Református Szemle, 1976 (69. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
hozta gyakorlatba az egyházi alkalmazottak „jogainak“ a kifejezését, de ennek nincs bibliai gyökere. Az igazi zsinat-presbiteri rend nem ismeri a jogokat, hanem csak az Úr Krisztus iránti engedelmességben gyakorolt, éspedig hűségesen gyakorolt kötelességeket, szolgálatokat. Az ékes rend nemcsak azt vonja maga után, hogy a személyek nem alkothatnak kánonokat, hanem azt is, hogy magyarázó joguk sincs. A minden további nélkül egyértelmű előírásokat be kell tartani, s ha bármilyen viszonylatban kérdésessé válik egy-egy szabályozásnak az értelme, ebben az esetben nem a magasabb tisztet viselő elöljárók döntenek, hanem a kánonalkotó testületek. Mindig voltak, vannak és lesznek olyan előírások, amelyek értelmezési nehézséget hordoznak. Ilyenkor a józan bölcsesség kötelez mindenkit arra, hogy küszöbölje ki az önfejűséget, s alázatosan vesse alá magát a rend szellemének és gyakorlati köteleztetésének. Ha ezt nem tesszük, szükségképpen merülnek fel a kisebb-nagyobb nehézségek, zavarok és rendetlenségek. Az egyház történelme mutatja, hogy milyen sok visszásság származott a kánonok figyelmen kívül hagyása miatt. Megtörténhet, hogy valaki helytelennek minősít bizonyos szabályozást. Sőt az sincs kizárva, hogy véleménye mindenestől helytálló. Ilyenkor a reformálás feladatát kell türelmesen és szilárd akarással véghezvinni. Ennek természetesen adva van a maga ékes és szép folyamata. Nincs felhatalmazva egyetlen egyházi vezető sem a református egyházban arra, hogy testületi döntéstől függetlenül érvényesítse egyéni véleményét akár a tanban, akár a fegyelmezésben, akár a kormányzásnak és a pásztorolásnak bármilyen összefüggésében. Ha nyitott szemmel és nyitott szívvel járunk az egyházban, nem titkolhatjuk, hogy jelentős számúak azok a kérdések, amelyek vita tárgyát képezhetik és képezik több vonatkozásban. A bölcsesség tiltja, hogy ezek közül csak keveset is felsorakoztassunk. Itt is érvényes az apostoli tanítás. Minden szabad nekem, de nem minden használ. Ami pedig nem használ, azaz nem mozdítja elő valamiképpen az egyház építését, azt nem szabad nyilvánosság elé vinni. Ezért kell tehát mellőzni a konkrétumokat, de csak meglétüknek a nyomósításával. Marad tehát továbbra is az elvi síkon való mozgás. Mindenesetre nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a megoldások elől nem szabad kitérni, sem azokat halogatni. A Prédikátor könyve szerint mindennek rendelt ideje van, s a hív sáfárok imádkoznak: az Anyaszentegyház Ura mutassa meg Szentlelkével az igazán rendelt időket. A megoldások előtt pedig az egyház szolgáinak egységben és békességben kell élniök. Mind az egység, mind a békesség sajátosan reformációs kifejezés. Az atyák nem győzik eléggé hangsúlyozni ezeknek a kötelező erejét. Magától érthető, hogy az egység és a békesség keresésében kiküszöbölődnek a személyi tekintetek és az evangéliumtól idegen érdekek. Le kell szokni az ecclesia reformatában arról, hogy az állásfoglalásokat személyi beállítottságtól tegyük függővé. Alig képzelhető el lealacsonyítóbb és a puszta emberi méltóságot is inkább bántó dolog, mint amikor valaki az egyházi rendet azzal méri: vajon nem kerül-e ellentétbe bizonyos személyi véleményekkel, mégha a legtiszteletreméltóbb elöljárókról is van szó. Sőt, az egyházi elöljáróknak el kell várniuk a gondjaikra bízottaktól a kendőzetlen tárgyilagosságot és a személyi tekintetek figyelmen kívül hagyását. Ha ez a szellem hiányzik, akkor .