Református Egyházi Értesítő, 1929 (19. évfolyam, 1-20. szám)

1929-01-01 / 1. szám

a REFORMÁTUS egyházi ÉRTESÍTŐ ünnepelni való! Meg kell hallgatnom, mit beszélnek körülöttem. De nem értek velük egyet. Csakugyan határ ez? Üres szavakat hallok. Zsonganak körültem furcsa hanghullámok .Szil­veszter és Újév. Vég és kezdet. Halál és születés. Temetés és feltámadás. Megszűnés és keletkezés. Torkolatnál forrás. Befejezés és újrakezdés. Miért mindent megfordított sorrendben mondanak és gondolnak? Kínoz ez a felfor­gatás. Elszámolnak, azután terveznek. Bezárás után jó a megnyitás. Beteljesü­lésre az ígéret. Tele­írt könyv után újra üres fehér lapok. Egy darab múlt találkozása egy darab jövővel. Érintkezése a végleteknek: Omegáznak és Al­­i’áznak. Köztük ez a hajszálnyi idő: a jelen. A sír szélén feltűnő bölcső. Az aggastyán, ki elengedi ifjú gyermeke kezét. Erről beszélnek. Óév és ujesztendő! Én nem értem. Égjük olyan, mint­ a másik. Ugy­an­­annyi ideig tart, Épugy folyik le érzéketlenül, tekintet nélkül bárkire. Mint a homokóra két tartálya: a végére érve visszafordítják az elejére s pereg újra. Olyan, mint egy­ bus nóta, amibe a „mulató“ ember mindig újra meg újra belefog. Ismételt ujjongás, ismételt jajszó. Ismétlendő bolyongás, ismét­­lendő robot. Egy szomorú évvel kevesebb; azzal, ami elmúlt. Egy szomorú évvel több; azzal, amit megértünk. Az egyik kapu bezárul, a másik megnyílik. Az ember jár az utón és a kapuknál tán habozik. Megáll a küszöbön. De ez csak egy pillanat lehet , az is céltalan. Aztán mennie kell. Tán vissza, is néz még a bezárult kapura, szeretne mögüle valamit átmenteni. Tán fáj látnia, hogy zárul a kapu örökre. Befogja a fülét, mert a kapu zördülése szörnyűséges és nem bírja ki. De ha előre fordul a most nyíló kapuhoz, ott állnak előtte feladatok, hívások, megfejtendő kérdőjelek, elvégzendő munkák. Esetleg sötétség van a nyíló kapun belül, homály leng itt-ott. Mit takar? Ki tudja! Oda kell érnie hozzá, hogy megtudja. Neki indul tehát az ember ölj­ mozdulattal, mint Rodin ércifja és megy be az újonnan megnyílt kapun. Büszke épületek emelkednek a bezárásnál. De ugyanott romhalmazok, bús sirhantok is domborulnak. Emberkéz munkája. Remények fűződnek a megnyitáshoz. Tervek szövődnek, légvárak lebegnek előre. De sok tanács­talanság, bizalmatlanság is áll ott kezeit tördelve. Fogadalmak hangzanak el. Kérő fohászkodások szállnak a nyíló kapu felé. Emberszivek munkái. Egy­ dolog mindig bánt ilyenkor. Oly kezdet ugyanis ez az Újév, ami előtt ott van a vég, a Szilveszter. Szomoritja, tompítja a megkezdés örömét. Ott kell kezdeni a végénél. A végnél kezdeni!! Pedig nincs oly évkezdet, ami előtt ott ne állna a vég. Oh' különös érzés. Most ha­ kezd az ember, nem szük­ség, hogy valami előbb elmúljék. Lehet az pusztán kezdet, örömteli első lépés. De az év csak akkor kezdődhetik, ha az előbbit eltemette. És közvetlen a teme­tés után kezdődnie kell. Azonnal, rögtön, várakozás nélkül. Nem lehet této­váznia sem, elábrándoznia sem, a múltnak élni sem, mert az nem élet. Kez­denie kel­l a munkát, indulnia kell és mennie feltartóztathatlanul és megállás nélkül. Pihenni nem lehet. Minek örül vájjon az ember ezen ünnepeknél? Annak, hogy elmúlt? Vagy annak, hogy kezdődik? Vagy egyik ennek, másik annak? Vágj' örül, hogy'

Next