Reform, 1994. szeptember-december (7. évfolyam, 35-52. szám)
1994-12-23 / 51. szám
38 A még nem egészen tizenhét éves fiatalember nem kérte, hogy rövidítsük a nevét, de mi mégis ezt tesszük: B. Istvánnak hívják. Riportalanyunk reméli, hogy beszélgetésünk fényt derít „viselt dolgainak” valódi okaira. Mert bizony van miről beszélnie: Ráckeve, Szigetcsép, Szigetszentmiklós és Budaörs rendőrsége folytat ellene egyszerre több eljárást tizenkét rendbeli betörésért, három lopásért, motoros gázolásért... Szóval hosszú a lista. István, aki jelenleg egy ipari alpinista csoportban dolgozik, munka közben beszélt arról, hogyan fért bele ilyen rövid időbe ennyi „minden”. -Hogy keveredett ide? — kérdezem, miközben ő rendületlenül pörgeti a teddyhengert a falon. - Nyár elején jöttem. Az volt a tervem, hogy keresek annyi pénzt, amennyiből meg tudok adni egy háromezer forintos kocsmatartozást, vehetek egy farmert, be tudom fizetni az egyik ügyemből származó bírságot, és még marad is valami. Ebből eddig annyi valósult meg, hogy a bírságomat befizettem. Folyton elköltöm a pénzem. -Mire? - Erre-arra. Összefutok a haverokkal, és már nincs is belőle semmi. Pedig annyiszor elhatároztam, hogy félreteszem... De hát a társaságból én dolgozom egyedül, nekem van rendszeresen pénzem , majdnem mindig én fizetek. Van úgy, hogy kérek kajára előleget, és persze másnap már annyim sincs, hogy egy kiflit vegyek magamnak. - A szülei nem adnak ? - Tőlük nem kérek. De én sem adok nekik, ha van. Nem vagyunk jóban. - Igaz az, hogy egyszer az apja is feljelentette? - Igaz. Be volt rúgva, kiabált, mit képzelek, meg ami ilyenkor szokás. Adott egy pofont, én meg leütöttem. - Hogy jutott eszébe, hogy betörjön? - Nem nekem jutott eszembe. Üldögéltünk egy kocsmában, és unatkoztunk. Ilyenkor el szoktunk menni horgászni, motorozni, de egyszer valamelyikünk bedobta, hogy menjünk el nyaralót felnyomni, ő ért hozzá. - Mit hoztak el? - Gázpalackokat, matracokat, horgászcuccokat, volt hogy szivattyút is. Én az összes betörésből csak egy hamutartót tartottam meg, amúgy mindent eladtunk. - Lehet, hogy mégis a pénzért csinálták ? - Mondom, hogy nem. Egyszerűen kitalálta valamelyikünk, aztán mentünk mindannyian... -Lebukás? - Egy éjjel jöttünk hazafelé, tele volt a kezünk mindenfélével. A sötétben hirtelen valaki ránk világított. Megijedtünk, futni kezdtünk - így árultuk el magunkat. A pasas polgárőr volt, fellármázta a környéket, és az egyik srácot elkapták. Ő másnap azt mondta, hogy a rendőrségen kimagyarázta a dolgot. Harmadnap reggel csöngetett nálunk a rendőrség... - Maga mindig ilyen nyugtalan gyerek volt? - Nem. Hatodikos koromig én anyuka kedvence voltam. Jól tanultam, legkésőbb este hétre otthon voltam. Aztán jött az osztályba egy új fiú, őt a nagyanyja nevelte egyedül és nem tudta féken tartani. Nekem nagyon tetszett, hogy ez a gyerek akkor megy haza, amikor akar, ide-oda járkál... - Összebarátkoztak... - Együtt járkáltunk erre-arra, de nemcsak ez változtatott meg. Abban a suliban vagánynak kellett lenni. Az volt a jó fej, aki kijárt a suli mögé dohányozni, aki üzletelt. Ezekkel a srácokkal voltam együtt állandóan. Kimaradoztam otthonról, néha napokra eltűntem, kocsmába jártunk... -A szülei tiltották a „barátaitól”? - Igen. De én megszöktem. Az sem érdekelt, hogy intézettel fenyegettek. Szerintem azért nem engedtek elvinni, hogy kapják utánam a családi pótlékot... -Soha nem próbált kiszállni ezekből a kalandokból? - Mióta az eljárások folynak ellenem, nem vettem részt semmiben. De nehéz új emberekkel ismerkedni. Otthon, Szigethalmon folyton összefutok valakivel, lehetetlen kikerülni őket. - Nem fél attól, hogy börtönbe kerül? - De. Már van egy év próbaidőm... Ha most megúszom a börtönt, tényleg nem fogok részt venni semmiben. Elég volt. Kerékgyártó Unalomból lüűözött anyuka kedvence BŰNÜGY Ezek a börtönük... ...már nem azok, amelyekkel riogatták egykor a megtévedésre hajlamos ifjakat. Mára sok minden megváltozott, így még az is elképzelhető, hogy akik „bent” vannak, olyan koncertélményhez juthatnak, amilyenhez egyik-másik kinti kortárs nem juthat hozzá. Képeinken Zámbó Jimmy tököli koncertje látható, amelyet a fiatalkorúak börtönében „celebrált”. 1994. DECEMBER 23. (Egyáltalán nem tisztelt uram! igen, így kisbetűvel! Annak ellenére bátorkodom ily módon megszólítani önt, hogy elmondhatom: önnek köszönhetem a gyermekem életét. Hogy ennek ellenére a kissé remegve papírra vetett soraim nem hálával teltek, annak egy oka van: ön majdnem megölte a gyermekemet! Az eset december 12- én, 18 óra 10 perckor Budán, a Böszörményi út-Királyhágó utca kereszteződésében történt, ahol a gyalogátkelőhelyen szabad jelzésre vártunk. A Királyhágó utcából érkező autók a lámpa piros jelzésére folyamatosan megálltak, mikor ön az álló kocsik mellett 80-100 km-es sebességgel belerohant a másodpercek óta tilosat mutató lámpával védett kereszteződésbe. Kilencéves gyermekem - a zöld jelzést látva - gondtalanul lépett a biztonságot jelentő zebrára, s akkor jött ön. Ijedt kiáltásomra fiam dermedten megállt, s ez kicsi életét jelentette, így az őrült sebességgel száguldó autó csak a kezét, pontosabban a kabátját érte. Ön természetesen nem állt meg - minek is tette volna! El volt foglalva: a következő piroson száguldott éppen át... Ennek ellenére még egyszer köszönöm, hogy egyetlen gyermekemet nem gázolta el. Fehér színű autójának rendszámát nem jegyeztem meg pontosan, nyugodt lehet. Hogy esetleg soraimat olvasva felhív és legalább bocsánatot kér - nem remélem. Cselekedetéből ítélve ön nem egy bűnbánó típus. Ám ha mégis a kezébe kerülne az újság és - mondjuk egy kisebb helyiségben magára ismerve - netán önálló véleménye van, amit megosztani kívánna velem, nos, arra az esetre álljon itt a nevem és a telefonszámom, hogy a dolgát megkönnyítsem. Kiss L. György rovatvezető 269-9134