Reform, 1998. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)

1998-01-06 / 1. szám

A PUBLICISZTIKA Zeneakadémia koldulni kényszerül. Az ország egyik legismertebb, világszerte elismert oktatási és kulturá­lis centruma ugyan még nem meleg levesért áll sorba a máltai szeretetszolgálat alkalmi sátraiban, csupán gyorssegélyért fordult a művelődési tárcához. Helyze­te azonban így is megalázó. Már évek óta lebegni kényszerül a lét és nemlét határán, miközben az éppen aktuális hatalom - megnyugtatva lelkiismeretét - olykor-olykor alamizsnát lök kalapjába. A kormány most ötvenmilliót áldozott zenei éle­tünk épp összeomlani készülő oltárán, mely összeg alulfize­tett bankvezéreink kétéves jövedelme, egy közepes képes­ségű labdarúgó ára, a minisztériumtól Oktat-ügy címén nyom­talanul elsíbolt háromszázmillió hatoda s a Nemzeti Színházra szánt kilencmilliárd alig több mint fél százaléka. Nevetséges összeg. Különösen annak tudatában, hogy az ötvenmillióval nemzeti jelképeink egyik legragyogóbbika csak azonnali be­zárását kerüli el. ■ A Zeneakadémiát 1875-ben Liszt és Erkel alapította, tanári karát pedig oly hatalmasságok fémjelezték, mint Bartók, Kodály, Dohnányi vagy Hubay, s az általuk te­remtett erővel, tudással és szellemmel az intézmény a világ ze­nei életének Harvardjává lépett elő. Vonzotta a zseniket, on­totta magából a kiválóságokat Solti Györgytől Kocsis Zoltánig. ■ A Zeneakadémia még ma is világhírű muzsikusok zarán­dokhelye lehetne, ha legalább tisztességes életnívót biztosít­, hatna magának és tanárainak. Csakhogy hiába az eredeti szépségét szinte érintetlenül megőrző épület, a csodálatos akusztikájú koncertterem, hiába a nagy elődök szelleme, ha közben az intézmény lelke, a tanári kar egyre fogy, mert világ­­színvonallal mért munkájáért csak silány borravalóval fizetik ki. A legjobbak s a még mozdulni képesek külföldre távoz­nak, elvive magukkal azt a tudást és tapasztalatot is, amely az országnak hírnevet, megbecsülést és pénzt hozhatna. ■ A Ze­neakadémiát hivatalnokok kötik gúzsba, adaptálhatatlan ame­rikai módit erőltetnek rá, s megmosolyogják ügyetlen tánclé­péseit. Az intézményt 1993-ban besorolták egyetemeink és főiskoláink nagy táborába, elvéve tőle mindenféle előjogot, amelyet rangja és híre alapján megérdemelne, így aztán együtt vegetál nevesincs főiskolákkal, amelyek persze ugyan­csak jobb sorsra érdemesek, de aligha tarthatnak igényt kü­lönb életre, mint amilyet amúgy az egész ország visel. Ezzel szemben a Liszt, Bartók, Kodály fémjelezte Zeneakadémiának különleges elbánás járna, hiszen egyszer már felépítette saját fellegvárát, s nincs józan érv, amely amellett szólna, hogy kőhalommá kell omolnia. A szegényt többek között az is meg­különbözteti a bolondtól, hogy tudja, mit kell őriznie, vigyáz­nia, míg amaz képtelen különbséget tenni értékes és értékte­len között, így aztán aligha magyarázható szegénységgel, hogy a művelődési tárca - tudatlanságból vagy nemtörődöm­ségből - bolondját járatja a Zeneakadémiával. Örökösen gaz­dálkodását vizsgáltatja, habár az évek során semmi kivetniva­lót nem talált benne, leépítésről papol, amikor maga sem tud­ja, mitől kellene megválnia, élére modern, menedzserszemlé­letű vezetőket követel, holott ehhez a minimális anyagi feltéte­leket sem teremti meg. ■ Mintha a kultuszminiszter - előde­itől semmivel sem különbözően - maga sem tudná, mit is kezdjen a nemzet egyik legcsodálatosabb kincsével. Mintha gondot okozna számára az értékes és az értéktelen, a fontos és a lényegtelen közötti különbségtétel, így aztán aligha cso­dálható, hogy sürgősebbnek találta igazgatót kinevezni az építésének kezdetére még csak váró Nemzeti Színház élére - Bálint András jelenléte nyilván nélkülözhetetlen az alapok ki­ásásánál és a betonozáskor -, mint foglalkozni a Zeneakadé­mia laikus számára halaszthatatlannak tűnő ügyével. Koldusopera BORÓKAI GÁBOR FÜGGETLEN POLITIKAI HETILAP PCJOfjH Wcj

Next