Reform, 1998. január-március (11. évfolyam, 1-13. szám)
1998-01-06 / 1. szám
A PUBLICISZTIKA Zeneakadémia koldulni kényszerül. Az ország egyik legismertebb, világszerte elismert oktatási és kulturális centruma ugyan még nem meleg levesért áll sorba a máltai szeretetszolgálat alkalmi sátraiban, csupán gyorssegélyért fordult a művelődési tárcához. Helyzete azonban így is megalázó. Már évek óta lebegni kényszerül a lét és nemlét határán, miközben az éppen aktuális hatalom - megnyugtatva lelkiismeretét - olykor-olykor alamizsnát lök kalapjába. A kormány most ötvenmilliót áldozott zenei életünk épp összeomlani készülő oltárán, mely összeg alulfizetett bankvezéreink kétéves jövedelme, egy közepes képességű labdarúgó ára, a minisztériumtól Oktat-ügy címén nyomtalanul elsíbolt háromszázmillió hatoda s a Nemzeti Színházra szánt kilencmilliárd alig több mint fél százaléka. Nevetséges összeg. Különösen annak tudatában, hogy az ötvenmillióval nemzeti jelképeink egyik legragyogóbbika csak azonnali bezárását kerüli el. ■ A Zeneakadémiát 1875-ben Liszt és Erkel alapította, tanári karát pedig oly hatalmasságok fémjelezték, mint Bartók, Kodály, Dohnányi vagy Hubay, s az általuk teremtett erővel, tudással és szellemmel az intézmény a világ zenei életének Harvardjává lépett elő. Vonzotta a zseniket, ontotta magából a kiválóságokat Solti Györgytől Kocsis Zoltánig. ■ A Zeneakadémia még ma is világhírű muzsikusok zarándokhelye lehetne, ha legalább tisztességes életnívót biztosít, hatna magának és tanárainak. Csakhogy hiába az eredeti szépségét szinte érintetlenül megőrző épület, a csodálatos akusztikájú koncertterem, hiába a nagy elődök szelleme, ha közben az intézmény lelke, a tanári kar egyre fogy, mert világszínvonallal mért munkájáért csak silány borravalóval fizetik ki. A legjobbak s a még mozdulni képesek külföldre távoznak, elvive magukkal azt a tudást és tapasztalatot is, amely az országnak hírnevet, megbecsülést és pénzt hozhatna. ■ A Zeneakadémiát hivatalnokok kötik gúzsba, adaptálhatatlan amerikai módit erőltetnek rá, s megmosolyogják ügyetlen tánclépéseit. Az intézményt 1993-ban besorolták egyetemeink és főiskoláink nagy táborába, elvéve tőle mindenféle előjogot, amelyet rangja és híre alapján megérdemelne, így aztán együtt vegetál nevesincs főiskolákkal, amelyek persze ugyancsak jobb sorsra érdemesek, de aligha tarthatnak igényt különb életre, mint amilyet amúgy az egész ország visel. Ezzel szemben a Liszt, Bartók, Kodály fémjelezte Zeneakadémiának különleges elbánás járna, hiszen egyszer már felépítette saját fellegvárát, s nincs józan érv, amely amellett szólna, hogy kőhalommá kell omolnia. A szegényt többek között az is megkülönbözteti a bolondtól, hogy tudja, mit kell őriznie, vigyáznia, míg amaz képtelen különbséget tenni értékes és értéktelen között, így aztán aligha magyarázható szegénységgel, hogy a művelődési tárca - tudatlanságból vagy nemtörődömségből - bolondját járatja a Zeneakadémiával. Örökösen gazdálkodását vizsgáltatja, habár az évek során semmi kivetnivalót nem talált benne, leépítésről papol, amikor maga sem tudja, mitől kellene megválnia, élére modern, menedzserszemléletű vezetőket követel, holott ehhez a minimális anyagi feltételeket sem teremti meg. ■ Mintha a kultuszminiszter - elődeitől semmivel sem különbözően - maga sem tudná, mit is kezdjen a nemzet egyik legcsodálatosabb kincsével. Mintha gondot okozna számára az értékes és az értéktelen, a fontos és a lényegtelen közötti különbségtétel, így aztán aligha csodálható, hogy sürgősebbnek találta igazgatót kinevezni az építésének kezdetére még csak váró Nemzeti Színház élére - Bálint András jelenléte nyilván nélkülözhetetlen az alapok kiásásánál és a betonozáskor -, mint foglalkozni a Zeneakadémia laikus számára halaszthatatlannak tűnő ügyével. Koldusopera BORÓKAI GÁBOR FÜGGETLEN POLITIKAI HETILAP PCJOfjH Wcj