Reform, 1994. szeptember-december (7. évfolyam, 35-52. szám)
1994-12-23 / 51. szám
Botrányocska Hát ilyenek vagytok ti, újságírók, ha nincs témátok az uborkaszezonban, kerestek magatoknak álszenzációt! — fanyalgott a minap ismerősöm. Méghogy a Milan sztárjátékosa, Massaro a Pécshez igazol, amikor nálunk csak románok és oroszok vállalják a játékot az övékéhez képest magas gázsiért! - folytatta az ismerős, akivel nem kezdtem vitatkozni. Vitázni ugyanis csak olyanokkal érdemes, akik meggyőzhetők, a fenti út viszont nem tartozik közéjük. A jelek szerint túl sok az újságíró és labdarúgó ismerőse - vagyis reménytelen eset. Biztos ami biztos alapon kikértem magamnak (újságíróként és egykori focistaként) a sértéseket, de az ügyről nem nagyon tudok mit írni. Pereskedés-gyanús - vagy így, vagy úgy ez az egész. Két újságban is közzétették a hírt, miszerint Milánóból január közepén Pécsre költözik Daniele Massaro, ám az a bökkenő, hogy a két kolléga hírforrásként arra a ma híres Tóth Bélára hivatkozik, aki nem akar tudni semmiféle nyilatkozatról. Eszembe jutnak azok a meggondolatlan politikusi nyilatkozatok, amelyeket követően nem győzött az apparátus magyarázkodni, s a nagyérdemű naná, hogy csak a magyarázkodást jegyezte meg, a nyilatkozatot figyelemre sem méltatta. Hát talán ilyesvalami lehet a mostani dolog háta mögött is. Mert azért abban egyetlen pillanatig sem hiszek, hogy a Milan játékosának elment volna az v. esze, és Pécsett kívánná folytatni pálya- X-k futását a harmatgyenge magyar bajnokságban. Amúgy kíváncsian várom a holtszezon legképtelenebb botrányának fejleményeit. KALODÁBA zárta Helmut Rahner, a Bayern Uerdingen labdarúgója Altin Rakli, az SC Freiburg játékosának fejét, mintegy új elemet hozva az amúgy színvonalas Bundesligába. Az eredeti elemet a szertornában szokás értékelni, itt nem annyira, ráadásul ezt a játékot változatlanul nem szépségre, hanem gólokra játsszák, az pedig az Uerdingennek ezen a mérkőzésen sem jött össze. Több mint tizenháromezer (!) gyereket tanított meg úszni, egyiküket-másikukat olyannyira, hogy világversenyeket nyertek az irányítása alatt. Sárosi Imre, a Mesti ugyanis otthon volt az élsportban éppúgy, mint a - ma úgy mondanánk - diáksportban. Amerikában tizenhárom esztendővel ezelőtt került a hírességek csarnokába, a Hall of Fame-be, nyolcvanötödik születésnapján itthon is megélte, hogy a mennyekbe vigyék, s megkapja a rég megérdemelt örökös mesteredző címet. De ha megkérded, mire a legbüszkébb pillanatnyilag, könnyen meglehet, hogy egy rajzot dug az orrod alá, a nyolcéves tanítvány, Dudika ajándékát 86. születésnapjára. Kilenc éve lakik a III. kerületi nyugdíjasházban. A húgával költözött oda, s mint mondja, két nap alatt megszokta. Amikor rátörünk, társadalmi munkát végez, aprópénzt rollant, s időközben két hölgy is benéz hozzá, kicsinyég megakasztva a társalgást. Szereti az ittenieket, nem vitás. Különben nem dicsekedne el a friss, születésnapi fotókkal, amelyeken az említett idősebb hölgyek s továbbiak társaságában ünnepel. Mesti istenien néz ki. A felvételeken is, az életben is! Nyugodtan letagadhatna pár évet, ha ez fontos lenne. Az orvosok viszont máshonnét közelítenek: jó lenne, ha most már tényleg úgy élne, ahogy a nyolcvanhat évesek szoktak! Az