Reform, 1874. július (6. évfolyam, 178-208. szám)
1874-07-22 / 199. szám
199. szám. Előfizetési föltételek: Vidékre postán vagy helyben hásshoi’ hordva ; Egéaa óyra há*hol hordja . ^=4 frt | Negyed évre ..... 6 frt Pél érre....................... 1S frt | Egy hóra........................2 fn Hirdetmények dija: 10 haséboa petitsor egysaori hirdetésnél.................................... 10 kr. A nyílttéri petitsor..................................................................* • Bélyegdij külön................................................... d0 kr. T3 T? IV/T JlvJIiJ: WXilVl V. évfolyam. Szerkesztői iroda: Belváros, Hispót-ntciEa 2, sas. a. I. emelet. E lap s £eil$inii részét illeti spioden köslemcény a «S5erkit?a«t&.égh«ííntéssendd. EdrianttetJan levelek csak if«nsort keeektSl fogadtatnak el. Kiadó:feivatal: Belváros, I.l)p«t«0tCiEa a. m. a. I. emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénzek, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Előfizetés REFORM” politikai és közgazdasági napilapra. — 1874. V. évfolyam. — Egy hóra.....................................2 írt. Három hóra.....................................6 frt. Hat hóra.............................12 frt. _ _ Az előfizetési pénzek beküldésére legczélszerübb a postai utalványlapokat használni. A ,REFORM* kiadóhivatala Belváros, Lipót-utoza 2-ik sz. a. I. emelet. Szerda, Julius 22, 1874. aül Budapest, julius 21. A karlisták el nem tagadható győzelmei a spanyol félszigeten ismét oda vonják a közfigyelmet a háborúra, hol a vallási rajongás a hitetlenséggel, a legitimitás a forradalommal, a monarchia a respublikával élet-halálküzdelmet folytat. A liberális párt Európában joggal fél a karlizmustól, mert bizonyos, hogy VII. Károly uralkodása csak abszolutisztikus lehet és katholikus, s ugyanez okból minden ultramontán örömteljes reménnyel olvassa seregének győzelmét. Mióta azonban a mérsékelt szabadelvűek meggyőződtek arról, hogy a spanyol radikálisok mily őrültek, tehetetlenek, sőt nyomorultak; mióta megérték, hogy Pi y Margal hóbortjait látták a kormányon, s a kommunizmust fosztogatni és gyújtogatni a városokban; mióta tapasztalták, hogy Madrid parlamentjében a pártok és az államférfiak cselszövényei csak válságokat birtak előidézni, de sem a respublikát, sem az államot magát szolgálni nem vala erkölcsük; mióta a Zorillák, Sagasták és a nemes idealista, de rész politikus Castelar helyébe, kik az állammal egyszerre a hadsereget is dezorganizálták, végre Serranóval a katonai diktátúra lépett: azóta a liberálisok Európában, bármennyire gyűlölik is a kariizmus elveit, óvakodnak szolidaritást vallani a spanyol szabadelvű párttal , nem sokra becsülik a madridi kormányokat. Amadé volt spanyol király maga kijelentette e napokban, mekkora megvetést érez keblében Serrano és a spanyol tábornokok iránt, s megjósolta, hogy a karlisták fognak győzni, sőt annyira ment, hogy kimondotta, miszerint, ha spanyol volna, ő is a karlisták soraiban küzdene. Viktor Emánuel fia a „banditák“ közt mindenesetre különös gondolat, mely majdnem azon föltevésre vezet, hogy a banditák táborában talán jobb társaság van együtt, mint az, mely Madridban a „törvényes“ kormányt képviseli, minekutána előbb a haszontalan kortest fegyveres erővel szétkergette. Egy „hősiesen“ viselt polgárháború mindig igen vad jellemű szokott lenni s nem épen alkalmas rokonszenveket költeni a közvetlenül nem érdekelt népeknél. Innét van, hogy idáig csakis a papi és magas arisztokratikus körök, továbbá a németek és francziák mutattak érdeklődést a spanyol harcztér iránt. Bismarck keze nem nyughatott tőle. A lázas düh, mely monomaniakus természettel kitör a „legnagyobb államférfiun“, kit ma Európa ismer, mihelyt e szót hallja : katholikus , őt ellenségévé tette azon tábornak, melyben elűzött herczegek és grandok, fegyvert viselő papok és zászlók alá sereglett pórok marsírozás közben nem csatadalt, de szent éneket énekelnek a szűz Máriához. Bismarck tehát ágyúkkal, tisztekkel, tanáccsal és valószínűleg anyagi áldozatokkal is támogatja Serrano respublikáját, s alkalmasint régen beavatkozott volna a hadjáratba, ha Spanyolország nem lenne oly messze, vagy ha Németországnak hajóhada volna a melyen oda eljuthatna. Francziaország természetesen már csak azért is a karlisták pártján áll, mert Németország ellenök foglalt állást. De ezen „semleges“ hatalmak pártfogása nem bír döntő befolyással a spanyol eseményekre, mert ezek a csaták változó szerencséje s a vezetők tehetsége, valamint az erők aránya, nem pedig a távol szympathiák és antipathiák szerint fejlődnek. Ma a karlisták túlsúlya oly nevezetes, hogy a madridi kormány minden erejét megfeszíti, hogy magát ellenökben megvédelmezhesse. Nem többé egyes bandák, győztes hadseregek állnak legyőzött csapataival szemben. Mig eleinte az egész hadjárat úgy tűnt föl, mint az északi hegyek közé szorult euszkaldun (baszk) népfaj létküzdelme a spanyolok ellen, provincziális jogaik (fueros) védelme a madridi centralizáczió ellen: ma a táborban nemcsak Navarra és a baszk tartományok ősi népe küzd, de oda gyűlt egész Spanyolország monarchikus és katholikus legénysége s Arragon, Catalonia, Valencia, Castilla, Estramadura, Caliczia és Asturia tartományai mind ösmerik VII. Károly lobogóját. „A madridi kormány egész Spanyolországot ostromállapotba helyezé“, mind a hivatalos távirat. Kik előbb a hegyek közt bujdosva védték ügyöket, ma támadólag lépnek föl mindenfelé, a kik nem mertek előnyomulni semerre sem, ma előnyomulnak minden oldalról. Ez gyümölcse az estellai győzelemnek. Alig verték vissza Dorregaray zászlóaljai a csatamezőn elesett Concha északi hadseregét, azonnal a karlisták új akcziókra vállalkoztak, miglen a republikánus csapatok vezetés és fegyelem nélkül az Ebro völgyében újjászerveztetnek, azaz várnak pénzt, eleséget és tábornokokat. Hetekig nem lesznek még akcióképesek, vallja be maga a madridi kormány. A vereség demoralizáló hatása alatt zavargások történtek Leridában és Majorka szigetén. A kormánynak alig vannak csapatai a közrend föntartására a városokban és a bit tartományokban, honnan veszi majd az új hadseregeket, melyeket a karlisták ellen akar küldeni. Pedig ezekre nagy szüksége van, mert a karlisták Madridot fenyegetik. Cuenca elesett. Don Alfonzo, VII. Károly öccse — jól megkülönböztetendő Izabella hasonnevű fiától, ki most tett vizsgát a bécsi Therezianumban és a kiről neveztetnek az Izabella restauráczióját óhajtó alfonzisták, minő volt Concha és minőnek tartatik maga Serrano — Don Alfonzo tehát, a valencziai királyi seregek fővezére, mintegy egy heti ostrom után a várost bevette anélkül, hogy a madridi kormány fölmentésére csapatokat küldhetett volna. Az ijedtség e birre Madridban oly nagy volt, hogy az eseményt máig sem merték a világnak megtávirni, pedig a vár kapitulácziója július 17-én vagy 18-án történt. Sőt a kormány a hírlapoknak is megtiltotta ezentúl írni a csatatér eseményeiről. Cuenca vára egy sziklatetőn fekszik s még a karthagóiak korából származik s a római és a mór háborúk idejéből hires. A város mellette 10,000 lakót számlál. Madridtól 25 mértföldnyire fekszik dél-keletnek s tartományi fővárosa új Castilla hasonnevű megyéjének. Egy hadsereg innét nyolcz nap alatt Madridban lehet. Don Alfonzo aligha fog oly nagyon sietni, de portyász csapatai már a Tajó folyóig nyomultak előre s Aranjuezet látták. Az elfogott helyőrséget Alfonzo hátra küldte Chelvába, mely város a valencziai hegyek közt fekszik. Cuenca valószínűleg oly főhadiszállás lesz, mint északon Estella. Ezen nevezetes győzelemnél nem kisebb jelentőségű, hogy Valdespina ismét megkezdte Bilbao ostromát. Hadi csellel megtámadta Santandert, hogy a hajóhad Bilbao tájáról amoda fusson s míg az oda volt, addig egy angol hajó kirakta a partra az ágyukat, melyekkel Bilbaot újra ostromolni fogják. Cataloniában is csatáztak, Saballs ütközött meg Cagnassal Puycerda táján, s mindkét fél igénybe veszi a győzelmet. Nagy erőfeszítéseket kell tennie Serrano kormányának, ha még győzni akar. A papíron olvassuk is, hogy minden tartalék behivatott s minden nőtlen ember 23 évtől 35-ig zászló alá hivatik. A papiron ez 110,000 embert ád, de hány lesz abból besorozva, hány lesz fölfegyverezve s hány lesz vezetve? Vajjon mennyi van ezek közül a karlistáknál? Az ilyen rendszabályok, ha nem kölcsönöz nekik komolyságot a nemzeti lelkesedés, mindig a kétségbeesés vergődésének színét viselik magukon. Hogy bírja-e Serrano a nemzet bizalmát és az ő respublikája ébreszt-e a spanyoloknál lelkesedést, azt hiheti, aki akarja, mi a jövőtől várjuk a feleletet a kérdésre, hogy a spanyol köztársaság tud-e még sokáig, tud-e erélyesen ellenállni VII. Károly királynak ? = A jelen ülésszak hátralevő részének s a jövő ülésszak elejének munkatervére nézve, értesülésünk szerint, a kormányhoz igen közel álló körökben a következő fölfogás uralkodik: A képviselőház mostani együttmaradásának maximál határideje gyanánt aug. 15-re van megállapítva. Addig annyival inkább remélhetni a választó törvényjavaslat részletes tárgyalásának befejezését, mert az ellenzéki képviselők egy része is oszlófélben van már, a másik résznél pedig az a józanabb álláspont vergődik túlsúlyra, hogy ne gördülhessék komolyabb akadály e törvény megalkotása elé. A jövő ülésszak ez esetben október elejére van tervezve s első tárgyai lesznek az ügyvédi s közjegyzőijavaslatok főrendiházi módosításain kívül, melyeket az igazságügyminiszter minden erőfeszítése mellett sem volt képes a jelen ülésszak programmjába, fölvétetni. Ghyczy Kálmán pénzügyminiszter financziális törvényjavaslatai. E javaslatokat eddigelé mély titok leple fedi s legfeljebb a pénzügyminiszter ismeretes programmbeszédéből lehet egyetmást következtetni fontos részleteikre. E javaslatok egyébiránt még a minisztertanácsban is csak a képviselőház szünideje alatt fognak tárgyaltatni. Az 1875. évi budgetelőirányzat a legkedvezőbb esetben is csak november hó folytán kerülhet a ház elé, miután végleges megállapítása a minisztérium kebelében is csak az említettük pénzügyi törvényjavaslatok sorsának eldöntése után válik lehetővé. Az angol kormány több kormányhoz egy indítványt küldött, melynek czélja volna egyenlő eljárást alkalmazni azon hajókapitányok és hajók ellen, melyek nyílt tengeren ütköznek össze. Ez indítvány véleményadás végett megküldetett az osztrák-magyar monarchia kormányának is. Az angol kormány indítványában előadta az e tárgyra vonatkozó angol alaptörvényeket és pedig az olyanokat is, melyek eddig nem voltak alkalmazásban, de mint az idő újabb újabb követelményei vannak feltüntetve. E törvények szerint a hajókapitányok kötelesek a nyilt tengeren történt összeütközés folytán sérülést kapott hajóknak nemcsak segítségére lenni, hanem tudomására hozni saját hajójának nevét és rendeltetési helyét is. Amennyiben pedig idegen államok hajói csak annyiban vannak alávetve ez intézkedéseknek, amennyiben angol vizen volnának adandó alkalommal, az angol kormány az idegen kormányok hozzájárulását kívánja ahoz, hogy az idegen hajók fölött is, ha az összeütközés az angol igazságszolgáltatás hatáskörén kívül történik is, az angol törvények szerint ítéljenek, s a maga részéről is belenyugszik, ha az angol hajók fölött is idegen államok bírái ítélnek. Az angol kormány javaslata szerint e megegyezés a kártérítési igények megállapítására vonatkoznék csak és korántsem a büntető eljárásra is, mely követendő volna, s mely azon állam törvényei szerint eszközlendő, melyhez tartozott a hajó. Az e tárgyban folytatott diplomácziai tárgyalások még eddig oda vannak irányozva, hogy megállapítsák az alapelvet, mely egy nemzetközi megegyezés alapjául szolgálhat. A kongresszus felirata: — Jalina 21. — A „szerb nemzet képviselői“, aminek Szubbotics úr a szerb egyházi kongresszust nevezte, a nélkül, hogy a jelen volt Hueber királyi biztos ur ez illetéktelen kifejezés használatát eltiltotta volna, egy föliratban három dolgot kérnek a királytól. Először, hogy a feddhetlen patriótát, Stojkovics püspök urat, mint V. Arzént a metropolitai méltóságban megerősítse. Másodszor, hogy a metropolita dotácziója a kongresszus egy korábbi, eddig nem szentesített határozatához képest, készpénzben és természeti szolgálmányokban állapíttassék meg. Harmadszor, hogy a szerb kongresszus a püspökválasztó joggal ruháztassék föl. A három közül, úgy tetszik nekünk, legfontosabbnak tartja a kongresszus a középsőt, mert Miletics lapja máris csodadolgokat ír a régi metropoliták pazarló s bőszölő hajlamairól. Az elhunytak nem fognak már föltámadni, hogy a Zasztava sarától tisztára mosakodjanak, de nem hisszük, hogy e halottbántalmazó argumentum a kormányt Mileticsék kívánságára hajlóvá tegye. Nem is szeretnők. Persze ha a metropolitán javak Miletics szkupstinája kezére adnának, s a metropolita „fixumra“ szerződtetnék, akkor aztán mindegy lenne Mileticséknek, akárkit tennének a patriarkhai székbe. Mindenik tőlük kapná fizetését „készpénzben és természeti szolgálmányokban“ s ülve tehetetlenül czifra méltóságában megkötött kezekkel. Ily árért egy uj választás sikere alkalmasint biztosítható lenne. De reméljük, a kormány távol van a gondolattól, hogy az érseki javakat e kép Mileticsnek, további izgatásai költségeinek fedezésére, kiszolgáltassa. A karloviczi kongresszus által ő felségéhez intézett fölirat szövege a következő: Császári és királyi apostoli felség! Legkegyelmesebb urunk! Felséged folyó évi május 15-iki legfelsőbb elhatározásának engedelmeskedve, alólirott legalázatosabb szerb nemzeti egyházi kongresszus, a karloviczi metropolita és patriarchális adminisztrátor által összehiva, Karloviczon egybegyült és a julius ^jg-iki ülésen a karloviczi érsek és metropolita választásához fogott és a budai görög egyesült püspököt, Stojkovics Arzént választá egyhangúlag meg. Az ő kipróbált, rendütletlen hűsége felséged legmagasabb szent személye iránt és az ő minden alkalommal tanúsított tántoríthatlan lojalitása, felséged, a kormány iránt, valamint tökéletes hazafias ragaszkodása az állam iránt, melyeket az említett püspök élte minden napján tanúsított és ily módon az egész népnek legszebb színben mutatá be magát, egyfelől ezek, és másfelől a kitűnő személyes tulajdonságok és előélete, melyek őt egy pap és főpap fenkölt mintaképévé teszik, és az ő korrekt, mindig törvényes magatartása a szerb nemzeti egyházi kongresszus által alkotott, felséged által legkegyelmesebben szentesített szabályok iránt — bizalmat vívtak ki és keltettek iránta a tekintetben, hogy a mi egyházi, mivelődési életünk az ő vezetése alatt nyugodtan és törvényes szempontból is eredményt ígérve, mindig szebb lesz ; a nép és egyház érdekében felséged magas nevének dicsőségére és az állam jólétére fog fejlődni Ezek voltak az indokok, melyek egy, alázatos egyházi kongresszust, e választásnál egyedül és kizárólag vezérelték. Ezzel, az egyház és nép iránt tiszta, felséged iránt teljes mértékben lojális, az állam iránt teljesen hazafias érzelemmel lépünk e legalázatosabb fölterjesztéssel felséged szent tekintete elé, mindnyájan a legalázatosabban kérve, hogy a hit nép iránti kimeríthetlen kegyelméből folyólag ezen választásunkra legfelsőbb megerősítését adja meg. De van reánk nézve egy nagyon fontos és anyagi körülmény la, mely e választás megerősítésével összefüggésben van és a mely a felszed iránt leghűségesebb szerb nép kulturális előhaladást legmélyebben érdekli és hasonlóan felséged legmagasbb megerősítésére vár és ezt, midőn a választást feleséged legmagasabb megerősítése alá terjesztjük — a kongresszus érintetlenül nem hagyhatja. 1871. évi egyházi kongresszusunk azt találta, hogy sokkal jobb volna, ha a karloviczi érsek és metropolitapatriarcha dotácziója készpénzben és természeti szolgáltaányokban állapíttatnék meg, ezért egy határozatot hozott e kérdésben és felséged elébe terjesztette szentesítés végett. Ily módon a karloviczi érsek-patriarkha dotácziója még ma is nyilt kérdés, miután a legf. helybenhagyás e kérdésben nem történt meg. Ha tehát apostoli felséged a megválasztott érsek'patriarkha megerősítése alkalmával dotácziójáról a fölterjesztett határozatot legkegyelmesebben megerősitni méltóztatnék, a felséges királyához és uralkodójához mindig hü szerb nép megmérhetlen érdekében állana, az érsek-patriarkha dotácziójának kérdését határozottan nyilt kérdésnek hagyni, és egy későbbi, a maga rendjén létrejövendő határozatnak föntartani. Ennélfogva a kongresszus bátorkodik felségedet legalázatosabban arra kérni, hogy tekintse egy hi nép érdekeit, méltóztassék a legalázatosabban fölterjesztett határozatot legkegyelmesebben megerősíteni, vagy pedig elrendelni, hogy a dotáczió megállapítása a már megválasztott érsek-patriarkhára nézve is érvényes. Ez alkalomból felségednek még csak egy legmagasabb elhatározását kérjük nemzeti egyházi életünk egy forró óhajára és szükségletére nézve. A püspökök kinevezése a mi egyházunkban az eddigi régi mód szerint nem felel meg többé sem az egyház, sem népünk érdekeinek. Ez már abból is kitűnik, hogy a mi hitfeleink, az oláhok, a magyar korona országaiban idegenkedtek a régi módtól, s az újat felséged legmagasabb helybenhagyásával tényleg életbe is léptette. Hogy a régi mód az egyház és népünk érdekeinek meg nem felel, kitetszik onnan is, hogy 1870. s 71-iki egyházi kongresszusunk felséged elébe terjesztette a legalázatosabban azt az indítványt, hogy a püspökök ugyanazon mód, melyen az oláhoknál, s melyet felséged is helybenhagyni méltóztatott, azaz választás által alkalmaztassanak. Maga, a mi püspöki karunk is egyetértett 1870. és 1871-ben abban, hogy a régi mód az ujjal cseréltessék föl , a maga részéről el is fogadta a kongresszus befolyását a püspökválasztásra, a csakis abban tért el a kongresszustól, hogy ez minő módon gyakorolja a befolyást. Az tehát minden tekintetben bizonyos, hogy a püspökök eddigi kinevezésének módja nem felel meg sem az egyház, sem a nép érdekeinek, másfelől kétségtelen az is, hogy maga az episkopálus is befolyást akar adni a kongresszusnak a püspökválasztásra. A f. évi május 27-ki legfelsőbb leiratból és a királyi biztosnak folyó évi julius 12-ki közléséből azt látjuk, hogy a megürült püspöki székek be fognak töltetni. Ha ez alkalommal az üres püspöki székek a régi mód szerint töltetnének be, ez által, mint kimutattuk, olyasvalami történnék, mi sem az egyház érdekeivel, sem a nép kívánságával és szükségeivel öszhangban nem áll, miáltal a kongresszusnak elégetnék minden közreműködése a püspökök kijelölésénél, mi a pöspöki kar nyilvánított nézeteivel is ellentétben állna. A mi alázatos kérésünk tehát az, hogy ama régi mód mellőztessék, mely román feleinknél feléged legm. elhatározása által, mint czélsz erűtlen már mellőztetett és melynek eltörléséért nálunk szerbeknél is a nép kongresszusi képviselői és a püpöki szinodus tagjai is nyilatkoztak már, hogy a püspökök kijelölésénél a szynodus és kongresszus közreműködését és ez utóbbi befolyását meghatározó uj mód állapittassék meg. Ez az említett püspöki székek betöltése előtt is könnyen és jogszerűen kivihető. mink A REFORM TÁRCZÁJA. A magyar festészet történetéből. — Bvva Lajostól. — „Tudjuk, hogy e nemzet (a magyar) magas zenei géniuszt mutatott, a festészetben pedig különös excentrikus képessége által elvitázhatlan helyet vívott ki magának.“ *) Jól esik ily elismerő, fájdalom, igen ritka nyilatkozatot hallanunk oly időben, midőn nemzetiségi düh és gyülölség által elkapatott szomszédaink, sőt tulajdon hazánkfiai is épen abban fáradoznak, hogy bebizonyítsák a világnak, miszerint a magyar nemzetnek sem műveltsége, s igy művészete, sem művelődési képessége nincs, s igy nem tarthat igényt az életre oly művelt és nagy nemzetek közt, mint Herman erdélyországi utódai, vagy Dákorománia hősei, vagy Harban katonái és a többi lakói közt szép Magyarországnak. Sőt legújabban egy híressé vált német író (*) és utazó, utána pedig több külföldi jóakarónk — azon elvből indulva ki, hogy, ha mindazon sok szép dolgot a magyarok nem tették, mert nem tehették, valakinek mégis csak véghez kellett vinni —kisütötte, hogy bármi néven nevezendő jeles, emlékezetre méltó hadi, állami, társadalmi, művészeti, irodalmi eredmény, melyet századok alatt a magyar fölmutatott, csak idegen toll, mert az csakis azon nehány ezer ideköltözött németnek érdeme, kik a magyarok kimondhatlan szerencséjére ideköltöztek, hogy megvédjék őket tatárok és törökök legyőzhetlen millióitól, hogy törvényeket, állami és társadalmi életet, művészeket és írókat, erkölcsöket és szokásokat, ruházatot és élelmet adjanak az elárvult nemzetnek; hogy ereibe uj vért öntsenek, szóval, hogy emberekké tegyék az elvadult pusztai barbárokat, kik nehány századon keresztül szilaj örömmel suhogtatták a vasvesszőt, az elpuhult Európa fölött, kik áthághatlan védfalul tolták föl magukat a nyugati műveltség s török-tatár pusztítás közé! Régóta szokva vagyunk a külföldi, különösen a német sajtó részéről a legigaztalanabb vádakat hallani minden ellen, ami magyar; de hiszen ők legjobban tudják, miért van érdekükben tőlünk mindent megtagadni 8 mindazt, ami itt történt, a maguk részére vindikálni. Ők érezték legjobban a magyar fegyverek súlyát a fejedelmek, az Árpád királyok, Kun László és Mátyás alatt; ők vették legtöbb hasznát a magyaroktól eltanult hadi taktika előnyeinek a szlávok, dánok, olaszok és francziák ellen, Madarász Henrik és Nagy Ottó ellen. S ki nem tudná, hány jeles művészt adott a négy folyó hazája épen a német művészetnek, s hogy a festészet elsőrendű csillaga, Dürer Albrech, Száraz nemű gyulai ötvösnek volt fia ? Van nekik tehát okuk eltagadni a hadi képességet és a művészetre való hajlamot a magyaroktól, főleg azért, mert ez soha sem akart szolgálatába szegődni a nagy német nemzetnek, és daczára minden ellenkező törekvésnek,haladt a maga utján, míg a mostoha viszonyok egyelőre meg nem állították. Egy idő óta azt hittük, hogy a sokat emlegetett vádak elhangzottak örökre, s német szomszédaink is méltányolni kezdik a magyar törekvéseket. De keserűen csalódtunk. Újult erővel emelte föl fejét a rágalmazás kígyója; hallatlan dolgok meséltetnek a szörnyűködő világnak a barbár magyarságról, kik a műveltség oly érdemes apostolait, mint az erdélyi szászok, el akarják végkép pusztítani, s meg akarják magukat fosztani azon egyetlen támasztól, mely mármár omladozó államunkat eddig föntartotta. Jók dühökben neki mennek oly intézményeknek, melyek századok óta szentesitvék, a műveltség egyetlen hivatott képviselőinek korlátlan egyeduralma végett a többi nemzetiségek fölött; útjába állnak a czivilizácziónak! És följajdul egy egész nemzet e véházitő tetteken, fölzendül újra az elfelejtettnek hitt régi nóta régi gyülölségről: újságokban és könyvekben, családi körben és nyilvános gyűléseken foly as izgatás a barbárság e megkövült maradványa ellen, sőt a müveit világ esetleges védelemre szólitttuk föl a czivilizáczió szent nevében! Risum teneatis amici! A történet szelleme bizonyára igen komoly szemekkel nézi e lelketlen eljárást, mely egy egész nemzetet akar befeketíteni a világ előtt; azonban, bármennyire fáj is nekünk ezen elfogultságból vagy tájékozatlanságból, roszakaratból vagy szikelméből származó gyűlölség, mi legfeljebb keserű mosolyra fakadhatunk ez erőlködéseken, melyek bizonyára véres fejjel ütődnek majd vissza a sziklára, melynek esztelenül nekirohantak. Jelen czikkünket is nem az ő állításaik megczáfolására írtuk, mert hiszen ki ki tudja, hogy a magyar, épen szomszédai ellenére maradt fen, kik századok óta majdnem egyetlen czélul tűzték ki maguknak ez idegen nemzet kiirtását, miként a szilaj ló rz őt fékező zabolától folyton menekülni óhajt, s az annyiszor nagyra emlegetett előmozdítása a műveltségnek, a nemzet erősbitése csak annyiban állt, hogy épen az elnyomási, kiirtási, beolvasztási kísérletek tartották össze a nemzet erejét, s növelték föl annyira, hogy utoljára is győzött minden részakaraton, s megszabadult a rátukmált német gyámkodástól. Jelen czikk czélja csak annak kimutatása, a mit a magyar szellem önállóan hozott létre, midőn török barbárság és német tudákosság nem verték béklyókba szellemi erejét. Mert látni fogjuk, mily nyilvánvaló a hanyatlás mindenben, mihelyt a nemzet elveszti függetlenségét, s mint pezsdül föl újra mindenütt az élet és tevékenység, ha a nemzeti szellem a maga utjain járhatott. Nagy utat szándékozunk tenni, s csak kevés nyugpontot találhatunk, hol kissé hosszasabban megpihenhetnénk. „Nem teremteni voltunk képtelenek, hanem megtartani ®, mondja Ipolyi. Amit az önállóság kora teremtett, azt a rabszolgaság elpusztította, s ha van mit szégyelnünk, az csak azon részvétlenség lehet, mellyel műemlékeink iránt viseltettünk. Ki tudná azon kevésből, a mi reánk maradt, meghatározni, mennyink volt? Se kevésből is mennyi a mienk, ki mondhatná meg? Török-tatár rombolás és nemzeti kegyetlenség tették tönkre művészeti hírét a magyarnak, s bizonyára nagy elfogultság kellene ahoz, hogy e tekintetben magunkat a műveltebb nemzetek bármelyikével párhuzamba tegyük. De itt a fordulópont. Nem azért nincs, mert nem volt, hanem mert mi nem tudtunk felőle semmit, vagy nem értettük becsét. „Csoda-e, ha egykori emlékeink annyira megfogytak, vagy nem ismertetve, nem emlegetve, annyira rejtvék a közfigyelem előtt, hogy alkalmasint átalános vélemény az, miszerint múltunk épen oly meddő volt művészet dolgában s a műérték szinte oly hallgatag, mint a költőietlen jelenben; holott hála a szerencsés véletlennek még sok, fölötte sok maradt meg a föld gyomrában, úgy mint a föld színén, mik e részben egy szebb múltnak őriztek meg emlékezetét.( Midőn az ötvenes évek elején kitűnő tudósunk*) ezeket irta, méltán jajdulhatott föl azon kegyeletien vában. *) Tolder Ferencz a „Magyar műemlékek“ elősz aközönyösségen, sőt megvetésen, mely az egykori magyar műveltség emlékeit pusztulni engedte, s szentségtörő kezekkel maga is segítette az idő vasfogának a rombolásban. Kívüle még többen is szálltak síkra e téren, s a hatalmas szózatoknak sikerült végre a hazai közönség érdekeltségét fölhívni a műemlékekre oly mértékben, hogy ma már örvendve mondhatjuk, miszerint a viszonyok jobbra fordultak, s az egykori panaszok és vádak napjainkat nem egész mértékben sújthatják. Amit a régiek elromboltak, azt összeállítani ma már nem lehet; de ami még megmaradt, az alig vész el többé. Kitűnő tudósok — régészek és történetbúvárok leginkább — fáradhatlan szorgalommal kutatnak föl minden zeget-zugot, ahol még valami található; a föntartásra méltó emlékek múzeumokba gyüjtetnek, könyvek és képekben ismertetnek; nem ismert művészek életrajzírása kitűnő előszeretettel műveltetik; az akadémia, kormány és művészeti tehetőségeink vetélkedve áldoznak a nevezetesb épületek föntartására; Vajda-Hunyad és Visegrád vára, a pozsonyi, pannonhalmi és budai történeti nevezetességű és ritka műbecscsel biró templomok s több más épületek visszanyerték egykori alakjukat s részben fényüket is, hogy ujult diszbek hirdessék, miszerint a magyar műérzék egykor épen úgy épített, festett és szobort faragott, szóval élt és működött, mint most, egyrészről alkot és fejlődik, másrészről pedig igyekszik jóvá tenni, amit elődei elmulasztottak; kiássa a földből is az elrejtett műkincseket, s anyagi áldozatoktól sem retten vissza azokat megmenteni a maga dicsőségére. Három rövid évtized munkássága ily módon annyit mentett még meg e soha létezőknek sem hitt kincsekből, hogy ma már némi büszkeséggel beszélhetünk a magyar művészet történetéről, s miután elleneink mindezek létrehozását maguknak tulajdonítják, s nem hiszik el, hogy ez mégsem egészen az ő érdemök, legalább saját öntudatunkat menthetjük meg azon szemrehányásoktól, melyeket elleneink minduntalan tesznek, s melyeknek igazságát már-már kénytelenek voltunk magunk is beismerni. Az egyes művészetágak közül egy sincs annyira kitéve az idős emberek rombolásának, mint épen a festészet. Az építészet szilárd emlékeket érnel, melyek nem könnyen engednek a külerőszaknak, a szobor márványa sokáig ellenáll a megsemmisítő erőknek, költészet és zene hagyomány útján is fönmaradhat, de a festészet, gyenge vászonra vagy leomló falra bízva kincseit, melyek vajmi gyenge módon védelmezik meg azokat az enyészettől és rombolástól. A vászon elég, a vakolat lehull, a vászon átlyukad, a vakolatot bemeszelik, sőt még ezekhez a színek elhalványodása, sokszor végelmosódása is járul, ami a képeket fölismerhetlenné teszi. Nem szabad ezeket figyelmen kívül hagynunk, midőn a magyar festészet maradványaival foglalkozunk, mert ezek csekély száma igen könnyen kimagyarázható épen az említett okok miatt. Mégis örvendve kell bevallanunk, hogy váratlanul sok maradt reánk, hogy legtöbbször a szerencsés véletlen útján annyi maradt főn e műemlékekből, hogy tekintve a festmények fönmaradása elé gördülő sok akadályt, bízvást azon következtetést tehetjük, miszerint ott, hol az utódokra annyi maradt, igen élénk és kifejlődött művészetnek kellett virágoznia. Kiki érteni fogja, ha azt állítjuk, miszerint hazánkban igen sok ilynemű műemlék létezhetett, melyek nagyobb része, fájdalom, a zűrzavaros korok áldozatául esett. Semmi sem bizonyítja jobban a magyar festészet virágzását, mint azon körülmény, hogy dacára a hallatlan rombolásoknak, melyeket török, és vallási buzgóságból a reformáczió Magyarországon elkövetett, mégis annyi műemlék maradt reánk, hogy például a festészet terén oly műveket vagyunk képesek fölmutatni, melyek az egész világ figyelmét magukra vonják, s a műtörténetben nem csekély állást foglalnak el. Szemlénket mindjárt az Árpádok korában kezdhetjük el. Alig kétséges, hogy az esztergomi szt. István-kápolnában, a deák-monostori, zsámbéki, jáki és dömölki templomokban föltalált festvénymaradványok az Árpád-kori művészet csonka maradványai. Bármily primitívek is ezek legnagyobbrészt kidolgozásban, főleg az alakok merevsége miatt, a mi a byzancziiak túluralkodásából magyarázható, mégis fölfogásban nem állnak hátrább az egykorú külföldi műveknél; aj színek használatát illetőleg pedig még ma is mintaszerűeknek mondhatók, a mennyiben azok annyi század után is elég frissek maradtak, a annyira majdnem sehol sem halványodtak el, hogy a kép érthetetlené vált volna. Csak annál jobban sajnálhatjuk, hogy a művek mind igen csonka állapotban maradtak fön sem idejöket, sem festőiket meg nem lehet határozd Sokkal nevezetesebb ezeknél a veszprémi réz kápolna festészeti maradványa. Ezek is, mint az előbbiek, falfestmények byzanczi befolyásra mutatók, azért merevek. Eitelberg, egy német műrégész a 1| és 13-ik századba teszi keletkezésök idejét, s ki tudja *) L. Saturday Eewiew 1873. Augusztus. **) Löher müncheni tanár.