha az összeüt­közés az angol igazságszolgáltatás hatáskörén kívül történik is, az angol törvények szerint ítéljenek, s a maga részéről is belenyugszik, ha az angol hajók fö­lött is idegen államok bírái ítélnek. Az angol kormány javaslata szerint e megegyezés a kártérítési igények megállapítására vonatkoznék csak és korántsem a bün­tető eljárásra is, mely követendő volna, s mely azon állam törvényei szerint eszközlendő, melyhez tartozott a hajó. Az e tárgyban folytatott diplomácziai tárgya­lások még eddig oda vannak irányozva, hogy megál­lapítsák az alapelvet, mely egy nemzetközi megegye­zés alapjául szolgálhat. A kongresszus felirata: — Jalina 21. — A „szerb nemzet képviselői“, a­minek Szubbotics úr a szerb egyházi kon­gresszust nevezte, a nélkül, hogy a jelen volt H­u­e­b­e­r királyi biztos ur ez illetéktelen kife­jezés használatát eltiltotta volna, egy fölirat­ban három dolgot kérnek a királytól. Először, hogy a feddhetlen patriótát, Stojkovics püs­pök urat, mint V. Arzént a metropolitai méltó­ságban megerősítse. Másodszor, hogy a me­­tropolita dotácziója a kongresszus egy korábbi, eddig nem szentesített határozatához képest, készpénzben és természeti szolgálmányokban állapíttassék meg. Harmadszor, hogy a szerb kongresszus a püspökválasztó joggal ruház­­tassék föl. A három közül, úgy tetszik nekünk, legfontosabbnak tartja a kongresszus a közép­sőt, mert Miletics lapja máris csodadolgokat ír a régi metropoliták pazarló s bőszölő hajla­mairól. Az elhunytak nem fognak már föltá­madni, hogy a Zasztava sarától tisztára mosa­kodjanak, de nem his­szük, hogy e halottbán­­talmazó argumentum a kormányt Mileticsék kí­vánságára hajlóvá tegye. Nem is szeretnők. Per­sze ha a metropolitán javak Miletics szkupstinája kezére adnának, s a metropolita „fixumra“ szerződtetnék, akkor aztán mindegy lenne Mileticséknek, akárkit tennének a patriarkhai székbe.­­ Mindenik tőlük kapná fizetését „készpénzben és természeti szolgálmányok­ban“ s ülve tehetetlenül czifra méltóságában megkötött kezekkel. Ily árért egy uj választás sikere alkalmasint biz­tosítható lenne. De reméljük, a kor­mány távol van a gondolattól, hogy az érseki javakat e kép Mileticsnek, további izgatásai költségeinek fedezésére, kiszolgáltassa. A karloviczi kongresszus által ő felségé­hez intézett fölirat szövege a következő: Császári és királyi apostoli felség! Legkegyelmesebb urunk! Felséged folyó évi május 15-iki legfelsőbb el­határozásának engedelmeskedve, alólirott legalázato­sabb szerb nemzeti egyházi kongresszus, a karloviczi metropolita és patriarchális adminisztrátor által összehiva, Karloviczon­ egybegyült és a julius ^­jg-iki ülésen a karloviczi érsek és metropolita választásához fogott és a budai görög egyesült püspököt, Stojkovics Arzént választá egyhangúlag meg. Az ő kipróbált, rendütletlen hűsége felséged legmagasabb szent személye iránt és az ő minden al­kalommal tanúsított tántoríthatlan lojalitása, felséged, a kormány iránt, valamint tökéletes hazafias ragasz­kodása az állam iránt, melyeket az említett püspök élte minden napján tanúsított és ily módon az egész népnek legszebb színben mutatá be magát, egyfelől ezek, és másfelől a kitűnő személyes tulajdonságok és előélete, melyek őt egy pap és főpap fenkölt minta­képévé teszik, és az ő korrekt, mindig törvényes ma­gatartása a szerb nemzeti­ egyházi kongresszus által al­kotott, felséged által legkegyelmesebben szentesített szabályok iránt — bizalmat vívtak ki és keltettek iránta a tekintetben, hogy a mi egyházi, mivelődési életünk az ő vezetése alatt nyugodtan és törvényes szempontból is eredményt ígérve, mindig szebb lesz ; a nép és egyház érdekében felséged magas nevének dicsőségére és az állam jólétére fog fejlődni Ezek voltak az­ indokok, melyek e­gy, alázatos egyházi kon­gresszust, e választásnál egyedül és kizárólag ve­zérelték. Ezzel, az egyház és nép iránt tiszta, felséged iránt teljes mértékben lojális, az állam iránt teljesen hazafias érzelemmel lépünk e legalázatosabb fölter­jesztéssel felséged szent tekintete elé, mindnyájan a legalázatosabban kérve, hogy a hit nép iránti kim­e­­ríthetlen kegyelméből folyólag ezen választásunkra legfelsőbb megerősítését adja meg. De van reánk nézve egy nagyon fontos és anyagi körülmény la, mely e választás megerősítésé­vel összefüggésben van és a mely a felszed iránt leghűségesebb szerb nép kulturális előhaladást leg­­­mélyebben érdekli és hasonlóan felséged legmagasbb megerősítésére vár­­­ és ezt, midőn a választást fele­séged legmagasabb megerősítése alá terjesztjük — a kongresszus érintetlenül nem hagyhatja. 1871. évi egyházi kongresszusunk azt találta, hogy sokkal jobb volna, ha a karloviczi érsek és metropolita­­patriarcha dotácziója készpénzben és természeti szol­­gáltaányokban állapíttatnék meg, ezért egy határo­zatot hozott e kérdésben és felséged elébe terjesztette szentesítés végett. Ily módon a karloviczi érsek-patriarkha dotá­­cziója még ma is nyilt kérdés, miután a legf. helyben­hagyás e kérdésben nem történt meg. Ha tehát apostoli felséged a megválasztott ér­­sek'patriarkha megerősítése alkalmával dotácziójáról a fölterjesztett határozatot legkegyelmesebben meg­­erősitni méltóztatnék, a felséges királyához és ural­kodójához mindig hü szerb nép megmérhetlen érde­kében állana, az érsek-patriarkha dotácziójának kér­dését határozottan nyilt kérdésnek hagyni, és egy későbbi, a maga rendjén létrejövendő határozatnak föntartani. Ennélfogva a kongresszus bátorkodik felségedet legalázatosabban arra kérni, hogy tekintse egy hi nép érdekeit, méltóztassék a legalázatosabban fölter­jesztett határozatot legkegyelmesebben megerősíteni, vagy pedig elrendelni, hogy a dotáczió megállapítása a már megválasztott érsek-patriarkhára nézve is ér­vényes. Ez alkalomból felségednek még csak egy leg­magasabb elhatározását kérjük nemzeti egyházi éle­tünk egy forró óhajára és szükségletére nézve. A püspökök kinevezése a mi egyházunkban az eddigi régi mód szerint nem felel meg többé sem az egyház, sem népünk érdekeinek. Ez már abból is kitűnik, hogy a mi hitfeleink, az oláhok, a magyar korona országaiban idegenked­tek a régi módtól, s az újat felséged legmagasabb helybenhagyásával tényleg életbe is léptette. Hogy a régi mód az egyház és népünk érde­keinek meg nem felel, kitetszik onnan is, hogy 1870. s 71-iki egyházi kongresszusunk felséged elébe ter­jesztette a legalázatosabban azt az indítványt, hogy a püspökök ugyanazon mód, melyen az oláhoknál, s me­lyet felséged is helybenhagyni méltóztatott, az­az vá­lasztás által alkalmaztassanak. Maga, a mi püspöki karunk is egyetértett 1870. és 1871-ben abban, hogy a régi mód az ujjal cserél­tessék föl , a maga részéről el is fogadta a kongres­­­szus befolyását a püspök­választásra, a csakis abban tért el a kongresszustól, hogy ez minő módon gya­korolja a befolyást. Az tehát minden tekintetben bizonyos, hogy a püspökök eddigi kinevezésének módja nem felel meg sem az egyház, sem a nép érdekeinek, másfelől két­ségtelen az is, hogy maga az episkopálus is befolyást akar adni a kongresszusnak a püspökválasztásra. A f. évi május 27-ki legfelsőbb leiratból és a királyi biztosnak folyó évi julius 12-ki közléséből azt látjuk, hogy a megürült püspöki székek be fognak töltetni. Ha ez alkalommal az üres püspöki székek a régi mód szerint töltetnének be, ez által, mint kimu­tattuk, olyas­valami történnék, mi sem az egyház érdekeivel, sem a nép kívánságával és szükségeivel öszhangban nem áll, miáltal a kongresszusnak eléget­nék minden közreműködése a püspökök kijelölésé­nél, mi a pöspöki kar nyilvánított nézeteivel is ellen­tétben állna. A mi alázatos kérésünk tehát az, hogy ama régi mód mellőztessék, mely román feleinknél feléged legm. elhatározása által, mint czélsz erűtlen már mel­­lőztetett és melynek eltörléséért nálunk szerbeknél is a nép kongresszusi képviselői és a püpöki szinodus tagjai is nyilatkoztak már, hogy a püspökök kijelölé­sénél a szynodus és kongresszus közreműködését és ez utóbbi befolyását meghatározó uj mód állapittas­­sék meg. Ez az említett püspöki székek betöltése előtt is könnyen és jogszerűen kivihető. mink A REFORM TÁRCZÁJA. A magyar festészet történetéből. — Bvva Lajostól. — „Tudjuk, hogy e nemzet (a magyar) magas ze­nei géniuszt mutatott, a festészetben pedig különös exc­entrikus képessége által elvitázhatlan helyet ví­vott ki magának.“ *) Jól esik ily elismerő, fájdalom, igen ritka nyi­latkozatot hallanunk oly időben, midőn nemzetiségi düh és gyülölség által elkapatott szomszédaink, sőt tulajdon hazánkfiai is épen abban fáradoznak, hogy bebizonyítsák a világnak, miszerint a magyar nem­zetnek sem műveltsége, s igy művészete, sem műve­lődési képessége nincs, s igy nem tarthat igényt az életre oly művelt és nagy nemzetek közt, mint Her­man erdélyországi utódai, vagy Dákorománia hősei, vagy Harban katonái és a többi lakói közt szép Magyarországnak. Sőt legújabban egy híressé vált német író (*) és utazó, utána pedig több külföldi jóakarónk — azon elvből indulva ki, hogy, ha mind­azon sok szép dolgot a magyarok nem tették, mert nem tehették, valakinek mégis csak véghez kellett vinni —kisütötte, hogy bármi néven nevezendő jeles, emlékezetre méltó hadi, állami, társadalmi, művészeti, irodalmi eredmény, melyet századok alatt a magyar fölmutatott, csak idegen toll, mert az csakis azon ne­hány ezer ideköltözött németnek érdeme, kik a ma­gyarok kimondhatlan szerencséjére ideköltöztek, hogy megvédjék őket tatárok és törökök legyőzhetlen mil­lióitól, hogy törvényeket, állami és társadalmi életet, művészeket és írókat, erkölcsöket és szokásokat, ru­házatot és élelmet adjanak az elárvult nemzetnek; hogy ereibe uj vért öntsenek, szóval, hogy emberekké tegyék az elvadult pusztai barbárokat, kik nehány századon keresztül szilaj örömmel suhogtatták a vas­­ves­szőt, az elpuhult Európa fölött, kik áthághatlan védfalul tolták föl magukat a nyugati műveltség s török-tatár pusztítás közé! Régóta szokva vagyunk a külföldi, különösen a német sajtó részéről a legigaztalanabb vádakat hallani minden ellen, a­mi magyar; de hiszen ők legjobban tudják, miért van érdekükben tőlünk mindent meg­tagadni 8 mindazt, a­mi itt történt, a maguk részére vindikálni. Ők érezték legjobban a magyar fegyverek súlyát a fejedelmek, az Árpád királyok, Kun László és Mátyás alatt; ők vették legtöbb hasznát a magya­roktól eltanult hadi taktika előnyeinek a szlávok, dánok, olaszok és francziák ellen, Madarász Henrik és Nagy Ottó ellen. S ki nem tudná, hány jeles mű­vészt adott a négy folyó hazája épen a német művé­szetnek, s hogy a festészet elsőrendű csillaga, Dürer Albrech, Száraz nemű gyulai ötvösnek volt fia ? Van nekik tehát okuk eltagadni a hadi képességet és a mű­vészetre való hajlamot a magyaroktól, főleg azért, mert ez soha sem akart szolgálatába szegődni a nagy né­met nemzetnek, és daczára minden ellenkező törek­vésnek,­haladt a maga utján, míg a mostoha viszonyok egyelőre meg nem állították. Egy idő óta azt hittük, hogy a sokat emlegetett vádak elhangzottak örökre, s német szomszédaink is méltányolni kezdik a magyar törekvéseket. De kese­rűen csalódtunk. Újult erővel emelte föl fejét a rá­galmazás kígyója; hallatlan dolgok meséltetnek a szörnyűködő világnak a barbár magyarságról, kik a műveltség oly érdemes apostolait, mint az erdélyi szászok, el akarják végkép pusztítani, s meg akarják magukat fosztani azon egyetlen támasztól, mely már­­már omladozó államunkat eddig föntartotta. Jók dühökben neki mennek oly intézményeknek, melyek századok óta szentesitvék, a műveltség egyetlen hiva­­tott képviselőinek korlátlan egyeduralma végett a többi nemzetiségek fölött; útjába állnak a czivilizá­­cziónak! És följajdul egy egész nemzet e véházitő tetteken, fölzendül újra az elfelejtettnek hitt régi nóta régi gyülölségről: újságokban és könyvekben, családi körben és nyilvános gyűléseken foly as izga­tás a barbárság e megkövült maradványa ellen, sőt a müveit világ esetleges­ védelemre szólitttu­k föl a czivilizáczió szent nevében! Risum teneatis amici! A történet szelleme bizonyára igen komoly szemekkel nézi e lelketlen eljárást, mely egy egész nemzetet akar befeketíteni a világ előtt; azonban, bár­mennyire fáj is nekünk ezen elfogultságból vagy tájékozatlanságból, roszakaratból vagy szik­elméből származó gyűlölség, mi legfeljebb keserű mosolyra fakadhatunk ez erőlködéseken, melyek bizonyára véres fejjel ütődnek majd vissza a sziklára, melynek esztelenül nekirohantak. Jelen czikkünket is nem az ő állításaik megczáfolására írtuk, mert hiszen ki ki tudja, hogy a magyar, épen szomszédai ellenére maradt fen, kik századok óta majdnem egyetlen czélul tűzték­ ki maguknak ez idegen nemzet kiirtását, mi­ként a szilaj ló rz őt fékező zabolától folyton me­nekülni óhajt, s az annyiszor nagyra emlegetett előm­ozdítása a műveltségnek, a nemzet erősbitése csak annyiban állt, hogy épen az elnyomási, kiir­tási, beolvasztási kísérletek tartották össze a nem­zet erejét, s növelték föl annyira, hogy utoljára is győzött minden részakaraton, s megszabadult a rátukmált német gyámkodástól. Jelen czikk czélja csak annak kimutatása, a mit a magyar szellem ön­állóan hozott létre, midőn török barbárság és német tudákosság nem verték béklyókba szellemi erejét. Mert látni fogjuk, mily nyilvánvaló a hanyatlás mindenben, mihelyt a nemzet elveszti függetlenségét, s mint pezsdül föl újra mindenütt az élet és tevékeny­ség, ha a­ nemzeti szellem a maga utjain járhatott. Nagy utat szándékozunk tenni, s csak kevés nyugpontot találhatunk, hol kissé hosszasabban meg­pihenhetnénk. „Nem teremteni voltunk képtelenek, hanem megtartani ®, mondja Ipolyi. A­mit az önállóság kora teremtett, azt a rabszolgaság elpusztította, s ha van mit szégyelnünk, az csak azon részvétlenség lehet, mel­lyel műemlékeink iránt viseltettünk. Ki tudná azon kevésből, a mi reánk maradt, meghatá­rozni, mennyink volt? Se kevésből is mennyi a mienk, ki mondhatná meg? Török-tatár rombolás és nemzeti kegyetlenség tették tönkre művészeti hírét a magyar­nak, s bizonyára nagy elfogultság kellene ahoz, hogy e tekintetben magunkat a műveltebb nemzetek bár­melyikével párhuzamba tegyük. De itt a forduló­pont. Nem azért nincs, mert nem volt, hanem mert mi nem tu­dtunk felőle semmit, vagy nem értettük becsét. „Csoda-e, ha egykori emlékeink annyira megfogytak, vagy nem ismertetve, nem emlegetve, annyira rejtvék a közfigyelem előtt, hogy alkalmasint átalános véle­mény az, miszerint múltunk épen oly meddő volt művészet dolgában s a műérték szinte oly hallgatag, mint a költőietlen jelenben; holott hála a szerencsés véletlennek­­ még sok, fölötte sok maradt meg a föld gyomrában, úgy mint a föld színén, mik e részben egy szebb múltnak őriztek meg emlékezetét.( Midőn az ötvenes évek elején kitűnő tudósunk*) ezeket irta, méltán jajdulhatott föl azon kegyeletien vában. *) Tolder Ferencz a „Magyar műemlékek“ elősz a­közönyösségen, sőt megvetésen, mely az egykori ma­gyar műveltség emlékeit pusztulni engedte, s szent­ségtörő kezekkel maga is segítette az idő vasfogának a rombolásban. Kívüle még többen is szálltak síkra e téren, s a hatalmas szózatoknak sikerült végre a ha­zai közönség érdekeltségét fölhívni a műemlékekre oly mértékben, hogy ma már örvendve mondhatjuk, miszerint a viszonyok jobbra fordultak, s az egykori panaszok és vádak napjainkat nem egész mértékben sújthatják. A­mit a régiek elromboltak, azt összeállí­­tani ma már nem lehet; de a­mi még megmaradt, az alig vész el többé. Kitűnő tudósok — régészek és tör­­ténetbúvárok leginkább — fáradhatlan szorgalommal kutatnak föl minden zeget-zugot, a­hol még valami található; a föntartásra méltó emlékek múzeumokba gyüjtetnek, könyvek és képekben ismertetnek; nem ismert művészek életrajzírása kitűnő előszeretettel műveltetik; az akadémia, kormány és művészeti te­­hetőségeink vetélkedve áldoznak a nevezetesb épüle­tek föntartására; Vajda-Hunyad és Visegrád vára, a pozsonyi, pannonhalmi és budai történeti nevezetes­ségű és ritka műbecscsel biró templomok s több más épületek visszanyerték egykori alakjukat s részben fényüket is, hogy ujult diszbek­ hirdessék, miszerint a magyar műérzék egykor épen úgy épített, festett és szobort faragott, szóval élt és működött, mint most, egyrészről alkot és fejlődik, másrészről pedig igyek­szik jóvá tenni, a­mit elődei elmulasztottak; kiássa a földből is az elrejtett műkincseket, s anyagi áldoza­toktól sem retten vissza azokat megmenteni a maga dicsőségére. Három rövid évtized munkássága ily módon annyit mentett még meg e soha létezőknek sem hitt kincsekből, hogy ma már némi büszkeséggel beszélhetünk a magyar művészet történetéről, s miu­tán elleneink mindezek létrehozását maguknak tulaj­donítják, s nem hiszik el, hogy ez még­sem egészen az ő érdemök, legalább saját öntudatunkat menthet­jük meg azon szemrehányásoktól, melyeket elleneink minduntalan tesznek, s melyeknek igazságát már-már kénytelenek voltunk magunk is beismerni. Az egyes művészetágak közül egy sincs annyira kitéve az idő­­s emberek rombolásának, mint épen a festészet. Az építészet szilárd emlékeket érnel, melyek nem könnyen engednek a külerőszaknak, a szobor márványa sokáig ellenáll a megsemmisítő erőknek, költészet és zene hagyomány útján is fönmaradhat, de a festészet, gyenge vászonra vagy leomló falra bízva kincseit, melyek vajmi gyenge módon védel­mezik meg azokat az enyészettől és rombolástól. A vászon elég, a vakolat lehull, a vászon átlyukad, a vakolatot bemeszelik, sőt még ezekhez a színek el­­halványodása, sokszor végelmosódása is járul, a­mi a képeket fölismerhetlenné teszi. Nem szabad ezeket figyelmen kívül hagynunk, midőn a magyar festészet maradványaival foglalkozunk, mert ezek csekély száma igen könnyen kimagyarázható épen az említett okok miatt. Mégis örvendve kell bevallanunk, hogy váratlanul sok maradt reánk, hogy legtöbbször a szerencsés véletlen útján annyi maradt főn e műemlé­kekből, hogy tekintve a festmények fönmaradása elé gördülő sok akadályt, bízvást azon következtetést tehetjük, miszerint ott, hol az utódokra annyi maradt, igen élénk és kifejlődött művészetnek kellett virá­goznia. Kiki érteni fogja, ha azt állítjuk, miszerint hazánkban igen sok ilynemű műemlék létezhetett, melyek nagyobb része, fájdalom, a zűrzavaros korok áldozatául esett. Semmi sem bizonyítja jobban a ma­gyar festészet virágzását, mint azon körülmény, hogy dac­ára a hallatlan rombolásoknak, melyeket török, és vallási buzgóságból a reformáczió Magyarországon elkövetett, mégis annyi műemlék maradt reánk, hogy például a festészet terén oly műveket vagyunk képe­sek fölmutatni, melyek az egész világ figyelmét ma­gukra vonják, s a műtörténetben nem csekély állást foglalnak el. Szemlénket mindjárt az Árpádok korában kezd­hetjük el. Alig kétséges, hogy az esztergomi szt. Ist­­ván-kápolnában, a deák-monostori, zsámbéki, jáki és döm­ölki templomokban föltalált festvénymaradványok az Árpád-kori művészet csonka maradványai. Bármily primitívek is ezek legnagyobbrészt kidolgozásban, fő­leg az alakok merevsége miatt, a mi a byzancziiak túluralkodásából magyarázható, mégis fölfogásban nem állnak hátrább az egykorú külföldi műveknél; aj színek használatát illetőleg pedig még ma is minta­­szerűeknek mondhatók, a mennyiben azok annyi szá­zad után is elég frissek maradtak, a annyira majdnem sehol sem halványodtak el, hogy a kép érthetetlené vált volna. Csak annál jobban sajnálhatjuk, hogy a művek mind igen csonka állapotban maradtak fön sem idejöket, sem festőiket meg nem lehet határozd Sokkal nevezetesebb ezeknél a veszprémi réz kápolna festészeti maradványa. Ezek is, mint az előb­biek, falfestmények byzanczi befolyásra mutatók, azért merevek. Eitelberg, egy német műrégész a 1| és 13-ik századba teszi keletkezésök idejét, s ki tudja *) L. Saturday Eewiew 1873. Augusztus. **) Löher müncheni tanár.

Next